Címke: öregség

  • Szabó T. Anna: Lányok

    „Supra aggnő
    söck fel kabla”

    1.

    Ez leszek én is: csupasz öregasszony.
    Már ha megérem.
    Büdös kórházi mosdószivaccsal
    mosom a fülem, az ölem, a térdem.
    Perdül a nővér, tréfálni próbál –
    „Lányok, mi ez a pisiszag?”
    Nyolcvanöt éves, pergamenbőrű
    lányok nyílt szájjal alszanak.

    2.

    El innen! El? Hogy?! Testünk is elhagy,
    szükségünket is más viszi ki.
    De ez mind nem baj: hiszen ha meghal,
    testünk is elviszi majd valaki.
    Mozgás, lányok, mosdás, mosdás,
    nagyvizit előtti lepedőosztás,
    nagydolog, ágytál, ez ma a tematika,
    hogy fogy a létünk! puszta matematika,
    elhagy az ép eszünk, elhagy az életünk,
    elhagy, ki voltunk, és el, akivé leszünk,
    kivonás, osztás: marad a nulla:
    kimosdott, tiszta,
    O-szájú hulla.

    Forrás: Szabó T. Anna

  • Tóth Árpád: Vasárnap

    Ó, lesz-e nékem valaha
    Egy csendes, barátságos kertem,
    Hol fényes lombú fák között
    Hosszan, békén lehet pihennem?
    Hol bölcsen elemezhetem
    Megélt, elmúlt tragédiáim,
    S csendesen mosolyogni látnak
    Az orgonáim?

    És lesz-e tisztes, ősz hajam
    S agyamban csöndes, öreg eszmék?
    Miket szép, széles gesztusokkal
    Klubtársak közt meghánynánk-vetnénk?
    Kinyitnók a klub ablakát,
    Ragyogna ránk a holdkorong,
    S múltról zenélő szívvel ülnénk:
    Öreg szobrok, vén Memnonok…

    De biztos-é, hogy mindenik
    Öreg szívre leszáll a béke?
    S hogy ami most fáj, akkor édes?
    Vagy jobb, ha most szakadna vége?
    — Ki a körútra szaporán,
    Ki! a vasárnapi zsivajba!
    Itt benn valami fojtogat,
    Félek magamba…

    Forrás: Tóth Árpád

  • Szakály Éva: Uram, ma lettem nyolcvanéves

    Uram, ma lettem nyolcvanéves
    Túl gyorsan múltak el az évek.
    Még oly sokat szeretnék tenni,
    Úgy szeretnék nyolcvanegy lenni.

    A pár kis tervem, mi még lenne,
    Ha tán több időt igényelne,
    S egy év nem lenne elegendő,
    Add, hogy hadd legyek nyolcvankettő.

    Jó lenne még sokat utazni,
    Újabb helyeket látogatni,
    Halálom perce még tán várhat,
    Megérhetném a nyolcvanhármat?

    Uram, Te látod a világot,
    Gyorsan jönnek a változások.
    Ha nem sürgős, hogy magadhoz végy,
    Esetleg lehetnék nyolcvannégy.

    És ahogy a technika halad,
    Sok újat lát, ki élve marad,
    Még oly sok minden ideköthet,
    Úgy örülnék a nyolcvanötnek!

    Az emberiség sokat tehet,
    A világ oly csodás hely lehet,
    Jó annak, aki itt maradhat,
    Nem olyan sok az a nyolcvanhat!

    Tudom, Uram, hogy sokat kértem,
    Hisz oly szép lehet fenn az égben.
    S én mégis arról tervezgetek,
    Hogy érjem meg a nyolcvanhetet.

    Elfáradok a hosszú úton,
    El is kések majd sokszor – tudom.
    Tudasd velem, ha meggondoltad,
    Betöltöm-é a nyolcvannyolcat.

    Addigra már oly sokat láttam,
    Emlékeimet regisztráltam.
    Mily nagy kár lenne, ha elmennék,
    Mielőtt nyolcvankilenc lennék.

    Már igazán csak egyet kérek,
    Uram, ne vedd szemtelenségnek,
    Éveim száma kerek lehet,
    Ha meglátnám a kilencvenet.

    És hogyha ezt már megengedted,
    S ezt a lépést értem megtetted,
    Neked már úgyis mind egyre megy,
    Könnyen lehetnék kilencvenegy.

    Minden szemérmet félreteszek,
    Hogyha még egyet kérhetek,
    Tudom, ez a kor hajmeresztő,
    De hadd legyek kilencvenkettő.

    Úgy megszoktam az életemet,
    És hátha lesz még, ki megszeret,
    Ki pótolná elvesztett párom,
    Ha lehetnék kilencvenhárom.

    Addigra már reszket a kezem,
    De ha még helyén lesz az eszem,
    A magas kortól én nem félek,
    Megadod a kilencvennégyet?

    A korra nincsen szabadalom,
    Számításom megtalálhatom.
    Ha őrködsz egészségem fölött,
    Akkor lehetnék kilencvenöt.

    Manapság már hallani olyat,
    Emberekről készül másolat,
    Ezt talán én is megvárhatom,
    Segíts át a kilencvenhaton.

    Ha még hirtelen meg nem halok,
    Kis vagyonkámmal rendben vagyok,
    Elég lesz talán még egy évig,
    Kihúzhatnám kilencvenhétig?

    Hála Neked, nagy a családunk,
    Még pár dédunokát is várunk.
    Láthatnám őket? – ugye azt mondtad
    Megadod a kilencvennyolcat.

    Sok évet kaptam, nem egy-kettőt,
    Megköszönöm a sok esztendőt.
    És még kérem, tán el sem hiszed,
    A kilencvenkilencediket.

    Még egy év és akkor valóban
    A népek azt mondhatják rólam:
    „Ez aztán igen szép kort ért meg,
    Hisz tegnapelőtt volt száz éves!”

    Uram, az életet Te adod,
    Úgy veszed el, amint akarod.
    Nem is zavarlak többet Téged,
    Ne vedd komolyan, amit kérek –
    Csak beszélgetni vágytam véled.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kányádi Sándor: A XC. zsoltár

    …Az embereket Te meg hagyod halni

    Nem volt alkonyat, tavasztól késő
    őszig, hogy ne zsákkal a hátán
    láttuk volna törékeny s egyre
    töpörödő alakját.
    Mindig hordott, hol ezt, hol azt:
    csalánt, répalevelet, tököt,
    mikor minek volt szezonja.
    Eltemette férjét, két fiát s a megmaradt,
    nagyapaszámba menő harmadikat most is még,
    mint egy pendelyest, gyámolította.
    Ment, ment fáradhatatlanul: kapált,
    aratott virradattól alkonyatig
    – még kaszált is a háborúk idején –,
    alkonyatkor vette a zsákot és
    újra ment, ment, s ha megjött, panaszkodott,
    hogy neki mennyit kell mennie:
    – Meghalni sincs időm, pedig már szégyen,
    szégyen, hogy mennyit éltem – siránkozta
    korcbahúzott szájjal, melyben a fogak
    már rég csonkra vástak, mint
    azok a jófajta, békebeli kapák, melyekből
    néhányat itt-ott még láthatunk a fészerek
    főhelyén nagy becsben fölakasztva, s amelyet
    minden valamirevaló háznál a kapának
    ismer a gyermek is.
    – Nem volt nekem, istennek hála, bajom
    soha a fogaimmal, csak a lábam s a hátam…
    – Nem voltam én, jó órában legyen mondva,
    még egy percig se soha fekvő beteg…
    csak a lábam, s a hátam, de majd csak
    magához szólít az Úristen egyszer – s már
    kapta is a zsákot, ment, ment, térült-fordult,
    bejárta a fél határt, innen is, onnan is
    szedegetve. Ezek a jóleső kis bűnök:
    egy-két marék ez-az a máséból, talán
    ez volt minden gyönyörűsége, kárpótlása
    ezért a szégyellnivalóan hosszú
    életért, melyből az Úristen, úgy látszik,
    nem akarja már elszólítani.
    Aztán egyszer csak, valahol a kilencven
    s a száz között, lefordult válláról a zsák.
    Nem is próbálta visszavenni, otthagyta
    a kapuban, szólt a fiának, hogy
    menjen a papért s a zsákot is jöttiben
    hozza be. Megbontotta a nagyágyat, mely
    mindig tisztán várt a nagy alkalmakra, átkiáltott
    a szomszédasszonyért és csöndesen
    sírdogálva lefeküdt.
    Jött is a szomszédasszony, lóhalálában,
    rosszat sejtő kíváncsisággal törölgette
    moslékos kezét a kötényébe.
    – Éppen a malacoknak vittem enniök – mesélte
    még hetekig aztán –, amikor hallom:
    végem van, Irma! Ezt mondta: végem van –
    most már a könnyeit törölgette –, éppen
    ez a kötény volt rajtam; végem van, a hangja
    olyan volt, mint amikor szegény fiát,
    a másodikat, akkor is engem kiáltott…
    hagyom a malacokat (el is kódorogtak, mert
    a kaput is nyitva felejtettem az ijedtségtől)
    – Mi baj van, lelkem? s akkor én már láttam,
    hogy igazat kiáltott.
    Jött hát a szomszédasszony kezeit törölgetve,
    meghallgatta, hogy melyik lisztből süssenek a torra.
    – Ott a ládában – mondta a beteg –, süssetek
    hat szép kenyeret, nézd meg, elég fehér-e, Irma.
    Irma tenyerére vett egy fuvintásnyit s a gyönge
    lámpavilágnál megvizsgálta szakértelemmel.
    – A pap oda van a vásárra, csak holnap vagy
    holnapután jön meg – szuszogta a zsákot letéve
    az árvára-lévendő hosszú, száraz ember.
    – Akkor megvárom békességgel, mégsem járulhatok
    úrvacsora nélkül az Úr színe elébe.
    Harmadnap, mire a tiszteletes megérkezett
    az Úr érette-megtöretett teste már sehogy sem
    akart lemenni a torkán.
    – Jaj, de szégyellem, tiszteletes úr, nem,
    nem tudom megrágni már az Úr testét sem.
    – Rágott már maga épp eleget, anyó, megbocsátja
    ez egyszer az Isten.
    – Ugye meg, ugye meg. Mindenki megbocsájt. – S már
    ment is, zsák nélkül, és olyan könnyedén, mint egyszer
    lánykorában.

    Az ösvényei még várták egy darabig, aztán
    kezdtek lassan füvesedni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Öregek leszünk

    Majd nyolcat üt egy öreg óra,
    és öregek leszünk mi is.
    Szoknyád meglibben suhogóra,
    s ősz fejemen barátpilis.
    Mellénk az este ül le gyorsan,
    faggat, mint régi jóbarát –
    S mi iszunk együtt mosolygósan,
    köhögősen meleg teát.
    Szívünkben még a régi nyíl van,
    de már jólesik, nem sebez,
    s ha pápaszemünk összevillan:
    a közel olyan messze lesz.
    S a messze olyan közel szárnyal.
    Megölellek hallgatagon…
    És vén mesefák illatával
    száll be a szél az ablakon.

    Forrás: MEK (Magyar Elektronikus Könyvtár)

  • Buda Ferenc – Üzenettörlés

    Megéred még ha megéred
    kormos keserű alkony száll tekintetedre
    a szervek a tagok konokul ellenszegülnek
    aláaknázzák terveidet
    keresztülhúzzák számításaidat
    kormos keserű alkony
    ha megéred
    a tárgyak alakok arcok körvonalai
    elkenődnek
    napvilágnál is homályban tapogatózva
    matatsz beszűkült tered vasrácsai között
    egy hang egy szín egy név át-átsuhan
    de benned nem hágy nyomot
    kormos keserű alkony
    kit érdekel ugyan kit érdekel
    ha kormos ha keserű
    szeretteidnek teher vagy már csak teher
    ha megéred
    hasznot hát többé ne húzz s ne várj
    javaid tulajdonaid osszad szét idejekorán
    hagyatékodon fogyatékodon ne torzsalkodjanak
    túlnőtt tüskéid körmeid metéld le
    óvakodva hogy sebet magadon s másokon
    ne ejts ha lehet
    köszönj el a fáktól
    az égtől a rögöktől
    a rigóktól
    egy név egy szó egy szín
    még átdereng

    üzenettörlés

    OK

    üzenet törölve

    üzenet törölve

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Benczes Sándor Gábor – Az öreg gitáros

    …az utcán süvít a fagyos szél…

    Öreg zenész ül a sarokban,
    Rongyruhában, sápatag arccal,
    Kezében kopott gitár, halkan
    Pengeti, a füstben elül a réveteg hang.

    S az öreg belecsap a húrba,
    Rezeg a hang, s száll, száll magasan,
    Dörögve száll, s vált most halk mollba,
    A hang lágyan lebeg, s unt szívekbe utat keres.

    …az utcán dermesztő, hideg tél…

    A rongyos zenész vaksi szeme
    Messzi múltba néz, ifjú férfit,
    Délceg bajnokot lát, vén keze
    Újból a húrba mar, s a dal száll, tovább mesél.

    Most gyönyörű nőt lát, szerelmet,
    Majd dúrba vált a hang, a harag
    Hangjai ezek, s az életet
    Átkozzák reszkető ujjai, sír a gitár.

    …az utcán csak hó, és sóhaj száll…

    Csontkeze, mely egykor lányt ölelt
    Mára csak dróthúrokat penget,
    S a kocsma füstje mesével telt,
    Mindenki csitt! fejét leszegve meredten néz.

    És mesél, és regél, hallga csak,
    S a színes történetek szállnak,
    A szürke szíveket a vén vak
    Még egyszer, tán utoljára színesre festi.

    …az utcán vágtat a fagyhalál…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Mint öreg fát az őszi nap

    mint öreg fát az őszi nap
    lemenőben még beragyog
    és elköszön a szerelem

    jöhetnek újabb tavaszok
    hajthat még rügyet lombokat
    gyümölcsöt többé nem terem

    felejtgeti a titkokat
    miket senki sem tudhatott
    őrajta kívül senki sem

    fészke is üresen maradt
    elhagyták kiket ringatott
    üresen ing-leng üresen

    de boldogan föl-fölsusog
    ha valaki még néhanap
    gyér árnyékában megpihen

    Forrás: Lélektől lélekig

    magyar költészet

  • Kányádi Sándor: A fák és a vének

    1

    Megvénültek, akár az őszi fák,
    s nincs egy levélnyi remény
    a tavaszra.
    Indulnának, de az őszi fény
    padon marasztja.

    2

    Irigy sóhajjal néznek
    a sétáló után a fák,
    pedig azok csak csoszognak szegények;
    hány tavaszt adnának érte, ha legalább
    bár egyet léphetnének.

    3

    Lefelé néz a fa,
    s alóla egy öreg
    föl a fára.
    És milyen egyformán remeg
    a kéz a térden
    s a lehajló fa lombtalan ága.

    4

    – Könnyű neki – mondja a vénember –,
    sohasem fáradt,
    nincsen szüksége botra.
    – Könnyű neki – mondja az öreg fa –,
    botja is van, ha meg elfárad,
    leül egy padra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A legnagyobb művészet

    A legnagyobb művészet tudod, mi?
    Derűs szívvel megöregedni…
    Pihenni ott, hol tenni vágyol,
    Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.
    Nem lenni bús, reményvesztett.
    Csendben viselni a keresztet!
    Irigység nélkül nézni végig
    Mások erős, tevékeny éltit.
    Kezedet betenni öledbe
    S hagyni, hogy gondod más viselje.
    Hol segíteni tudtál régen,
    Bevallani nyugodtan, szépen,
    Hogy erre most már nincs erőd,
    Nem vagy olyan, mint azelőtt.
    S járni amellett vidáman,
    Istentől rádszabott igában!

    De ezt a békét honnan vesszük?
    Onnan – ha azt erősen hisszük,
    Hogy a teher, mit vinni kell,
    Az égi honra készít el.
    Ez csak a végső simítás
    A régi szíven, semmi más!
    Ez old fel minden köteléket,
    Ha a világ még fogna téged.
    Az Úr nem szűnik meg tanítani.
    Azért kell sok harcot vívni
    Idősen is, míg csendesen
    A szív az Úrban megpihen,
    S kész vagy az Ő kezéből venni:
    Hogy minden Ő, s te nem vagy semmi!

    Forrás: Szeretem a verseket