Címke: önvizsgálat

  • Nagy Gáspár: Fölös ébrenlétem

    (éji futamok, szíves ütőhangszerekre)

    Meszesednek a csigolyáim:
    szaporodnak a rigolyáim.
    +
    Elszonettesült szürke világban
    vértelen jambusok kattognak át
    a túlexponált líraváltón.
    +
    Szomorú tapasztalásom lett:
    akiket igazán s érdemük szerint is
    régóta szeretek s szerettem
    csak a távolság tartotta
    meg őket szeretetemben –
    +
    A vélt igazság:
    már csaknem egy
    tisztes féligazság!
    +
    Mindenki mondja, mondja,
    s az benne a szép,
    hogy senki sem hiszi,
    úgy értem: aki legkivált
    fújja, fújja – akár
    a tortagyertyát, el!
    +
    Jaj, a félelmet
    ne hagyjátok kihalni!
    Mikor félnem kellett volna,
    nem mertem félni,
    most, amikor már nem kell,
    most kezdek el remegni,
    vacogni a nyárban,
    lehet – több okból is –,
    csak önmagamtól félek:
    micsoda évek voltak,
    s nem haltam ki: élek!
    +
    Nem írok rövidet,
    nem írok hosszút,
    nem írok örömet,
    nem írok bút –
    ha itt élek
    e fagyos intermundiában
    nem visz rá
    a lélek,
    hogy nem írok!
    +
    Valahol valakik kalapálják
    az egyedüli értéket,
    s e mértékadó adó-vevők
    nem ismernek mértéket!
    +
    Tartani sötétben is
    fölös ébrenlétet,
    pedig aludni kéne
    – csak gyerekként! –,
    úgy, mint régen!

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Székely János: Reggel

    (1961)

    A felkelő nap sugara
    tornyokra és tetőkre lobban.
    Megsokszorozza önmagát
    a tükröző kirakatokban.

    Tűz hömpölyög az utakon,
    áradnak mindenütt a fények,
    de nézd, amott, a fák alatt
    a villanyok még mindig égnek.

    Pislognak még a villanyok.
    Szívósan és fáradhatatlan
    szűrik, szitálják sápatag,
    megkésett fényüket a napban.

    Éppúgy ragyognak, mint előbb,
    mikor elűzték a sötétet,
    de hát mit ér a pisla lény,
    ahol maga a nappal ébred?

    Mivégre ott a lámpasor,
    ahol az ég felizzik lassan,
    és minden fények ősoka
    jelenti jöttét a magasban?

    Elnézem, mint sárgállanak,
    haldokólnak az őszi lombbal.
    Tűnődve nézem lényüket,
    sután és némi fájdalommal:

    Hát én? Nem égek hasztalan?
    Jaj, szóljatok reám, ha úgy van,
    ha tán fölösleges vagyok,
    hogy észrevétlen kialudjam.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Jevgenyij Jevtusenko: Valami olyan csend ez itt

    Valami olyan csend ez itt,
    mély értelmét úgy őrzi titkon,
    hogy minden, miről szó esik,
    őhozzá kell, hogy igazodjon.

    Valami olyan messzeség
    van itt örömben, szenvedésben,
    hogy az életben, ami szép,
    ővele kell, hogy összeférjen.

    Valahogy olyan vagy magad,
    messzeségből, csendből szövötten,
    hogy a tegnapi rohanat
    már értelmetlen énelőttem. –

    S versem is immár halkuló,
    és olyan messziről világol,
    mint ott az ormokon a hó
    e bűvös vagon ablakából.

    A sürgés-forgás csábított.
    Csend s messzeség híjával éltem.
    Úgy tűnt: időben ott vagyok
    mindenütt, pedig egyre késtem.

    Vágytam száguldó életet, –
    s csak kapkodtam, nem cselekedtem. –
    De igaz sikert hol lelek,
    sikert, mit nem olcsón szereztem?!

    Csend, messzeség és te magad,
    bocsáss meg: mindent újra kezdek.
    Felégetem a hidakat,
    mik zajba-bajba visszavisznek.

    Rohanás félre nem vezet.
    Mindegy, hogy búm vagy örömem lesz:
    erős leszek és nagy leszek. –
    Más nem méltó az életemhez.

    Fordította: Tellér Gyula

    Forrás:

  • Szabó Lőrinc: A homlokodtól fölfelé

    A homlokodtól lefelé
    ha jött érzékiség akármi,
    egész testedben mindenütt
    jó cinkosra tudott találni.
    Milyen gyöngeség, hogy soha
    nem volt olyan jó örömöd,
    mint húsodat felejteni
    más húsok ajkai között!

    S nem nézed-e irtózva most,
    hogy mily hiú és ostoba
    a kedvek s nedvek részegen
    üdvözölt paradicsoma,
    a szép állat, amely nem is
    szép tán, csak a te pokoli
    kéjed önzése kényszerít,
    hogy hízelegj s hazudj neki?

    Minden ellenség, ami él,
    és csak mint prédáját szeret;
    mind csak győzelmének örül,
    annak soha, hogy segített.
    Sírsz, mert idegen láthatár
    borul rád? Csoda kellene?
    Mindig megbüntet valami,
    ha rászorulsz valakire.

    Harminc év van már benned; óh,
    harminc év, mennyi gyötrelem!
    Harminc év, mennyi bujdosás!
    Harminc év, mennyi, mennyi szenny!
    Bújj el magadba, nyomorult:
    egy még szent s tiszta, az agyad,
    melyben a test számára csak
    undor és megvetés maradt.

    Füled és orrod szimatol,
    megcsal, megoszt, elad a szád,
    a kéz kinyúl, szemed bolond,
    sajgó velőd csurranni vágy?
    Ébredj! A piszok csalogat!
    Vigyázz! Maradj a magadé!
    Férfi, légy tiszta legalább
    a homlokodtól fölfelé.

    Forrás: DIA

  • Baranyi Ferenc: TUDOD-E, MIT TESZEL?

    Mikor csalóra adod a voksod:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor a karvalyt hattyúnak mondod:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor sugárként hódolsz a ködnek:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor nem sírsz, ha másokat ölnek:
    tudod-e, mit teszel?

    Mikor gyáván vagy színlelve tapsolsz:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor botlás csak, hogy igazat szólsz:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor mosolygod csak, ami sanda:
    tudod-e, mit teszel?
    Mikor vak, süket vagy készakarva:
    tudod-e, mit teszel?

    Mikor nem hallod kételyedet meg,
    s nem nézed azt, mi kínos szemednek:
    tudod-e, mit teszel?

    Ha tudod – sírig élj megvetésben.
    Ha nem – megbocsát Isten.
    De én nem.


    🕊️