Címke: nemzet

  • Ratkó József: Tánc

    Fábry Zoltánnak

    Magyarország temetőföld,
    posztumusz humusz.
    Történelme soha el nem
    évülő priusz.

    Bűnjel itt a csillag is,
    mert megragyog s lehull.
    Kard lángol az éjszakában
    attilátlanul.

    Bűnjel itt minden – halotti
    anyakönyv a rög.
    Írva benne jó magyar, vad
    tatár és török,

    írva benne arcról arcra
    minden holtjai;
    följegyezve ázsiai,
    európai.

    Magyarország temetőföld,
    toroz és vigad.
    Holtjaiból kóstolót küld
    szomszédainak.

    Duna-környék szétszóratott,
    éhes népei,
    vagyunk ma is ama székely
    György vendégei.

    Magyar, oláh, szláv – mindigre
    ebhitű pogány,
    csűrdöngölőt járunk ma is
    Ady homlokán.

    Hát mulassunk! – egyiket se
    gyűlölöm, hiszen
    énérettem él az is, ki
    engemet eszen.

    Magyarország temetőföld,
    posztumusz humusz.
    Történelme soha el nem
    évülő priusz.

    Életet aki ha itt vet,
    húsba vet magot.
    Holtból bú elő a kisded,
    jövendő halott.

    Mégis: hogyha szülni már egy
    ringyó sem akad,
    hónom alatt költöm ki a
    fiacskáimat.

    Forrás: verslap.hu

  • Ratkó József: Segítsd a királyt!

    (III. felvonás, 7. jelenet – István imája)

    István:

    Lélek szól velem?
    Ne hagyj kápráznom, Isten!
    Felítál engem sújtoló kezedre?
    Szólj békességet, küldj vigasztalást!
    Te kezedben van élet és halál.
    Bölcsőnek, sírnak keskeny köze van.
    Bár ezt a vént sokáig hagytad élni,
    pedig pogány volt.

    Te tudod, Uram,
    tiéd a tanács és az értelem!
    Megháborodtak csontjaid, atyácska,
    mintha feltúrták volna gyors kezek.
    Talán ha tolvaj mívelkedik így,
    s fújó vadkan, ha ölőjét ledönti.
    De az hörögve szaggat és tapos,
    s beléfal emberébe, szürcsöli!

    Ne hagyd látnom a múltakat, Uram!
    Jó reggelt, Isten! – inkább jó napot!
    Világ födelét fölnyitottad immár,
    s fényed özönlik, nyitnak csodáid is –
    szellő bókol, madár ujjongva szólal,
    minden teremtett lélek, lelkes állat,
    a millió fű mind, s külön-külön,
    az érzéketlen kő is megragyog.

    Édességét, jó ízeit a létnek
    hatalmas karral terjeszted közöttünk.
    Dicséret érte!

    Embertől nyugodt vagy?
    Törődsz velünk? – három halál ma is.
    Kettő rajtam, s a harmadik tiéd.
    S vajh, szerte mennyi – számon tartod-e?

    Be sok halált ítéltem a nevedben,
    be sok halállal intettél pedig!
    A hit vezérelt, nem Te – már tudom,
    s az én bűnöm, hogy nem értettelek.

    Zúgó zápornak Te, ki utat osztasz,
    hogy gyenge fűnek jövését kihozza,
    engem ekképpen miért nem segítesz?
    Vagy bűneimmel kötöztél magadhoz?
    Rám nehezedtél, útaim elálltad!
    Jóságomat is megtorlod, Uram!

    Te, aki látást követelsz a vaktól,
    s a lábavesztett embertől, hogy járjon,
    s imára fogja kezét a kezetlen,
    Uram, ne kérd azt, ami lehetetlen!
    Aki most tanul, tanúnak ne hívd!
    A hír, ha vak, akkor csak bajt okoz.

    Rosszul mérted fel, Uram, az én erőmet!
    Málhádat tovább nem tudom cipelni.
    Nincsenek immár csak halottaim!

    Lenni nem kezdett, s véghetetlen Úr,
    ki markoddal megmérsz minden vizeket,
    s araszoddal az egeket beéred,
    ki haragodnak egy leheletével
    világot fújsz el, csillagot kioltasz,
    s föld megindul, hegyek hanyatlanak
    egy intésedre, Uram – égig érő
    s hatalmaskodó népeket elejtesz,
    míg virágoznak választottaid –

    Vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben,
    segíteni ne vesztegelj nekünk,
    s hogy el ne esnénk: óvjad lábainkat!
    Tanítsd meg, akik ellenünk uszulnak,
    és földeinket elcsipegetik,
    és sóvárognak falvaink iránt,
    és kiírtanák szülötte-szavunkat,
    hahogy dicsérni tégedet ne tudjunk,
    és minden módon ártani akarnak,
    tanítsd meg őket, Uram, haragodra!

    S intsd meg, akik a szent munkát segélik,
    s hitre hajtott népedet pásztorolják –
    örök hálát hogy tőled várjanak –,
    mert igen gőgösek immár,
    mintha ők adták volna e földet is alánk!

    Juttasd eszükbe, ki vagy Te, Uram,
    s kicsodák ők!
    És tedd, hogy ne legyünk
    gyalázatja a szomszéd nemzeteknek,
    ne legyünk csúfja és játékai,
    s messzire való maradékaink
    rút járom alá ne vetessenek!

    Ámen.

  • Juhász Gyula: Madách kardal

    Férfi szívvel, férfi karral
    Megküzdünk mi száz viharral,
    Mely hazánkra támad.
    Régi hittel, régi dallal,
    Új erővel, diadallal,
    Védjük szép hazánkat.

    „Küzdj és bízva bízzál,”
    Ez költőnk szava.
    Nem csügged magyar dal
    S magyar kar soha!

    Valahány csapás jött,
    Valahány bukás ért,
    Megfizettünk mindig
    A pártoskodásért.
    Minden vészből, gyászból,
    Új életre keltünk,
    S a föltámadásról
    Hymnust énekeltünk.

    Férfi hittel, férfi tettel
    Lesz még ünnep itten egyszer,
    Győzni fog mi népünk,
    Hogyha eddig nem veszett el,
    Szembe néz új évezerrel,
    Istenünk mivélünk!

    „Küzdj és bízva bízzál”,
    Ez költőnk szava,
    S élni fogsz örökké,
    Nagy magyar haza!

    1923

    Forrás: MEK

  • Móricz Zsigmond: Magyar fa

    A rámcsodáló arcok szembefordúltak,
    a hódoló szemek fejszét meredeznek,
    a szavazó szájak pereatot üvöltenek.

    Magyarságom életalmájáról,
    le akarják hámozni a magyart.
    Magyarnak: alma, embernek: gyümölcs;
    szabjátok; vágjátok, zúzzátok,
    minél mélyebbre juttok, annál almább:
    a legmélyén, a kis barna magban,
    az egész terebély almafa ott van s
    ágadzik, bogadzik, leveledzik s
    gyümölcsöz nektek.

    Nyugalmukban megzavart boldogok
    az Igazság tömérdeksége tövén
    galyakra, levelekre, a harasztra esküsznek.
    Igazság mind: igen,
    de az Igazság hulló törmelékei,
    árnyékában tengődő igenek.

    A fa enyém, az egeket verő,
    melynek ágain madarak fészkelnek
    s gyümölcsén élnek. A fa enyém
    s ti mindenek, övéi és evői,
    én vagyok a Fa.

    És létem kiterítem, jöjjetek,
    gyönyörködjetek, vígadjatok,
    lakmározzatok rajtam!

    1. február

    Forrás: magyar-versek.hu

    * A „pereat” latinul annyit jelent: „vesszen!”, „pusztuljon!”, „haljon meg!”

  • Kosztolányi Dezső: Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben

    Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,
    nincs is magas és nincs számunkra mély.
    Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,
    mi lesz szívünkkel és mi lesz szavunkkal,
    ha jő az éj?

    Ti messze költők, akik távol innen
    emelkedtek az Isten szívihez,
    mi földön ülünk már s szavak hamúját
    kapargatjuk, és fölzokogva kérdjük,
    mi lesz, mi lesz?

    A versünk is már csak segélysikoltás,
    mely ki se hat a tűzön-poklon át,
    mint gyönge csecsemőé, kit megölnek,
    és mint a szűzé, akit meggyaláznak
    a katonák.

    (Megj. 1919. márc. 16.)

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Óda

    (Székfoglaló a Petőfi Társaságban)

    E dobogón roppant neved köszöntöm,
    Petőfi Sándor, én, az új poéta,
    szegényes kincseim lábadhoz öntöm,
    s hívom emléked, mely ma újra néma.

    Szóljon neked, ki biztos erő vagy,
    e tétova és új-ideges ének,
    s halld meg szavát a szomszédból jövőnek,
    az alföld árva, koldus gyermekének.

    Kezembe nincsenek arany kalászok,
    se víg pipacs. Mind elhervadt, mi termett.
    Vetésem a hold zöld vizében ázott,
    s egy vak szobában sírtam, mint a gyermek.

    Nap sem sütött rám. Mérgek és vad álmok
    igéztek engem az alföldi porban,
    a bús vidéken és a betegágyról,
    az orvosságról és lázról daloltam.

    Ám nagyapám, ki honvédszázados volt
    és verekedett a császári haddal,
    még látta arcod és hallotta hangod
    tűzben remegni, amikor a vad dal
    fölreszketett és még mesélt felőled
    olyant, amit mi álmodni se tudnánk,
    mély téli esten, a gyerekszobában,
    mikor a findzsán reszketett a rumláng.

    Így látlak én még mostan is. Hatalmas,
    kiben az élet vére tüzesen vert,
    ifjú, kiben a magyar ég tetőzött,
    és meghaltál és nem láttad a tengert,
    elnémulok, csak hírmondód idézem,
    a nagyapám árnyát e törpe, kalmár,
    sötét időben, aki még szabad volt
    s dacolni is mert, régi forradalmár.

    Ő is bolyongott, hosszan számkivetve
    az óceán hullámának eredvén,
    negyven napig vergődött új hazába –
    szegény emigráns – rozoga dereglyén.

    És sírt, hogy a newyorki kikötőbe
    hajók tolongtak és nem várta senki,
    a kéményerdő rámeredt sötéten,
    lármázott a víz és rohant a yankee.

    Aztán tíz évig élt így. Kosztolányi
    Ágoston itta könnyeit hiába,
    szeneszsákot cepelt a vad New Yorkba,
    selyemre festett Philadelphiába.

    Göndör fejét ereszté este búnak,
    és arra gondolt, vajjon haza ér-e,
    gondolt reánk, kik még meg sem születtünk,
    az unokái távoli fejére.

    Mert azt akarta, ott a tengeren túl,
    hogy ne legyen rongyember soha többet,
    és unokája, ki költő leend majd,
    magyarul áldja az eget s a földet.

    Most íme, éneklek őróla, híven,
    ki homlokod láthatta glóriásnak,
    s emléket állítok a kedves aggnak,
    ki szenvedett, s tenéked, óriásnak.

    Méltatlan költő, én, ki a neveddel
    e pillanat tüzében összeforrok,
    ereklyéim adom, mik megmaradtak
    a gyermekkorból s könnyeimtől forrók.

    Iker nevetek fontam koszorúba –
    két drága honvéd – az én új dalomba:
    és a küszöbön várom, hogy megilless,
    alázatosan, a porig hajolva.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: A magyar romokon

    Jaj, merre menjek?
    Jaj, merre nézzek?
    Jaj, mit rebegjek?
    Jaj, mit hazudjak?

    Jaj, tán loholjak?
    Jaj, tán feküdjek?
    Jaj, mért akarjak?
    Jaj, mért pihenjek?

    Jaj, régi kertünk?
    Jaj, versek álma?
    Jaj, drága fajtám?
    Jaj, bús vidékem?

    Jaj, hogy sziszegjek?
    Jaj, hogy üvöltsek?
    Jaj, hogy kígyózzak?
    Jaj, hogy harapjak?

    Jaj, hol az arcom?
    Jaj, hol a múltam?
    Jaj, hol az ágyam?
    Jaj, hol a sírom?

    Forrás: MEK


  • Ady Endre: Hunn, új legenda

    Hatvany Lajosnak küldöm szeretettel
    és hálával azért, mert szeret, bánt és félt.

    Minek a tanács, jóslat, aggodalmak?:
    Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak
    S életemnek csak nézői a maiak.
    Messziről és messzire megy ez élet
    S csak: élet ez, summája ezrekének,
    Örök, magyar határ-pör, meg nem szakadott.
    S életük ez a mérsékelt csodáknak,
    Mikben mégis ős állandóság vágtat,
    Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik.
    Másolja ám el életét a gyönge,
    Fúrja magát elélten a göröngybe,
    Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály.
    Ha ki király, Sorsának a királya,
    Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,
    Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.
    Nekem beszédes költő-példák némák,
    Sem a betelt s kikerített poémák,
    Sem a mutatványos fátum nem kenyerem.
    Bennem a szándék sok százados szándék,
    Magyar bevárás, Úrverte ajándék
    S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca.
    Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett
    S parancsoltam élükre seregeknek
    Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot.
    Százféle bajnok mássá sohse váltan,
    Ütő legény, aki az ütést álltam:
    Így állva, várva vagyok egészen magyar.
    Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó,
    Protestáló hit s küldetéses vétó:
    Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.
    Ki voltam öreg grammás-diák korban,
    Égnek lendülten s százszor megbotoltan,
    Külön jussom: vénen is diák lehetek.
    Kalapom, szűröm, szivem förgetegben,
    Nézik a vihart, hogy ki bírja szebben
    S visszapattog róluk jég, vád és szidalom.
    Külön alkuja lehet a Halállal,
    Akit, amikor milliókat vállal,
    Nem bámitott az Élet sok, új kapuja.
    A tolakodó Gráciát ellöktem,
    Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,
    A Minden kellett s megillet a Semmisem.
    Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga,
    Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,
    Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.


    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Feledjetek!

    Feledjetek, hisz jól tudtok feledni,
    szívetekben már nem gyúl láng soha,
    stréberkedő, nyomorult gyászmagyarkák,
    mit néktek az aradi Golgota?…

    Bánjátok is, hogy az a tizenhárom
    bolondul, balgán, könnyen elveszett?…
    Borítsátok, borítsátok a fátyolt,
    nyomorult módra csak feledjetek!…

    De lesz még itt a bosszú órájáig,
    lesz még itt szív, mely sohasem feled,
    hallunk mi még, hallunk zsoldos nyöszörgést
    a vértanúknak sírhelye felett.

    Lesz még itt ünnep, melynek órájában
    a büntető Igazság karja ver –
    és büszkén tűzzük azt a híres fátyolt
    a tizenhármak oszlopára fel.

    1899. október 4.


  • Baranyi Ferenc: NEMZETI LEGELŐ

    Hamis hangú bádogkolomp
    után kis nyáj fele tolong,
    már terelő puli se kell,
    a kolompszó az Égi Jel:

    mint Mózes a lángoszlopot
    követik bódult állatok,
    úgy követi mindegyikük
    a megkergült vezérürüt,

    hogy vakhite a kényszere.

    Csörtet önként a semmibe.


    🕊️