https://verskucko.com

Címke: örökkévalóság

  • Weöres Sándor: Prae-existentia

    Isten gondol öröktől fogva téged,
    elméjében léted mint szikla áll.
    Mi ehhez mérve habfodornyi élted?
    és mit változtat rajtad a halál?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Szivárvány

    Némethy Titinek

    I.

    A párában, a vízesés felett,
    halványan, mint egy álom,
    és testetlenül, mint egy lehelet:
    az örökifjú szivárvány lebeg.

    Megrokkannak a sziklák, a hegyek,
    a kő mállik, az erdők sírba térnek,
    új medret tör a patak magának,
    s a régit testálja a feledésnek.
    Megőszül a világ.

    De a szivárvány mindíg egy marad
    s színei meg nem fakuló csodák.
    Örökifjan és egyformán lebeg,
    halványan, mint egy álom
    és testetlenül, mint egy lehelet.

    Mint a művészet az élet felett.

    II.

    Minden lélekben van egy kis szivárvány,
    kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
    hogy egy más lélek átjöhessen rajta, –
    ennek a hídnak hídpillére nincsen,
    ezt a hidacskát csak az Isten tartja.
    Az Isten, aki a szívekbe lát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arthur Rimbaud: Ami örök

    Megtaláltam újra!
    Mit? Ami Örök.
    A tenger – egybegyúrva
    a Nappal.

    Őrszem, tiszta lélek,
    mormoljuk el itt
    láng napok, vak éjek
    vallomásait.

    Ami benned ember,
    ami földre von,
    szétszakítva leng el,
    s szállasz szabadon…

    Mélyedből tör égre,
    atlászfény-parázs,
    Parancs s Akarás,
    s nem szól senki: végre.

    A remény is széthull,
    nincs több orietur.
    Tudás-szenvedés,
    biztos büntetés.

    Megtaláltam újra!
    Mit? Ami Örök.
    A tenger – egybegyúrva
    a Nappal.

    Kardos László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Pille

    Te mindig hátratekintesz, vagy mindig előre
    szomorú szemeiddel. Figyeld inkább e pillét,
    mely most erre röpül, egymásra ájult,
    őrjöngő fejeink közt, teleszívja magát
    a méz örömével, szárnyait veregetve
    ragyog a napban, s úgy táncol hátra-előre,
    mint emlék, útravaló, el-nem-múló ajándék,
    a múltra, jövőre, hogy szinte mozdulatlan,
    és túl a bolond időn áll, mint az örökkévalóság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Fölöttünk örök lomb

    Éna öltözködi bűvös ruháját,
    s karcsú, nagy virágként tündérré szépül.
    S míg a hold rendezi lila szobáját,
    galambok álmodnak. Az este éjjűl.

    Fülembe suttogó őszi kedvesem,
    igézve állunk: nincs sír s halál.
    Beszélek hozzá, mosolyog csendesen,
    s a szeme, a szeme nagy violasugár.

    Hallgat, nem szól halhatatlan szerelmem.
    Nem estém ő nékem, és nem lesz éjszakám.
    Fekszünk egymás mellett időtlen selymen,
    s fölöttünk örök lomb zúg fönn az esti fán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Török Sophie: Néztelek, láttalak

    Néztelek, láttalak, ittalak,
    szemembe, fülembe, vérembe szívtalak,
    s azóta minden ízen átüt
    ajkadnak felejthetetlen íze.

    Már elvesztettelek, de mert öleltél,
    más illatú körülem a világ.
    Úgy érzem, más a nap, te állsz
    előtte, tested édes pirosra festi
    a fényt, szemed kékségén kékül a láthatár.

    S én boldog, itt ülök szomjas szememmel,
    számmal, füleimmel, s minden korty fényben,
    rezgő levélben téged illetnek
    áhítatos ajkaim.

    Mert voltál: a világ
    értelme is megváltozott.
    Üres szavakban te vagy a tartalom.
    Lényed ereje valóságba emel képzelt örömöket.

    S a feneketlen égbolton
    te vagy a biztos pont,
    hová értelmetlen életemet kapcsolom.

    Voltál – s mert így őrizlek, örökké vagy!
    Jöhet már öregség, magány, halál!
    Ki vehet el tőlem?
    Még holtan is álarcot hordok majd –
    porladó csontjaimban őrizve
    a te szerelmed.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vészi Endre: A kertből soha nem ment el a nyár

    A kertből soha nem ment el a nyár csak éppen
    elfödte finom metszésű arcát a köd csipkéivel
    a piros alkonyok moáré-selymét összegöngyölte
    s fölfüggesztette egy égi toronyba
    a költöző madarak is ittmaradtak nekünk
    lehunyt szemhéjunk mögött
    és dermedt ezüstbe rejtették illatukat a rétek

    s a robbanásra időzített rózsák
    látod ez mind az örökkévalóság

    Kalandozásainak ösvényeit orsóra tekerte a záruló égbolt
    hogy majd lebomoljanak április zöldszagú szeleiben
    és épségben maradt benned az élet szertelensége
    hogy fölkiálts ha rejtegetve is
    mikor szobádba lép karcsún újra a fény
    kontyba szorítva laza haját
    és arcod fölé hajol

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jékely Zoltán: Nyárelő hava

    Ezüst berek, zöld víz, bolond madárdal,
    ős asszony-illat: izzadt nyárfaszag,
    s az égről tajték- s habfelhő fogával
    vén csontokon az ifjú nyár kacag.

    Horgászbotommal gázolom a tócsát,
    tündérek várnak, vagy hideg halak?
    Maroknyi, édes örökkévalóság,
    egy pillanatra megtaláltalak!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Fodor Ákos: Ha már

    (én csak akkor ettem-ittam valamit is,
    ha tányérom, poharam el is mostam)

    (én csak akkor voltam valahol is,
    ha már haza is érkeztem onnan)

    (én csak akkor éltem majd valaha is,
    ha már halálomat is letudtam)

    Csak a szeretet v a n. Csak a Rózsa:
    nem “ha”, nem “már”. – Föltétlen. Bonthatatlan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Marc Alyn: Én ott leszek

    Ha megpillantsz hazafele
    egy ajtót éppen rádtekint
    s egy gyík üvegroncsolta teste

    a felforrósult országútra esve
    ha mormolva a sövény levele
    feléd mutat
    én vagyok aki vár reád

    Ha suttog nyári délben
    az árnyék füledbe
    ha a méhek ezüst függönye szemedet
    befedte
    ha felhősarkain az égbolt kapuja
    csikorogva kifordul
    én vagyok aki vár reád

    Én vetésemet életednek
    minden percébe tettem
    és már csupán az ismeretlen
    ki rajzolja kalitkád rácsait

    Szemem nyitva szemem lezárva
    a rózsában vagy a búzában
    minden dalodban évszakodban
    minden éved szögezve át
    én ott leszek várok reád.

    (Rába György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig