Melled alatt tenger lakik,
abban mosdik fekete hajnal,
abban mosdik életem, szép dél,
abban mosdik setét halálom.
Egyik tenger színe öröklét,
másik tenger színe örömzöld,
a harmadik megfejthetetlen.
Néha haragvó, néha alvó.
∗
A kutak is elnémultak,
amikor a folyó mellett
blúzod sötétben széthúztad,
s a nagy víz megnézhette melled.
Hát én mért nem hallgathatok,
hisz számmal nézlek és eszemmel,
mikor a semmibe zuhogok,
s az leszek, láthatatlan tenger.
∗
Magad, ha lehunyod, ha elhagysz,
szempillám, barna szirmom elfagy.
Dús lombom, koronám lehullik,
magamon tipródhatok holtig.
∗
Születésedkor hajadat
szempilláimba beleszőtték.
Teveled nézem magamat,
mint embert munka, szerelmet hűség.
∗
Másokról előbb ruha hullik,
én belül vetkezem, hogy meglásd,
milyen is valóban szemem,
ha nem szürkül benne szorongás.
∗
Boldog félszben, a nyugtalan állat
szűkölő békéjével teli
nézem, ahogy meztelen vállad
halálom lefegyverezi.
∗
Le kéne szemhéjamat varrni,
hajnalod foglya ne legyek,
száz életet meg kéne halni,
hogy egyszer ne szeresselek.
∗
Halántékod nem üti be
a magány vasa, csak megcsikordul.
Szádon a tél lehelete,
az élesre fent fény is kicsorbul.
∗
Én májusom, májusfa, mályva,
minek nősz bele éjszakámba,
mély bányáimban mért világítsz,
ha hajnalt, s nem vad delet áhítsz?
∗
Én úgy tudok szeretni,
hogy magamat el tudom feledni.
∗
Tél van, a fagyott telkeken
fák bámulnak az égő gazba.
Szerelmes, rád gondol kezem,
mint az almafák a tavaszra.
∗
Megyek az utcán egyedül,
puha árnyékod nem simul rám,
de nyíltan és szemérmetlenül
szeretkezek veled az utcán,
bőrödtől megfeszül hasam,
izzó vassá gyullad a lágyék.
Teveled, tőled ittasan
csak ilyen szabadságban járnék.
∗
Csak az a jó, ha – meztelen lombok –
zúgunk a nyári förgetegben.
Csak az a jó, ha – szép száj és homlok –
nem csitulunk el tehetetlen.
Csak az a jó, ha – szív és halánték –
testünk halálig hisz, dörömböl.
Rajtad kívül nincs más világrész.
Ha meghalsz, meghibbanok a csöndtől.
Forrás: Lélektől lélekig
