Címke: összetartozás

  • Bella István: Ceruzasorok

    Melled alatt tenger lakik,
    abban mosdik fekete hajnal,
    abban mosdik életem, szép dél,
    abban mosdik setét halálom.

    Egyik tenger színe öröklét,
    másik tenger színe örömzöld,
    a harmadik megfejthetetlen.
    Néha haragvó, néha alvó.

    ∗

    A kutak is elnémultak,
    amikor a folyó mellett
    blúzod sötétben széthúztad,
    s a nagy víz megnézhette melled.

    Hát én mért nem hallgathatok,
    hisz számmal nézlek és eszemmel,
    mikor a semmibe zuhogok,
    s az leszek, láthatatlan tenger.

    ∗

    Magad, ha lehunyod, ha elhagysz,
    szempillám, barna szirmom elfagy.
    Dús lombom, koronám lehullik,
    magamon tipródhatok holtig.

    ∗

    Születésedkor hajadat
    szempilláimba beleszőtték.
    Teveled nézem magamat,
    mint embert munka, szerelmet hűség.

    ∗

    Másokról előbb ruha hullik,
    én belül vetkezem, hogy meglásd,
    milyen is valóban szemem,
    ha nem szürkül benne szorongás.

    ∗

    Boldog félszben, a nyugtalan állat
    szűkölő békéjével teli
    nézem, ahogy meztelen vállad
    halálom lefegyverezi.

    ∗

    Le kéne szemhéjamat varrni,
    hajnalod foglya ne legyek,
    száz életet meg kéne halni,
    hogy egyszer ne szeresselek.

    ∗

    Halántékod nem üti be
    a magány vasa, csak megcsikordul.
    Szádon a tél lehelete,
    az élesre fent fény is kicsorbul.

    ∗

    Én májusom, májusfa, mályva,
    minek nősz bele éjszakámba,
    mély bányáimban mért világítsz,
    ha hajnalt, s nem vad delet áhítsz?

    ∗

    Én úgy tudok szeretni,
    hogy magamat el tudom feledni.

    ∗

    Tél van, a fagyott telkeken
    fák bámulnak az égő gazba.
    Szerelmes, rád gondol kezem,
    mint az almafák a tavaszra.

    ∗

    Megyek az utcán egyedül,
    puha árnyékod nem simul rám,
    de nyíltan és szemérmetlenül
    szeretkezek veled az utcán,

    bőrödtől megfeszül hasam,
    izzó vassá gyullad a lágyék.
    Teveled, tőled ittasan
    csak ilyen szabadságban járnék.

    ∗

    Csak az a jó, ha – meztelen lombok –
    zúgunk a nyári förgetegben.
    Csak az a jó, ha – szép száj és homlok –
    nem csitulunk el tehetetlen.

    Csak az a jó, ha – szív és halánték –
    testünk halálig hisz, dörömböl.
    Rajtad kívül nincs más világrész.
    Ha meghalsz, meghibbanok a csöndtől.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Állóképek

    Mihez kezdenék nélküled?
    Ugyanolyan társtalan lennék,
    ha nem lennél velem, mint ablakunk előtt ez a fa,
    engem is tépne-cibálna a szél októberi dührohama,
    ha nem lennél velem, magányosabb lennék,
    mint voltam nyolc éven át,
    egyedül kószálnék, álomba zuhannék,
    fenékig kihörpölném a magány bürökpoharát,
    elviselhetetlen lenne a gyanakvás, a sértő közöny,
    tovább sodorna a közeli halál felé a félelem,
    reménykedni, örülni nem tudnék sohasem,
    nélküled jobban fájna, ami fáj, hogy porszemek vagyunk,
    foszló árnyak a lét határán, fölvillanó semmiség,
    oktalan állatok, akiket elnyel a habzó sötét,
    nélküled rámvicsorítana a szoba, az asztal, a szék,
    ringatna az ágy kegyetlenül, nem tudnék elaludni,
    harangok nyelve döngetné fejemet, nem tudnék megnyugodni,
    hiába menekülnék, beborítana a tűz,
    körüllengnének az őrület sárga virágai.

    ∗

    A többi lány is gyönyörű:
    a kecses, törékeny porcelán babák mosolya sziven üt,
    csábítanak a feszes mellű, kövér angyalok.
    A szerelem ígérete s tüze sokuk szemében ott ragyog.
    Bájosak és szépek, és rajzanak körülöttem
    az utcán, a villamoson vagy az autóbuszon;
    el-elmerengve nézem őket,
    a magánosokat s a tüzes szeretőket.
    Némelyikük szebb, mint te vagy;
    közöttük kedvesebb is biztos akad.
    Egyetlen reményem mégis te vagy.
    Szeretem a hangodat, a mosolyodat,
    kíméletlen őszinteségedet, mozdulataidat.
    Kíváncsian nézem mindig, hogy mit csinálsz.
    Közeledben leomlanak a gyász
    nyirkos falai; szél támad, fényzuhatagban lángol a gyönge virág.
    Kitörtem átkos közönyömből, terméketlen éveken gázoltam át,
    hogy megtaláljalak, értelmet nyerjen a világ.
    Melletted most boldog vagyok, hiába fenyeget
    a butaság és közöny, az ólálkodó hiénahad.
    S hiába kényszerít majd térdre a halál:
    melletted most boldog vagyok! Ó, gyönyörüségem,
    bennünket már nem pusztíthat el egészen;
    e boldog évszak örökre megmarad!

    ∗

    Fuldoklunk palaszürke ég alatt;
    a csípős novemberi köd az arcunkba csap,
    befurakszik a sál alá, bőrünk alá,
    a csontokat hasogatja:
    csikorognak a forgók, az izületek.
    Hullafoltos felhők a fejünk felett.
    Rángat és lökdös bennünket a szél;
    előttünk a kietlen, nyirkos éj:
    megpihenni nem lehet.
    Innen csak menekülni lehet.
    Rozsdabarna levelek
    halomrahányva bűzlenek.
    Tompa puffanások, erőtlen sóhajok:
    a pusztulás elhaló hörgései,
    rémítenek a lélek örvényei.
    Mi lesz velünk? Pezseg a levegő:
    vinnyogó kísértet-had követ, le-lecsap;
    éles foguk nyomán kiserken a vér, s elakad
    a hangod, a hangom: szétszakít bennünket e horda,
    ha nem védjük egymást körömszakadtáig.
    Látom a barbár őszt, a kert meggyalázott fáit,
    a düh habos bikáit, a jeges pusztaságot;
    s a hideg verejtéktől csapzottan
    reszketek tüzes karodban.
    Ó, árvaság rémektől nyüzsgő éjszakája,
    pusztulj tőlünk, te patás szörnyeteg,
    te vérszopó, gyapjas önkívület.
    Legyen rügyfakasztó áradás, zengő tavasz valahára.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Artisták

    Élő csipesz, lóg a trapézen
    a férfi fejjel lefele,
    foga közt kettős tárcsa, mintha
    mágneses nyelvet öltene.

    A vonzás túlsó pólusán függ
    s forog a nő – feszül a száj!
    Micsoda csók! – Köztük csupasz tér,
    tömör csönd s véletlen halál.

    Micsoda egymásrautaltság
    leng itt ég alatt, föld felett,
    micsoda gyakorlott makacs vágy
    ment s kockáztat két életet!

    Milyen figyelemben forognak
    s mily fegyelemben, tudva: csak
    együtt szállnak, ha egyikük vét,
    mindketten aláhullanak!…

    Ó, ha így tudnánk összefogni
    egymásra bízott szeretők,
    mintha folyton fönn-szállva, mintha
    folytonos zuhanás előtt!

    Ó, ha közös dolgok tevői,
    így tartanánk egymást, ilyen
    végzetes bizalommal egymás
    fogában s idegeiben!

    Ezrekbe fogódzók, ha hittel
    mondanánk, mint ők odafönn
    élik, hogy: a másik ügyéhez
    egész létemmel van közöm!…

    Forog, forog a nő a férfi
    foga közt – tompul a zene,
    csak dob kopog. – Valami gyors vég,
    bármi föloldás kellene!

    No most!… Földet ér a mutatvány.
    Fönt már a taps függönye leng.
    S ők ketten egyetlen groteszk bók
    szobrában állnak idelent.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heltai Jenő: Menjünk a paphoz…

    Elég soká szerettük egymást,
    Elég soká gyötört a láng,
    Az irigyek s a jó barátok
    Ujjal mutatnak már reánk,
    Elég soká epedtem érted,
    Szálljon szivedbe irgalom,
    Hallgasd meg esdő unszolásom:
    Menjünk a paphoz, angyalom!

    Ki ezt a verset írja hozzád,
    Míg két szemében könny fakad,
    Igaz, csak egy szegény poéta,
    De hát te sem vagy gazdagabb,
    Padlás-szobám nagyon szegényes,
    De nálad sincs külön szalon…
    Tűzd ezt a rózsát szöghajadba,
    Menjünk a paphoz, angyalom!

    Valószinű, hogy éhezünk majd,
    S ha jő a tél, nem lesz tüzünk,
    De akkor csókjainkból élünk
    S ha fagyni fog, ölelkezünk.
    Amig telik cérnára, tűre
    És tinta lesz az asztalon –
    Nem csüggedünk a küzdelemben.
    Menjünk a paphoz, angyalom!

    Ha háztetőnkre száll a gólya
    És kis fiucskát hoz nekünk,
    Nem, nem cserélünk tíz királlyal
    És minden Krőzust megvetünk.
    Szivemből ekkor fog fakadni
    Legszebb, legédesebb dalom, –
    Vedd föl fehér muszlin-ruhádat,
    Menjünk a paphoz, angyalom!

    Ha életünk már télbe hajlik
    S homályba vont az alkonyat,
    Ifjan marad mindig szerelmünk,
    Bár ifjuságunk elfonnyadt.
    Együtt fogunk pihenni ott is,
    Hol ránk borul a sírhalom,
    Fond gömbölyű karod karomba,
    Menjünk a paphoz, angyalom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Élőpont

    Kiemelsz a veszendőség tengeréből
    és felmutatsz.
    Kiemellek a veszendőség tengeréből
    és felmutatlak.
    Egymás kezében ragyogunk; szorongunk
    és ragyogunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tatiosz: Tartalékok

    Mindenből kettőt tartsunk kéznél, ami az élethez kell. Ekkor az életünk is kétszer annyit fog érni.

    Két mosolyunk, két kedves szavunk legyen egy helyett. Megkettőzött szeretet, türelem, jóindulat – az élet mindennapos kellékei.

    A jóból, a kellemesből tartalékunk legyen, hisz kétszeresen kell azt osztogatnunk.

    A természet bölcsen gondoskodott az egyről: társat rendelt mellé, hogy törékenységétől megóvja. A férfihez nőt, a nőhöz férfit. Az emberhez embert. A szeretethez szeretetet.

    Mindenből kettőnk legyen.

    Így ha apadna a szeretet, fogyna a türelem, csappanna a jóindulat, ott a tartalék a kezünk ügyében. Tudjuk, hogy hol keressük őket, és boldogságunk is megduplázódik.

    (Részletek Tatiosz A szeretet kézikönyve című művéből.)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kassák Lajos: Szerelmünk éneke

    Ha sátrat ver az éj, bekopogok hozzád
    mint vándor, ha menedékért könyörög
    éhes vagyok, mondom, szomjas vagyok nagyon
    s te csókkal etetsz és csókkal itatsz meg.

    Nem voltak még soha ilyen hű szeretők
    ilyen két testvérszirma egy virágnak
    sötét szemed az én szememhez hasonló
    szád, mint az enyém, szerelemtől ittas.

    S ha elválunk, akkor sem távolodunk mi
    ott vagyok álmodban s az enyémben te
    egyazon tengeren ring velünk a bárka
    egyazon csillag ontja ránk sugarát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szakáli Anna: Ott leszek…

    Ott leszek, ha az orgona nyílik,
    bújok hozzád, esdeklő-szelíden,
    tavaszi fényekkel hajnal játszik,
    szerelem villan szemed tűzében.

    Ott leszek én, fenn a hegy tetején,
    sólyom-röptű selymes suhogásban,
    ott szerettük egymást az elején,
    édes-gyönyör, futó sóhajában…

    Ott leszek én, hozzád visz a vágyam,
    szemedből fakadó ragyogásban,
    élek, hol a fenyves ringat lágyan,
    fák közt futó napfény sugarában.

    Ott leszek, ha te is ott, mint régen,
    egy bársonyos, holdsugaras éjen,
    ott leszünk mi akkor, mind a ketten,
    idő kovácsolta, egy testben lélekben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Makay Ida: Egyszerre feketül el

    Az elboruló kertben,
    ahol már bronzsötétre
    vált a fű napfényzöldje,
    csak hallgatnánk. – Csak lennénk.
    Hallanánk, hogyan halad
    az idő percegése
    fatörzsek kérgében
    és vérköreinkben.
    Néznénk, hogy száll messze az ég,
    míg mindkettőnk szemében
    egyszerre feketül el a Nap.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Devecseri Gábor: Csak szó vagyok

    Ha csak rád gondolok, megáll a szívem,
    de nem ver soha nélküled;
    előttem csillogsz, fülemhez szavad van
    és szavamhoz füled.

    Csak szó vagyok. Hol is nyílhatna lényem
    létre, ha nem Benned, te szép?
    Éled a réten a vándor, ki naptól
    föl nem perzselt földre csak néha lép.

    Csak szó. De annak is tartalma tőled
    árad belém. Nem érvel, csak ragyog,
    csak létezik. Rád nézek és beszéd nem,
    csak hang vagyok. Csak hallgatás vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig