https://verskucko.com

Címke: önirónia

  • Heltai Jenő: A humorista

    A humorista olyan ember,
    ki humort űz szakértelemmel,
    fején kalappal, vagy anélkül
    humorizál, míg belekékül.

    Fején anélkül, vagy kalappal
    humort bocsát ki éjjel-nappal,
    van ezer élce, adomája…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    Midőn a humorista reggel
    tizenkét óra tájban felkel,
    azonnal egy kis cikket forral
    és nyakonönti friss humorral.

    Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
    kissé a kávéházba elmén,
    ujjal mutatnak ott reája…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    A kávéházban megebédel,
    s ha elkészült a feketével,
    folytatja azt a humoreszket,
    amelybe reggel belekezdett.

    Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
    egy másik kávéházba elmén,
    hol asztaltársasága várja…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    Rosszkedvüen, morogva lép be,
    mert nem jut semmi az eszébe,
    hanem azért új cikket forral
    és nyakonönti friss humorral.

    Ahogy az élclapokban festik,
    a tollat rágja késő estig,
    és fáj a gyomra, fáj a mája…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
    most végre vacsorázni elmén,
    utána ismét cikket forral,
    és nyakonönti friss humorral.

    Az agya zúg, a keze reszket,
    míg azt a rongyos humoreszket
    az agya mélyéből kivájja…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    A vacsorát, hogy befejezte,
    egy újabb kávéházba kezd be,
    még egy utolsó cikket forral,
    és nyakonönti friss humorral.

    Kell a humor reggelre, holnap
    a sok-sok nyájas olvasónak,
    ki a kávéhoz megkivánja…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

    És átkozódva, nyögve, sírva,
    éjfélig végre meg is írja.
    A cikk, mit reggel óta forral,
    most le van öntve friss humorral.

    Örvendve tolla győzedelmén,
    egy végső kávéházba elmén,
    pilláit ott álomra zárja…
    Jóságos ég, be ronda pálya!

  • Heltai Jenő: Mert dalaimnak…

    Mert dalaimnak azt a részét,
    Mely túlnyomónak mondható,
    – Minek tagadjam gyöngeségem –
    Kegyedhez írtam, kis Kató.

    És dalaimnak az a része,
    Mely túlnyomónak mondható,
    Kegyednek semmiképp se tetszett,
    Sőt visszatetszett, kis Kató.

    Igaz, hogy önt tegezni mertem,
    Ami botránynak mondható,
    Mert önt csupán magáznom illik
    Vagy kegyedeznem, kis Kató:

    De dalaimnak azt a részét,
    Mely túlnyomónak mondható,
    Mégis szívemből szívhez írtam,
    Az ön szívéhez, kis Kató.

    Hogy ön hideg maradt s kegyetlen,
    Már ez malőrnek mondható,
    Ha bánatomban meghalok most,
    Magára vessen, kis Kató.

    Magára vessen, ha belőlem
    Más nem marad meg, kis Kató,
    Mint dalaimnak az a része,
    Mely túlnyomónak mondható.

  • Heltai Jenő: A közhelyek balladája

    vagy: Egy pesti úrifiú sirámai 1947-ben

    A kávéházban ülök és tünődök,
    A könyököm a márványasztalon,
    Ma még egy árva falatot sem ettem,
    Csak itt a füstös levegőt falom.
    Tanácstalan, bús, pesti idióta,
    A jó szerencsét várom reggel óta.
    Kölcsöngarast vagy ingyen feketét…
    De senki sem jön, és az éj setét.
    Lázában egy bősz kávéházi násznak
    A székek már az asztalokra másznak.
    Záróra. Némán surranok tova;
    Jó volna hazamenni, hazamenni…
    De nincs hova.

    Súlyos teher már vad huszonhat évem.
    Huszonhat év! Az ember fiatal.
    Más volt az álmom: könnyű, úri munka,
    Kényelmes állás, jó kis hivatal.
    Nagybácsi, néni dús protekciója,
    Ami az embert széltül is megóvja,
    Nyugdíj. (Idővel.)… Minden fölborult!
    Az úr nem úr ma, s nem jövő a múlt.
    Jött az özönvíz és nincs Ararátja,
    Az életem csak „hogyha…” „vagy ha…” „hátha…”
    Zord tépelődés… Jaj, ki érti meg?
    Jó volna elzokogni, elzokogni…
    De nincs kinek.

    Volt egy szerelmem. Kedves, szőke lány volt,
    Kékszemű, karcsú, árva és szegény.
    Százszor ígértem, elveszem tavaszra,
    A szüzességét el is vettem én,
    De őt magát nem… Messze még a reggel!
    Most mit csinálnék asszonnyal, gyerekkel?
    Pedig ki tudja, jobb lett volna tán,
    A szomjamat most vélük oltanám.
    Két ölelő kar, forró összebújás…
    Ha jönne egy lány… az se baj, ha új, más,
    Valakit mégiscsak szeretni kell!…
    Jó volna csókolózni, csókolózni,
    De nincs kivel.

    Se pénz, se posztó, senki jóbarátom…
    Mi lesz velem hát? Régen nem titok.
    Gondoltam arra: a Dunába ugrok.
    De az se használ, úszni jól tudok.
    Az emeletről…? Élt huszonhat évet?
    Akármilyen csúf, mégis szép az élet.
    Koldus legyek hát, tolvaj vagy csaló?
    Mind ronda pálya, úrnak nem való.
    Akármi sűrű szememen a hályog,
    Látom… izé… hogy, jaj, munkába állok,
    Tányért mosok majd, aprítom a fát…
    Jó volna halogatni, halogatni…
    De nincs tovább!

  • Heltai Jenő: Örök szerető

    Dúdolom a régi nótát,
    Keserű egy nóta!
    Van egy régi rossz szeretőm
    Sok esztendő óta,
    Úgy szedtem föl, nem tudom hol,
    Melyik utcasarkon,
    És azóta tartom.

    Mint a jámbor rabszolgához
    A hálás oroszlán,
    Csökönyösen, vakon, bután
    Ragaszkodik hozzám.
    Rimánkodok: pusztuljon már!
    Küldöm, űzöm… mindegy!
    Csak azért se! Nem megy!

    Adtam neki öröklakást,
    Ingyen kvártélyt, kosztot,
    Ezt is, azt is keveselte,
    Mindenből kifosztott.
    Odaadtam… nem tudom mit,
    Nem számolom, mérem:
    Pénzem, agyam, vérem.

    Ő az erős, a hatalmas,
    Én vagyok a gyönge,
    Ha az ajtón kihajítom,
    Az ablakon jön be.
    Akármilyen messze járok –
    Féltékeny a kedves! –
    Nyomon követ, megles.

    Elkísér a kávéházba,
    Elkísér a sírba,
    Bírom, bírom valahogy,
    De ő még jobban bírja.
    Nem ereszt ki a kezéből,
    Torkomon az ujja,
    Fojtogat a furia.

    Sírkövemre, majd ha egyszer
    Föllélegzek mégis,
    Írjátok rá rossz szeretőm
    Átkozott nevét is:
    „Itt nyugszik egy fáradt ember,
    Elnyűtt rongya, csontja,
    S mellette a Gondja.”

  • Heltai Jenő: Dal

    A nyomorúság országútján
    Magányos vándor, ballagok,
    Akik szerettek, messze tőlem,
    Akit szerettem, elhagyott.

    Akikkel együtt álmodoztam,
    Már révbe értek rendre mind,
    Én az örök küzdést, bolyongást
    Előlről kezdhetem megint.

    Nagy küzdelem, kevés dicsőség,
    Mégis, hiába, szép a lét!
    A rózsa, melyet magam téptem,
    Mindig megérte tövisét.

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: Megkésett dal

    Bár egykor mást ígért a múltam,
    Irtóztatóan elbutultam,
    Lepattant lantomról a húr.
    Vagyok ma majdnem doktor úr.

    Mindig vidám és nyájas arcú,
    Immár a termetem se karcsú,
    Kocsin járok ma, nem gyalog,
    S megnősülök vagy meghalok.

    Az ifjúság, hogy hosszan éljen,
    Nagyrabecsüli tekintélyem,
    De minden mindegy énnekem,
    És károgás az énekem.

    Oh, bár eljönne még a múzsa,
    Gyér fürteim, hogy koszorúzza,
    És megcsókolja homlokom!…
    De már nem tudja, hol lakom.

  • Heltai Jenő: Diadal

    Azt súgja néha-néha lelkem,
    Hogy szebbet, jobbat érdemeltem,
    Nevem sugárzóbb fénye mellett
    Valamicskével több szerelmet.

    Sugárzóbb fényt és több szerelmet…
    Nem fáj, hogy ebből semmi sem lett,
    Nem fáj, hogy a remények, álmok
    Romján ma egymagamban állok.

    Nem fáj, hogy semmit el nem értem,
    Ejh, boldogulni nem nagy érdem.
    A szenvedésben, pusztulásban,
    Bár szomorú – de szebb varázs van.

    Hogyha a szívem panaszának
    Csak egyszer is visszhangja támadt,
    Ha egy dalom könnyet fakasztott,
    Mit bánom én a sok kudarcot!

    És hogyha egyszer egy leány volt,
    Aki egy percig értem lángolt:
    Ma fittyet hányok mindeneknek,
    Mit bánom én, ha nem szeretnek!

    Egy dal, amelyet emlegetnek,
    Egy csók, amelyet nem felednek:
    Bármi rövid volt, bármi rég volt,
    De diadalnak épp elég volt.

  • Heltai Jenő: Dalok

    3

    És fölnéztünk a csillagokba együtt,
    Hogy annyi sok van, szinte elfeledtük.
    S míg kis kezed kezemben nyugodott,
    Megolvastunk vagy három csillagot.
    Mikor a harmadik csillaghoz értünk,
    Véletlenül érintkezett a térdünk.
    Lábamra simult egy picinyke láb,
    S az este már nem olvastunk tovább.

    4

    Foga nyomán kiserkedt a
    Vér az ajkamon,
    Emlékszik a csókjainkra,
    Ugye, asszonyom?
    Együtt ültünk kis szobámnak
    Ócska pamlagán,
    Nyári ruha, könnyű szalma-
    Kalap volt magán.

    Lakkcipőcske volt a lábán,
    Kesztyű a kezén,
    Azt a cipőt, azt a kesztyűt
    Most is őrzöm én.
    Egyetlenegy ablakomon
    Besütött a hold,
    Még a kutyaugatás is
    Hangulatos volt.

    5

    Én Istenem, ugyan hová lett
    A régi, jókedvű gyerek?
    Ebben a mélabús fiúban
    Magamra alig ismerek.
    Elüldögélek órahosszat
    És közben ásítok nagyot,
    A jó barátok azt beszélik,
    Hogy szerfölött bolond vagyok.

    Barátaim, ilyen az élet,
    Aki tapasztalt, tudja már…
    A poétából kritikus lesz,
    A kis szamárból nagy szamár.

    9

    Majd ha egyszer évek múlva
    Nem leszünk már, te meg én,
    Irodalomtörténet lesz,
    Melyet szőttünk, a regény.

    Életrajzom kik megírják,
    Fölemlítik nevedet,
    Megírják, hogy te miattad
    Szívem mennyit szenvedett.

    Ami bánat, keserűség
    Dalaimban fölzokog,
    Mindazért a szemrehányást
    Elviselni te fogod.

    Érző-szívű felsőbb lányok,
    Ella, Bella vagy Helén,
    Búsan fogják mondogatni:
    „Lettem vón az ő helyén!”

    „Sokkal jobban bántam volna
    A költővel, annyi szent!”
    És mi csöndes nevetéssel
    Összenézünk odalent.

    10

    Asszonyom, oly szép a világ most,
    Oly kék a nyári égbolt,
    Függesszük föl a csókolózást…
    Elég volt!

    Pihenjen el lázas szerelmünk,
    E furcsa lelki cake-walk,
    Az örök érzelem-csatából
    Elég volt.

    Ön engem ún, ön engem úntat,
    Nincs már az, ami rég volt,
    Férjét is únom, ő is engem…
    Elég volt!

    Hogy őt megcsaltuk, ez morális,
    Ez érthető, ez szép volt,
    De hogy ön engem… no de kérem!
    Elég volt!

  • Heltai Jenő: Pro domo

    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Kiket személyem érdekel,
    Kik verseikkel Duna-Szekcsőn
    Csinos eredményt értek el,
    Szegény fejemnek nekiestek,
    Mert nem vagyok elég magyar,
    S mert nem daloltam még a földről,
    Mely ápol és mely eltakar.

    S mert nem daloltam nagymamámról
    És nagypapámról eleget,
    Ellenben glóriába vontam
    Könnyelmű „nőszemélyeket”:
    Reám rohantak vad haraggal,
    Hogy dalaimban nincs morál,
    S karakterem minden bizonnyal
    Mesésen gyönge lábon áll.

    És mert a múzsám nem magasztos,
    Márványba vésett nőszemély,
    Hanem egy pajkos, sikkes asszony,
    Ki csókolózik, kacag, él,
    A lakjegyzékből kikeresték,
    Ki ő, mi ő, és hol lakik?
    S ha bekopogtat kis szobámba,
    Hát ott marad-e hajnalig?

    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Miért ez indiszkréció?
    Önök is több ízben megírták,
    Hogy élni szép, szeretni jó.
    Szép asszonyoknak udvarolni
    Mégis csak inkább valami,
    Mint elvonulni a világtól
    És műszerelmet gyártani.

    Aztán, hogy engem a múzsához
    Plátói érzés kötöz-e?
    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Ehhez nincs senkinek köze.
    Én nem vagyok kíváncsi arra,
    Hogy kik szerették önöket,
    S ha önökhöz betért a múzsa,
    Hát volt-e abba köszönet?

    Ha kihűlőben lesz a szívem
    S tisztelt agyam lágyulni fog,
    Én is családi gyönyörökről
    S a nagymosásról dalolok.
    Tisztelt vidéki kollégáim,
    Majd akkor adjanak kezet,
    És iktassanak be a céhbe,
    Ha én is impotens leszek.

    i

  • Arany János: “A tölgyek alatt”

    A tölgyek alatt
    Sokat űltem másszor,
    De meg is bántam
    E hibámat százszor:
    Jutott nekem érte
    Keserű falat;
    Dehogy űlök többé
    A tölgyek alatt!

    A tölgyek alatt
    Verset gabalyíték;
    Ment, – homlokomat
    Sem verte veríték;
    Vesszőt futa, – hétszer
    Föl meg le szaladt
    Érte szegény kis vers:
    “A tölgyek alatt.”

    “A tölgyek alatt
    Én űlni ne merjek,
    Miután lettem
    (Magam írom) gyermek” –
    Nagy ménkü levélben
    Jött parancsolat –
    “Avagy írjak prózát
    A tölgyek alatt.”

    “A tölgyek alatt
    Beteg, ősz poéta
    Leűlhet ugyan,
    Ha nehéz a séta:
    Hanem aki hatvan
    Telet ért s nyarat,
    Az versbe ne fogjon
    A tölgyek alatt.

    “A tölgyek alatt
    Öreg hernyók másznak,
    Melyek ifjan mint
    Lepkék karikáztak;
    Eg a világ rende,
    (Visszára halad):
    Aki hernyó, másszon
    A tölgyek alatt!

    “De tölgyek alól
    Pindusra ne másszon,
    S ott mint fiatal
    Ne is hadonázzon;
    Mi vagyunk, babért ki
    Ott mostan arat:
    Ő fogja be száját
    A tölgyek alatt!”

    Mert tölgyek alatt
    Üte lantján csorbát,
    S lánglisztje közé
    Elegyíte korpát:
    Most, ha mi lisztlángot
    Őrölt e garad,
    Mind korpa ez egytől:
    “A tölgyek alatt.”

    “A tölgyek alatt
    Babérjain űlve
    Még élhet ugyan,
    Nem irígylem tűle:
    Hanem irjon már más,
    Ki fiatalabb
    S nem rímel a b-re
    Igy: “tölgyek alatt.”

    “A tölgyek alatt” –
    Küldöm kritizálva:
    Minden sora bűn,
    Minden szava szálka.
    Nincs benne sem érzés
    Sem egy gondolat,
    Csupa üres léggömb
    “A tölgyek alatt.”

    “Ki a tölgyek alatt,
    Noha csúzos karral,
    Üstökbe nem áll
    Egy nyári viharral,
    S ha érzi szelét, már
    Gyáván beszalad:
    Hogy’ is írna az jót,
    A tölgyek alatt!

    “A tölgyek alatt –
    Felhők szeme rebben” –
    Van-e szép, vagy kép,
    Vagy értelem ebben?
    “Felhők szeme” ilyen
    Csoda-bogarat
    Képzelni… ha cédrus,
    Nem tölgyek alatt!…

    “Ám, tölgyek alatt
    Hiú vén poéta
    Megszokta nagyon
    Olvasni nevét a
    Rossz verssel, amelytől
    Már fű-fa szalad…
    Úgy ontja örökké
    A tölgyek alatt.