Kékszemed tükrében elmerülve
csodás holnapról képet álmodok.
Ölelő karjaidban szállok a fénybe,
szádra forró vágyakat csókolok.
Hallom a dalt, mit nekem énekelsz:
lágyan száll felém gitárod hangja,
édes szerelmeddel körülölelsz,
mint akkor, a legelső éjszaka…
– Azóta életem megváltozott,
látom az utat, mi feléd vezet.
Elviszem hozzád a legszebb titkot,
jól tudod, ez már nem csak képzelet.
Szerelmes szavad a szívembe vágy,
ha nem vagy mellettem, hideg az ágy.
Forrás: Lélektől lélekig
Ketten, egyedül,
mint két ujjam,
mint a mutató s a középső,
mikor széttárom V alakban.
Ketten, egyedül, mint az ujjam,
mindenki nélkül,
mindig együtt,
egymást vezetve és követve,
mint egy kétágú szólam.
Ketten, ketten, akár az ujjam,
olyan, olyan egyedül-együtt
szeretve, játszva, ölelve
éjjel-nappal, reggel-este
összefonódva, mindenütt együtt
pörlekedve és feleselve
de mindig, mindig egy irányba
s tán nem is tudva, nem is sejtve,
az okát, célját meg sem értve,
valami belső ihletésre,
tán génjeink parancsszavára
szállunk-szállunk egy ismeretlen
egy sohsemvolt s mindiglesz tájra
mint vadludak fel-felkiáltva,
mert minden tájon, földön otthonunk van,
röpítjük egymást láthatatlan, ketten,
csillagfényes égen, ékes V alakban.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy.
Elküldelek s követlek; újra elhagy
kalóz kedvem s hiányod visszaszív.
Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma
vonások, gyors madárban röpte célja,
kút mélyén tiszta víz.
Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek,
vágyad tündér játékát őrizem meg,
szemedből a tekintet,
bőröd meleg színéből, szád ízéből,
ölelésedből, csípőd halk ívéből
újrateremtelek.
Mély álmomban csókodra ébredek fel,
minden nap újra és új értelemmel
fogalmazlak meg: így élsz igazán!
A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből,
ha arcom lengeti a víz, színéről
szemed néz vissza rám.
Mint tükörben a tükör tükörképe:
végtelen arc fonódik egy füzérbe;
melyik vagy te? és én melyik vagyok?
Én adok fényt neked, te fénylesz bennem,
s bennünk a világ. Vagy a végtelenben
valami még nagyobb.
Forrás: Lélektől lélekig
Megszűnt a tér: nincs „messze”, nincsen „távol”,
amióta tudom, hogy létezel:
Hol éppen vagy, a Föld bármely pontjáról
mindegyik percben hozzám érkezel.
Ha megsimítsz egy tárgyat, amint bárhol
gondolatban nálam feledkezel,
én érzem itt, hogy szívem száz gondjából
az a simítás egyet elemel…
Magányából az „én” és „te” kilábol,
mely külön értelmetlen félbe szel;
csak a tündöklő „Te meg én” világol;
értelmes egy velem együtt leszel: –
Én vétkezem, amikor Te hibázol,
engem őrzöl, ha magadra vigyázol.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem érdekel, hogy hány csepp a tenger,
vagy hány bolygó a világegyetem,
azt akarom tudni, mire gondolsz, mikor
a fülembe súgod: szeretlek, kedvesem.
És ha az alagút végén a fény a
kivégzőosztag torkolattüze,
vajon átölelsz-e?
Forró csókkal suttogva, hogy
több ez a másodperc velem,
mint lenne tíz élet nélkülem…
Nem érdekel, hogy kié voltál mielőtt szívedhez értem,
azt akarom tudni, megállsz-e előttem,
teljességeddel, hogy szerethesselek.
És meleg télikabátként hagyod-e,
hogy átöleljen a szerelmem.
Nem érdekel, hogy hányszor estél el,
azt akarom tudni, felállsz-e,
hogy újra csókot lehelj fáradt lelkemre.
Hogy álmos hajnalon a víz tükrébe belenézve
valóban önmagad látod-e.
Nem érdekel, hogy hány szívet törtél,
vagy a tiéd hányszor tört össze.
Azt akarom tudni, vajon
karjaidban lejárt-e a törések ideje.
Nem érdekel, hogy milyen sötét fellegek takarják
el az eget, vagy a világ holnapra elsüllyed-e,
azt akarom tudni, minden hátralévő percben,
hogy milyen nektárt rejt még ajkad íze.
Nem érdekel, hogy mi az, amit már megkaptál,
azt akarom tudni, hogy még mire vágysz,
és felismered-e, ha szembe jön veled a boldogság.
Nem érdekel, hogy mi az, ami fájt,
azt akarom tudni, fájna-e, ha nem az enyém volnál.
Nem érdekel, hogy hol van az, ahol még nem voltál,
azt akarom tudni, meddig jössz el velem,
hogy megtaláljuk azt, amit egyedül nem találnánk.
Hogy neked én, nekem te, kettőnknek egymás a világ,
és az utolsó három szavad:
„szükségem van rád!”
Forrás: Lélektől lélekig
Belső zsebedbe bújva
lehetne élni szépen
dobogós boldogságban
halálig szívverésben.
Forrás: Lélektől lélekig
ság
Addig kerestelek,
míg meg nem találtál
— s hogy ez megeshetett,
úgy érzem: becsesebb
életnél, halálnál.
Mindaddig vártalak,
míg el nem értelek
s a Pontnyi Pillanat
támasz-pontunk marad,
hol nincs enyém-tied.
Bár naponta meg kell mászni egy-egy vermet;
naponta föl lehet zuhanni a csúcsra!
Az ember, úgy látszik, avégre termett,
hogy mit elért: keresse újra s újra…
Vakon vágtázva is, és át tűzön-vízen,
meg-megmértük végre: mekkora lehet a Kék Végtelen!
— S e győztesen, s e vesztesen,
félálomban suttogjuk: igen.
Álmunk mély és teljes legyen.
S hogy nappal is rólunk álmodjon a Szerelem:
ébredj velem,
Jobbik Felem,
ÉBREDJ VELEM!
Forrás: Lélektől lélekig
Ismét rövid éj lökött
a kávéscsésze elé,
fázós hajnal didereg
a kapu alatt,
bögréd szélén apró
morzsa pislog,
hangod hallom: álmodból
vajon mi maradt?
Rohanó napok között
kapaszkodunk
egymásba, örvénylenek
zúgó hetek,
s míg párnád
kettőnknek igazítod,
ma éjjel gyógyító
csend leszek.
Új reggelek születnek
körülöttünk,
karolj belém, ami elmúlt,
messze már,
szememben, mint régi
kedves tükrödben,
egyre szélesebb a
reményszínű láthatár.
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy tested fehér kenyerét
megosztottad velem
ne legyen adományod
ne legyen érdemem.
Legyen eleve rendelés
a sors bocsánata
amiért a pusztulás elől
kitérnünk nincs hova.
Mert nem ott volt a kezdet,
hogy megtaláltalak
te nyitottad ki értem
magányosságodat
és nem lopás, nem önzés
ha magam rád fonom
bőrömön átparázslik
minden tulajdonom.
Míg ujjad fűzfarácsa
tarkóm kosárként óvja meg
a hanyatló erő is
hozzád visz közelebb.
Bár fölsebez a hajnal
megalvadt csönd az éj
míg testünk kettős vérköre
forog, szoríts, ne félj.
Mit ér a léten-túli hit
a vak remény mit ád?
Utaztunk egymás áramán, – nekünk
már nem kell más világ.
Forrás: Lélektől lélekig
