Nevettek engem sokért:
bolond ékességekért,
nyakamba Tejútnak fűzött
olcsó üveggyöngysorért.
Kincset: fekete földet
óh ember, minek gyűjtesz,
amikor engem: bárány-
felhőt, melledre tűzhetsz.
Fejedet égre-szegve
nem akarsz vándorolni,
elhagynak majd a mezők,
így fogsz te szétomolni.
Tudod-e még a régi nőket?
Fáj még, hogy el nem érted őket?
Üres fejű, kóc-lelkű bábuk,
Szájuk piros volt, szép a lábuk.
Jöttek, ragyogtak, megigéztek,
Te meg dadogtál, mint a részeg,
Azt hitted akkor, túl nem éled,
Hogy mással hálnak, nem tevéled,
Gőgös királynők, tiszta hattyúk…
Talán még sírtál is miattuk.
Hányszor motyogtad zagyva lázban:
„Nem jól csináltam, elhibáztam.
Tovább kellett vón könyörögni,
S jól járok én is, mint a többi.
Megkóstolom jóízű húsát,
Nem ölne meg a szomorúság.”
És hajtogattad még sokáig:
„Egyik bolond volt, rongy a másik,
Álmatlan éjjelt, szép szerelmet
Sem ez, sem az nem érdemelt meg.”
Gőgös királynők, tiszta hattyúk?
Hamar leszállt az alkonyatjuk.
Egy év… vagy öt-hat… s fényevesztett
hazug bűbájuk kopni kezdett.
Jaj, hova lett a sok parázna,
Friss fiatal test vad varázsa?
Izzó nyarukra hűvös ősz ült,
Sok meghízott… egy meg is őszült,
Templomba jár ma, vén boszorkány…
Szívedben elcsitult az orkán.
Tudod-e még a régi nőket?
Szeretted és gyűlölted őket.
Aztán te is vénülni kezdtél,
Elszáll az élet, ugye, testvér?
Nem vagy te már a régi éhes.
Hány éves is vagy? Hatvanéves?
Mire reád köszönt a hetven,
Csak temetőt látsz vén szívedben.
Itt nyugszik egy nő… ott megint egy…
Jó volt-e, rossz-e… végre mindegy!
A humorista olyan ember,
ki humort űz szakértelemmel,
fején kalappal, vagy anélkül
humorizál, míg belekékül.
Fején anélkül, vagy kalappal
humort bocsát ki éjjel-nappal,
van ezer élce, adomája…
Jóságos ég, be ronda pálya!
Midőn a humorista reggel
tizenkét óra tájban felkel,
azonnal egy kis cikket forral
és nyakonönti friss humorral.
Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
kissé a kávéházba elmén,
ujjal mutatnak ott reája…
Jóságos ég, be ronda pálya!
A kávéházban megebédel,
s ha elkészült a feketével,
folytatja azt a humoreszket,
amelybe reggel belekezdett.
Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
egy másik kávéházba elmén,
hol asztaltársasága várja…
Jóságos ég, be ronda pálya!
Rosszkedvüen, morogva lép be,
mert nem jut semmi az eszébe,
hanem azért új cikket forral
és nyakonönti friss humorral.
Ahogy az élclapokban festik,
a tollat rágja késő estig,
és fáj a gyomra, fáj a mája…
Jóságos ég, be ronda pálya!
Hogy könnyítsen a fáradt elmén,
most végre vacsorázni elmén,
utána ismét cikket forral,
és nyakonönti friss humorral.
Az agya zúg, a keze reszket,
míg azt a rongyos humoreszket
az agya mélyéből kivájja…
Jóságos ég, be ronda pálya!
A vacsorát, hogy befejezte,
egy újabb kávéházba kezd be,
még egy utolsó cikket forral,
és nyakonönti friss humorral.
Kell a humor reggelre, holnap
a sok-sok nyájas olvasónak,
ki a kávéhoz megkivánja…
Jóságos ég, be ronda pálya!
És átkozódva, nyögve, sírva,
éjfélig végre meg is írja.
A cikk, mit reggel óta forral,
most le van öntve friss humorral.
Örvendve tolla győzedelmén,
egy végső kávéházba elmén,
pilláit ott álomra zárja…
Jóságos ég, be ronda pálya!
Mert dalaimnak azt a részét,
Mely túlnyomónak mondható,
– Minek tagadjam gyöngeségem –
Kegyedhez írtam, kis Kató.
És dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható,
Kegyednek semmiképp se tetszett,
Sőt visszatetszett, kis Kató.
Igaz, hogy önt tegezni mertem,
Ami botránynak mondható,
Mert önt csupán magáznom illik
Vagy kegyedeznem, kis Kató:
De dalaimnak azt a részét,
Mely túlnyomónak mondható,
Mégis szívemből szívhez írtam,
Az ön szívéhez, kis Kató.
Hogy ön hideg maradt s kegyetlen,
Már ez malőrnek mondható,
Ha bánatomban meghalok most,
Magára vessen, kis Kató.
Magára vessen, ha belőlem
Más nem marad meg, kis Kató,
Mint dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható.
vagy: Egy pesti úrifiú sirámai 1947-ben
A kávéházban ülök és tünődök,
A könyököm a márványasztalon,
Ma még egy árva falatot sem ettem,
Csak itt a füstös levegőt falom.
Tanácstalan, bús, pesti idióta,
A jó szerencsét várom reggel óta.
Kölcsöngarast vagy ingyen feketét…
De senki sem jön, és az éj setét.
Lázában egy bősz kávéházi násznak
A székek már az asztalokra másznak.
Záróra. Némán surranok tova;
Jó volna hazamenni, hazamenni…
De nincs hova.
Súlyos teher már vad huszonhat évem.
Huszonhat év! Az ember fiatal.
Más volt az álmom: könnyű, úri munka,
Kényelmes állás, jó kis hivatal.
Nagybácsi, néni dús protekciója,
Ami az embert széltül is megóvja,
Nyugdíj. (Idővel.)… Minden fölborult!
Az úr nem úr ma, s nem jövő a múlt.
Jött az özönvíz és nincs Ararátja,
Az életem csak „hogyha…” „vagy ha…” „hátha…”
Zord tépelődés… Jaj, ki érti meg?
Jó volna elzokogni, elzokogni…
De nincs kinek.
Volt egy szerelmem. Kedves, szőke lány volt,
Kékszemű, karcsú, árva és szegény.
Százszor ígértem, elveszem tavaszra,
A szüzességét el is vettem én,
De őt magát nem… Messze még a reggel!
Most mit csinálnék asszonnyal, gyerekkel?
Pedig ki tudja, jobb lett volna tán,
A szomjamat most vélük oltanám.
Két ölelő kar, forró összebújás…
Ha jönne egy lány… az se baj, ha új, más,
Valakit mégiscsak szeretni kell!…
Jó volna csókolózni, csókolózni,
De nincs kivel.
Se pénz, se posztó, senki jóbarátom…
Mi lesz velem hát? Régen nem titok.
Gondoltam arra: a Dunába ugrok.
De az se használ, úszni jól tudok.
Az emeletről…? Élt huszonhat évet?
Akármilyen csúf, mégis szép az élet.
Koldus legyek hát, tolvaj vagy csaló?
Mind ronda pálya, úrnak nem való.
Akármi sűrű szememen a hályog,
Látom… izé… hogy, jaj, munkába állok,
Tányért mosok majd, aprítom a fát…
Jó volna halogatni, halogatni…
De nincs tovább!
Dúdolom a régi nótát,
Keserű egy nóta!
Van egy régi rossz szeretőm
Sok esztendő óta,
Úgy szedtem föl, nem tudom hol,
Melyik utcasarkon,
És azóta tartom.
Mint a jámbor rabszolgához
A hálás oroszlán,
Csökönyösen, vakon, bután
Ragaszkodik hozzám.
Rimánkodok: pusztuljon már!
Küldöm, űzöm… mindegy!
Csak azért se! Nem megy!
Adtam neki öröklakást,
Ingyen kvártélyt, kosztot,
Ezt is, azt is keveselte,
Mindenből kifosztott.
Odaadtam… nem tudom mit,
Nem számolom, mérem:
Pénzem, agyam, vérem.
Ő az erős, a hatalmas,
Én vagyok a gyönge,
Ha az ajtón kihajítom,
Az ablakon jön be.
Akármilyen messze járok –
Féltékeny a kedves! –
Nyomon követ, megles.
Elkísér a kávéházba,
Elkísér a sírba,
Bírom, bírom valahogy,
De ő még jobban bírja.
Nem ereszt ki a kezéből,
Torkomon az ujja,
Fojtogat a furia.
Sírkövemre, majd ha egyszer
Föllélegzek mégis,
Írjátok rá rossz szeretőm
Átkozott nevét is:
„Itt nyugszik egy fáradt ember,
Elnyűtt rongya, csontja,
S mellette a Gondja.”
A nyomorúság országútján
Magányos vándor, ballagok,
Akik szerettek, messze tőlem,
Akit szerettem, elhagyott.
Akikkel együtt álmodoztam,
Már révbe értek rendre mind,
Én az örök küzdést, bolyongást
Előlről kezdhetem megint.
Nagy küzdelem, kevés dicsőség,
Mégis, hiába, szép a lét!
A rózsa, melyet magam téptem,
Mindig megérte tövisét.
Párizs, 1900
Bár egykor mást ígért a múltam,
Irtóztatóan elbutultam,
Lepattant lantomról a húr.
Vagyok ma majdnem doktor úr.
Mindig vidám és nyájas arcú,
Immár a termetem se karcsú,
Kocsin járok ma, nem gyalog,
S megnősülök vagy meghalok.
Az ifjúság, hogy hosszan éljen,
Nagyrabecsüli tekintélyem,
De minden mindegy énnekem,
És károgás az énekem.
Oh, bár eljönne még a múzsa,
Gyér fürteim, hogy koszorúzza,
És megcsókolja homlokom!…
De már nem tudja, hol lakom.
Azt súgja néha-néha lelkem,
Hogy szebbet, jobbat érdemeltem,
Nevem sugárzóbb fénye mellett
Valamicskével több szerelmet.
Sugárzóbb fényt és több szerelmet…
Nem fáj, hogy ebből semmi sem lett,
Nem fáj, hogy a remények, álmok
Romján ma egymagamban állok.
Nem fáj, hogy semmit el nem értem,
Ejh, boldogulni nem nagy érdem.
A szenvedésben, pusztulásban,
Bár szomorú – de szebb varázs van.
Hogyha a szívem panaszának
Csak egyszer is visszhangja támadt,
Ha egy dalom könnyet fakasztott,
Mit bánom én a sok kudarcot!
És hogyha egyszer egy leány volt,
Aki egy percig értem lángolt:
Ma fittyet hányok mindeneknek,
Mit bánom én, ha nem szeretnek!
Egy dal, amelyet emlegetnek,
Egy csók, amelyet nem felednek:
Bármi rövid volt, bármi rég volt,
De diadalnak épp elég volt.
