Címke: önvizsgálat

  • Hatos Márta – Számvetés

    Csak nézem az elmúlt éveket,
    számvetésre megérten lehunyom szemem.
    Mi voltam, s mi lehettem volna,
    mi az, mit nem, vagy meg kellett volna tennem?

    Korán megtanultam én a rendet,
    szeretni mégsem tudtam, csak a szívemmel.
    Szerettem beteget, árvát, elhagyottat,
    szerettem örülni az életnek, a pillanatnak.
    Vesztettem szerető anyát, apát, társat, gyermeket,
    öröklétük folyton fojtott, mérgezett, belőlem részeket kivett.
    Védtelenül hánykódtam a múlt s a fájdalmak tengerén,
    partra vetődtem, éveket küzdöttem: legyek újra egész.

    Hittem a csodában, Istenben s a mában,
    hittem az emberre szabott önzetlen jóságban.
    Az őszinteségemért mindig csak botütést kaptam,
    balga akarattal, elvenni ebből, csak nagyon ritkán hagytam.
    Vágytam, álmodtam, valóra váltottam,
    sorsom ezzel elrendeltetett.
    Hallattam siketet, láttattam vakot.
    Isten elhagyott.
    Lelkem a vágyak rabja lett.
    Nem kellett szerelem szeretet helyett.

    Megtanultam a bánatban az örömet,
    bűnökben az erényt látni meg.
    Voltam alázatos, reménnyel teli.
    Lázadó, boldog és boldogtalan,
    szelíd, vad, fogoly és szabad.
    Gyenge és vasakarat.
    Fehér és fekete.
    Önző dög, s ki szívét-lelkét másokért tette le.
    Okos és ostoba. Nem, nem!
    Okos nem voltam soha.

    Megtanultam a sorsommal békében élni,
    elfogadni és soha nem kérni.
    Kiáltani nem tudok, halkan suttogom: így kellett legyen.
    Két semmi között a lét egyetlen pillanat, míg lehunyom szemem.
    A fájdalmakkal számolni kell, de harcolni ellene nem érdemes,
    egyszer úgyis elvérzek ezen az élet-seben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Melletted

    Rosszat nem mondhatsz rám, amit
    meg ne tetéznék;
    katona vagyok katonák közt
    s te vagy a vészfék:
    megállítasz, fogsz, hogy megint
    gyerek lehessek;
    tudom, hogy ma is jó vagyok,
    mikor szeretlek.

    Hogy még bírok embert szeretni,
    magam se értem;
    szidtam a szerelmet, mikor
    róla beszéltem,
    láttam bukásnak, butaságnak,
    esküszegésnek,
    üzletnek, bűnnek, állati
    kényszerűségnek.

    S habzsoltam kéjeit s ez a
    förtelmes étel
    megtöltött annyi csömörrel és
    annyi szeméttel,
    hogy sírtam: két szájjal eszi
    testem az asszony –
    (s mégis ellenség volt, aki jött,
    hogy visszatartson.)

    És most szeretlek, mintha volnék
    megint huszéves;
    tested és lelked porcikái:
    mind kedves-édes;
    kiábrándultságom megint
    gyermeki hit lett,
    mert azzal gyógyítasz, ami
    megbetegített.

    Amikor bennem legnagyobb
    volt már az ínség,
    akkor mutatta meg szíved, hogy
    van még segítség:
    akármennyi a kín s az undor
    akármilyen nagy,
    mind-mind elmúlik csendesen,
    ha te velem vagy.

    A küzdés piszkát nem bírom
    s te vagy a béke,
    háborúimból kivezetsz:
    szeretlek érte;
    utamon a halál felé
    vészfék szerelmed;
    melletted mindig jó vagyok,
    azért szeretlek.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Baranyi Ferenc – Az ébrenlét a bátorság

    Éjfélkor a sötét belémlát,
    ilyenkor vallanak a némák,
    és a süketek dobhártyája
    beleremeg az éjszakába.
    Nem könnyű a magunkba-nézés,
    ítélőszékhez önidézés,
    jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
    ha ilyen éjszakán elalszol!

    Az ébrenlét a bátorság itt:
    lehurrogni lelked, ha ámít,
    rágondolni, amire nem mersz,
    akármilyen nehéz, keserves,
    büntetni magad röstellt könnyel,
    társ-nélküli, szegetlen csönddel,
    nézni, midőn a képre fény száll,
    amit az éj tükre elédtár.

    Ó én tudom: a gyöngeségem
    legláthatóbb a tükör-éjben,
    s én látom legjobban, hisz éjjel
    magam vagyok rossz számízével.
    Nincs kínzóbb a felismerésnél:
    hazugnak látni, mit beszéltél,
    mondandónak, mit elhallgattál,
    adandónak, amit nem adtál.

    Magam vagyok magam fegyence,
    bíráim legkegyetlenebbje,
    s még az lehet csak, akin látszik,
    hogy éjszakákat áttusázik,
    aki velem éber az éjben:
    legyen bírám s ha kell, pribékem,
    de megítélni hogy merészel,
    aki nyugodtan alszik éjjel?!

    Legyen a bírám talpig ember,
    magát-vizsgáló becsülettel,
    s ítéljen el, egyazon szinten,
    mint embert ember, istent isten,
    mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
    miként legyőzöttet legyőzött,
    de sárga törpék tű-sisakban
    ne mocorogjanak alattam.

    Ha számonkérő éjben alszol:
    jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
    Bár nehéz a magunkba-nézés,
    ítélőszékhez önidézés,
    de áldozzunk ennyit magunknak,
    kiéjszakázott igazunknak,
    s azoknak, akik tisztelettel
    úgy neveznek minket, hogy ember.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Balási András – Középen

    Miért a másik út tűnik, dereng úgy
    mindannyiszor, akárha jobb lehetne,
    s mi eltévedten, tétovázva járunk
    úttól-útig, középutat keresve,
    míg megtanuljuk, hogy nincsen középút,
    sorra lépvén végtelen végletekbe,
    s csak miután már végképp leroskadtunk
    pillantunk kérdőn önnön lépteinkre?

    A kérlelhetetlen kérdés követ,
    s a felismerés-kényszerben, mint omló
    bányában az ottfeledt mécsesek,
    el-elfulladva, pislákolva égnek
    az egymás értelmére világító
    feloldhatatlan ellentétek.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu

  • Csorba Győző: Csalás ellen

    Meleg tenyerek ízét hordtad
    a szíveden. Ó gyáva, gyáva!
    Tudtad, hogy önmagad csalod csak,
    s hiába tudtad, mégse hitted.

    Látod, minthogyha őszi éjben
    meztelenül a kertben állnál:
    dideregsz. Hűs harmat vízében
    ázott virágok borzongatnak.

    Ha most egyszerre megölelne
    sok szeretőd, kis törpe tested
    dús karjaik közt elmerülne
    és irigyelne, aki látna. –

    S, ó, nincsen nálad senki árvább!
    te olaj vagy, mindenki más víz,
    hát rántsd le már az álnok lárvát,
    nézd meg magad és értsd meg végre:

    embernek jöttél, egyetlennek,
    páratlannak és társtalannak,
    embernek jöttél, jaj, embernek!
    ez az igazság, nincs menekvés.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Szabó Lőrinc: Piszkosságok

    Sokszor elszörnyedek magamtól,
    hogy egy-egy rossz óra alatt
    mi minden megfordul fejemben,
    mennyi förtelmes gondolat;
    s ha visszanézek tíz-húsz évre,
    bűnökre – mennyi tévedés! –
    majdnem revolvert ad kezembe
    a kései szégyenkezés.

    És lassan mégis belenyugszom:
    ilyen voltam, hát mit tegyek?
    Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
    megváltoztatni nem lehet.
    És ez a megváltoztathatatlan,
    amit most már vállalni kell,
    azzal vezekeltet a rosszért,
    hogy sohase felejtem el;

    de vigasztal is, jóra oktat:
    szeretni, ami emberi –
    piszkosságaimból tanultam
    másoknak megbocsátani.


  • Csoóri Sándor: Rejtett önarckép

    Cigánynak néztek? Rájuk hagytam.
    Kunnak? spanyolnak? kistatárnak?
    Metszett szemmel csak mosolyogtam:
    röpdösött bennem egy madárhad.

    S a szárny is voltam és az ég is,
    arcomon túli arc a kékben;
    öklöm a Holdban: görcsös fétis,
    dúlt néger-isten a mesékben.

    Amit megéltem: az voltam én,
    naponkint más jaj, más öröm,
    a halál közelében nagy szél,
    nyársuhanás és hóözön;

    kihantolt hadseregek csontja
    ott, ahol a kamillásrétek
    emlékezve és undorodva
    ágyús telekbe visszanéznek.

    Bakonyerdő a vállaimnál,
    Prága és Varsó homlokfénye,
    ezeresztendős eső sétál
    elém egy májusvégi éjben

    s elázom benne, csontig ázom,
    borzas pünkösdirózsás férfi,
    vándor-arcom a másnapi szél
    napos égboltra kicseréli.

    Forrás: MEK

  • Babits Mihály: Az életemet elhibáztam

    Az életemet elhibáztam,
    rossz szögletet mértem falán,
    törölhetetlen drága vásznam
    terhes szinekkel mázolám:
    emlékből raktam össze rőzsét,
    multból máglyát jövőm alá,
    s tegnap tüzére holnap hősét,
    magamat dobtam égni rá.

    Ah, mennyi szépre, mennyi jóra
    lett volna bennem késve mersz!
    De hasztalan töpreng az óra,
    ha ihletet nem ád a perc.
    Az órák és évek kövéből
    nehéz kriptát emeltem én:
    az évek falának tövéből
    nem költ föl többet több remény.

    Kriptámban hát nosza kinyújtom
    rossz, multak-törte testemet
    és máglyámat vigan kigyújtom,
    melyről fölkelni nem lehet:
    Lelkem! ha éltünk lángba lebben,
    legalább szép legyen a láng:
    minden bibornál fényesebben
    adja palástját ölni ránk!

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Illyés Gyula: Nem volt elég

    A házad itt állt, – szerte szállt!
    Ezt látod, érted. Azt nem érted,
    hogy hazád éppen így ért véget –
    A csoda, hogy addig is állt!
    Mert nem volt hazának elég,
    hogy emésztésed vacsorára
    e dombok aszuját kívánta,
    és e lapályok kenyerét.

    És nem volt hazának elég,
    hogy elmosolyodtál és oldalt
    oda is néztél, ha megszólalt
    ízes magyarul a cseléd.

    És nem volt hazának elég,
    hogy este, letéve a könyvet,
    elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
    az volt a fém, a derék…!

    És nem volt hazának elég,
    hogy kitekintve vonatodból
    elgondoltad az aratókról:
    mást érdemelne ez a nép.

    És nem volt hazának elég,
    a három szín, ha rád se hagyták,
    hogy egykor jelkép volt: szabadság,
    egyenlőség, testvériség!

    És nem volt hazának elég,
    hogy idegeden átengedted
    hő szeszként azt a néhány verset,
    Adyét, Tóthét, Józsefét.

    És nem volt házának elég,
    a Gellérthegyen a rakéta
    s a Városiban a bokréta
    és a szobroknál a beszéd
    s a szőlőhegyi estebéd
    s a dünnyögés, míg poharadból,
    a holdvilágban a vörösbor
    tigris-szeme villant feléd
    és lengetted ujjad hegyét
    az ég felé, mint ezred óta
    minden magyar, ha szól a nóta
    és Gracza György s a Feszty kép
    és ha, élvezve a veszélyt
    és azt a kéjt, hogy megjósoltad,
    hallgattál titkos leadókat
    (és utána cigányzenét)
    s a hortobágyi magas ég
    s a négyes gémeskút nagy árnya
    s az első király koronája
    díszítve pénzed közepét
    s ha úgy mondtad is: feleség
    e szép szóval s ha, bár bíráltad,
    édesnek nevezted apádat,
    s a falon a festett cserép.

    Nem volt a hazának elég,
    nem volt elég, hogy el ne essen,
    tudd meg, az volt a csoda itten,
    hogy össze nem dőlt már elébb!

    Mert attól nem lett a tiéd,
    hogy hízelegve és hazudva
    ráragasztottad egy hegycsúcsra
    egy király, egy vezér nevét.

    Nem volt elég, nem volt elég
    sem a hűség, sem szívósság,
    mitől egybeáll egy-egy ország
    s nemzet is lesz a nemzedék.

    S a bátorság sem volt elég.
    Külön-külön bár odahagyta
    sorsát a sok hős áldozatra,
    az sem volt elég menedék.

    Mert sem erő, sem bölcsesség
    nem lehet elég, hogy megóvja
    a házat, amelyben rakója
    nem lelheti meg a helyét.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Óda-bevallások idején

    Be kell avassalak titkaimba!

    Első titok:
    szerettelek.

    Második titok:
    mást is szerettem.

    Harmadik titok:
    újra csak téged szeretlek.

    Negyedik titok:
    mást nem tudok szeretni.

    Ötödik titok:
    csak magamat tudtam szeretni.

    Hatodik titok:
    kezdettől rosszul szerettelek.

    Hetedik titok:
    másokat is rosszul szerettem.

    Nyolcadik titok:
    magamra maradtam.

    Kilencedik titok:
    de csöppet sem vagyok
    szeretetre méltó.

    Tizedik titok:
    magányban gyakorlom
    eszeveszett öngyűlöletemet.

    Tizenegyedik titok:
    néha azt hiszem
    hogy ő nem gyűlöl.

    Tizenkettedik titok:
    sőt egyre jobban szeret.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia