Miért siettem merész álmokat élni,
Ha ébredéskor már nem lehet remélni?
Miért bukdácsoltam göröngyökön kábán,
Mikor szállhattam volna felhőknek szárnyán?
Miért izzottam vágyban, láztól hevülve,
Jó már nem lehetek, csak hidegre hűtve?
Miért oly őrült és ostoba az ember,
Mikor szerethetne, már szeretni sem mer!?
Forrás: Lélektől lélekig
Nem veled, Belőled ébredek.
Nappal, kíséred léptemet.
Szavaid szítják sóvár vágyaim,
Derengő kábulatban telnek napjaim.
Az Ember csak ember.
Szorítja létének határa,
S ha tárja karjait,
Mindinkább érzi, mennyire árva.
Nem számít dühöngő szenvedély.
Mit kér számon a világ?
Beleszövődsz a Mindenségbe,
Életed perc, álmod halál.
Ígéretek törik reményedet,
Göröngyökben is orra buksz,
Élsz és erő vagy, hiszed,
S látod magad, hogy Senki vagy.
Fájdalomtól űzve még
Felcsuklik görcsös sírásod,
A kínban sincs menekvésed,
A holnapot mégis újra várod.
Darabokra hulltál. Összeraktalak.
Hogy egész légy. Önmagamnak?
Gyermekként vártad a csodát.
Nyomorult! Életed kártyavár!
Oly régen eldöntötte már
a Sors minden percedet,
Nincs már Valóság, öl a Képzelet,
Örömed, ha van, az is beteg.
Érzed, boldog vagy, de ez délibáb.
Színeset álmodsz… gyötör a láz.
Egy szótól mámorban úszik szíved,
Mégiscsak őrzöd gyermeki hited?
De mit ér a szó, ha távoli,
Itt benn, magadban kell hallani,
Az utat itt kell, hogy megtaláld,
Anyag léted ne legyen akadály…
Az Ember csak ember.
Szorítja létének határa.
Ha kitárja lelkét,
Mindinkább érzi mennyire árva.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak nézem az elmúlt éveket,
számvetésre megérten lehunyom szemem.
Mi voltam, s mi lehettem volna,
mi az, mit nem, vagy meg kellett volna tennem?
Korán megtanultam én a rendet,
szeretni mégsem tudtam, csak a szívemmel.
Szerettem beteget, árvát, elhagyottat,
szerettem örülni az életnek, a pillanatnak.
Vesztettem szerető anyát, apát, társat, gyermeket,
öröklétük folyton fojtott, mérgezett, belőlem részeket kivett.
Védtelenül hánykódtam a múlt s a fájdalmak tengerén,
partra vetődtem, éveket küzdöttem: legyek újra egész.
Hittem a csodában, Istenben s a mában,
hittem az emberre szabott önzetlen jóságban.
Az őszinteségemért mindig csak botütést kaptam,
balga akarattal, elvenni ebből, csak nagyon ritkán hagytam.
Vágytam, álmodtam, valóra váltottam,
sorsom ezzel elrendeltetett.
Hallattam siketet, láttattam vakot.
Isten elhagyott.
Lelkem a vágyak rabja lett.
Nem kellett szerelem szeretet helyett.
Megtanultam a bánatban az örömet,
bűnökben az erényt látni meg.
Voltam alázatos, reménnyel teli.
Lázadó, boldog és boldogtalan,
szelíd, vad, fogoly és szabad.
Gyenge és vasakarat.
Fehér és fekete.
Önző dög, s ki szívét-lelkét másokért tette le.
Okos és ostoba. Nem, nem!
Okos nem voltam soha.
Megtanultam a sorsommal békében élni,
elfogadni és soha nem kérni.
Kiáltani nem tudok, halkan suttogom: így kellett legyen.
Két semmi között a lét egyetlen pillanat, míg lehunyom szemem.
A fájdalmakkal számolni kell, de harcolni ellene nem érdemes,
egyszer úgyis elvérzek ezen az élet-seben.
Forrás: Lélektől lélekig
Rosszat nem mondhatsz rám, amit
meg ne tetéznék;
katona vagyok katonák közt
s te vagy a vészfék:
megállítasz, fogsz, hogy megint
gyerek lehessek;
tudom, hogy ma is jó vagyok,
mikor szeretlek.
Hogy még bírok embert szeretni,
magam se értem;
szidtam a szerelmet, mikor
róla beszéltem,
láttam bukásnak, butaságnak,
esküszegésnek,
üzletnek, bűnnek, állati
kényszerűségnek.
S habzsoltam kéjeit s ez a
förtelmes étel
megtöltött annyi csömörrel és
annyi szeméttel,
hogy sírtam: két szájjal eszi
testem az asszony –
(s mégis ellenség volt, aki jött,
hogy visszatartson.)
És most szeretlek, mintha volnék
megint huszéves;
tested és lelked porcikái:
mind kedves-édes;
kiábrándultságom megint
gyermeki hit lett,
mert azzal gyógyítasz, ami
megbetegített.
Amikor bennem legnagyobb
volt már az ínség,
akkor mutatta meg szíved, hogy
van még segítség:
akármennyi a kín s az undor
akármilyen nagy,
mind-mind elmúlik csendesen,
ha te velem vagy.
A küzdés piszkát nem bírom
s te vagy a béke,
háborúimból kivezetsz:
szeretlek érte;
utamon a halál felé
vészfék szerelmed;
melletted mindig jó vagyok,
azért szeretlek.
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
Miért a másik út tűnik, dereng úgy
mindannyiszor, akárha jobb lehetne,
s mi eltévedten, tétovázva járunk
úttól-útig, középutat keresve,
míg megtanuljuk, hogy nincsen középút,
sorra lépvén végtelen végletekbe,
s csak miután már végképp leroskadtunk
pillantunk kérdőn önnön lépteinkre?
A kérlelhetetlen kérdés követ,
s a felismerés-kényszerben, mint omló
bányában az ottfeledt mécsesek,
el-elfulladva, pislákolva égnek
az egymás értelmére világító
feloldhatatlan ellentétek.
Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
Meleg tenyerek ízét hordtad
a szíveden. Ó gyáva, gyáva!
Tudtad, hogy önmagad csalod csak,
s hiába tudtad, mégse hitted.
Látod, minthogyha őszi éjben
meztelenül a kertben állnál:
dideregsz. Hűs harmat vízében
ázott virágok borzongatnak.
Ha most egyszerre megölelne
sok szeretőd, kis törpe tested
dús karjaik közt elmerülne
és irigyelne, aki látna. –
S, ó, nincsen nálad senki árvább!
te olaj vagy, mindenki más víz,
hát rántsd le már az álnok lárvát,
nézd meg magad és értsd meg végre:
embernek jöttél, egyetlennek,
páratlannak és társtalannak,
embernek jöttél, jaj, embernek!
ez az igazság, nincs menekvés.
Forrás: DIA – Csorba Győző
Sokszor elszörnyedek magamtól,
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat;
s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre – mennyi tévedés! –
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.
És lassan mégis belenyugszom:
ilyen voltam, hát mit tegyek?
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.
És ez a megváltoztathatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;
de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi –
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani.
Cigánynak néztek? Rájuk hagytam.
Kunnak? spanyolnak? kistatárnak?
Metszett szemmel csak mosolyogtam:
röpdösött bennem egy madárhad.
S a szárny is voltam és az ég is,
arcomon túli arc a kékben;
öklöm a Holdban: görcsös fétis,
dúlt néger-isten a mesékben.
Amit megéltem: az voltam én,
naponkint más jaj, más öröm,
a halál közelében nagy szél,
nyársuhanás és hóözön;
kihantolt hadseregek csontja
ott, ahol a kamillásrétek
emlékezve és undorodva
ágyús telekbe visszanéznek.
Bakonyerdő a vállaimnál,
Prága és Varsó homlokfénye,
ezeresztendős eső sétál
elém egy májusvégi éjben
s elázom benne, csontig ázom,
borzas pünkösdirózsás férfi,
vándor-arcom a másnapi szél
napos égboltra kicseréli.
Forrás: MEK
Az életemet elhibáztam,
rossz szögletet mértem falán,
törölhetetlen drága vásznam
terhes szinekkel mázolám:
emlékből raktam össze rőzsét,
multból máglyát jövőm alá,
s tegnap tüzére holnap hősét,
magamat dobtam égni rá.
Ah, mennyi szépre, mennyi jóra
lett volna bennem késve mersz!
De hasztalan töpreng az óra,
ha ihletet nem ád a perc.
Az órák és évek kövéből
nehéz kriptát emeltem én:
az évek falának tövéből
nem költ föl többet több remény.
Kriptámban hát nosza kinyújtom
rossz, multak-törte testemet
és máglyámat vigan kigyújtom,
melyről fölkelni nem lehet:
Lelkem! ha éltünk lángba lebben,
legalább szép legyen a láng:
minden bibornál fényesebben
adja palástját ölni ránk!
Forrás: ma – Magyar versek
