Néztelek, láttalak, ittalak,
szemembe, fülembe, vérembe szívtalak,
s azóta minden ízen átüt
ajkadnak felejthetetlen íze.
Már elvesztettelek, de mert öleltél,
más illatú körülem a világ.
Úgy érzem, más a nap, te állsz
előtte, tested édes pirosra festi
a fényt, szemed kékségén kékül a láthatár.
S én boldog, itt ülök szomjas szememmel,
számmal, füleimmel, s minden korty fényben,
rezgő levélben téged illetnek
áhítatos ajkaim.
Mert voltál: a világ
értelme is megváltozott.
Üres szavakban te vagy a tartalom.
Lényed ereje valóságba emel képzelt örömöket.
S a feneketlen égbolton
te vagy a biztos pont,
hová értelmetlen életemet kapcsolom.
Voltál – s mert így őrizlek, örökké vagy!
Jöhet már öregség, magány, halál!
Ki vehet el tőlem?
Még holtan is álarcot hordok majd –
porladó csontjaimban őrizve
a te szerelmed.
Forrás: Lélektől lélekig
