Tarsolyából a puszta földre szórta
egy üldözött király –
a sok tallér most itt hever a porba’,
a fák lábainál.
Kékeslila homályban, ázva-fázva
ődöng a vén fasor;
szerelmesek fojtott sírása
szól a bokrok alól…
Mint szép leány után, ámulva nézek
pazar nyarunk után –
Fölöttem lóg még egy-két árva fészek
a tar fák ágbogán.
Úgy érzem, hirtelen kinő a szárnyam,
s fütyülök is nekik:
Bolond fák! azt hiszik, hogy újra nyár van,
és karjuk rezgetik.
1933
Forrás: Kedvesch versek
Ibolyaszemű kishúgommal
megüzentem, hogy hazamegyek,
rendbehozom a kerítést is,
bekötözöm a rózsafákat.
Mondják, anyám kalácsot sütött,
összeszitált egy kicsike lisztet,
zsák aljából, fiók fenekéből,
lisztes kötényét leporolta.
Az asztalra mosott terítőt tett,
bögrébe meleg kecsketejet,
fehér ingem fényesre vasaltan,
kiterítve várt az ágyon.
Apám leveles dohányt vágott,
eregessek bodros füstöt,
kórót, faháncsot kosárba szedett,
befűtött, hogy ne dideregjek:
hidegtől nem véd fehér papiros.
Már kora reggel a kapuba álltak,
toporogtak és köhögettek,
az eget nézték, az utca végét,
a csordás gyerekre ránevettek,
csokorba szedtek dermedt őszirózsát.
S hogy nem jöttem, dérütötten álltak,
sóhajuk hullott csak zizegve,
fejükre sűrű zuzmót hintett
a bokrosodó őszi szél.
Forrás: DIA
Nem ma, nem holnap, tán holnapután –
suta napokat számolok bután.
Hogy rámderültek a régi napok,
ágam közt dal és kék mennybolt lakott
De bíbor nyárnak bús szüretje van.
Búcsúzon szállsz rám, kedves madaram,
száradó ágon szárnyad élni fél –
bolond nyarakon rideg tél ítél.
Erős az évad rendje: menni kell.
Gólya meg fecske tegnap mentek el,
lám, a vadkacsa holnap száll tova.
Fázós szívemen szíved tétova.
Mivel tartsalak, hisz öreg vagyok.
Esik az eső, jönnek a fagyok,
ha itt maradnál, hiába maradnál,
megtévedt madár, elhervadt nyaradnál.
Az évad rendje rendre menetel.
Ha te megmaradsz, úgy én megyek el.
Eljönnek értem, hűs földre tapodnak,
hullott árnyékát fenn égő napodnak.
Dérrel fedeznek, szórnak zúzmarával,
temetnek önnön díszem avarával,
rejtenek saját lombom aranyával,
elcsattant csókok piros zavarával.
Eljött az ősz – hát őszülni muszáj.
Csók helyett új csudát leljen a száj,
leljen búcsúszót, lelket felderítőt,
sebes szárnnyal kék egekre repítőt”
Lombom kalitja nyíljon meg neked:
láss meg hét határt, ismerj hét eget,
hét csókos évünk feledjed el hétszer –
hisz bárhová érsz, úgyis engem érsz el.
Mert ősibb a nyár minden madaránál,
ősibb az avar a nyár aranyánál,
ősibb és ifjabb a fészek az útnál
s ha hazajutnál, mindig hozzám jutnál.
Forrás: Lélektől lélekig
Még sohase láttam igazán az arcát,
mert felhő az arca, ragyogó káprázat a napban.
Ő maga is felhő, és erdő a haja,
erdei lomb és széljárta bokor.
Nézd, hogy hintázza gyümölcseit a galagonya:
vérzik, vérzik gyümölcse, mint kedvesem ajka, ha csókol.
Erdő és bozót a kedvesem haja, a hangja szél,
és későn-nyílt virágok harmatos szemei.
Harmatos őszi virág a szeme, a hangja szél,
mely a galagonyabokrok ágaival incseleg.
Felhő az arca, s a szava szél, mely lelkem fellegeit
kergeti, kergeti napba-árnyba s bennem zúg parttalan.
Forrás: Lélektől lélekig
Az országutat fény veri,
ősz, arany ősz, a tengeri-
tábla rezes obsitos-had,
kifakult bajszok bólognak,
kardok, levelek csörögnek,
méz illatuk van a tököknek,
bendője telik a pocoknak,
szőre durvul a malacoknak.
Puffogva vontató robog,
fent gumicsizmás parasztok
rázkódnak, hallgatva lesik
a muzsikáló személygépkocsit.
Ősz, arany ősz, a tarlón vér nyoma,
szeder kúszik, illeg a galagonya,
s nagy ekevas a télbe fordítja át
majd az őszutó arany zűrzavarát.
Forrás: Lélektől lélekig
S amikor már lehullt a nyári rózsa
és őszi fényben áll a zongorád,
bágyadt kezekkel szólaltasd meg néha
a mély borongás méla dalnokát.
Ezekben a fájdalmas dallamokban
holt álmokon merengő siralom van.
S ahol leghalkabban sír a zene,
fölötte leng a George Sand szelleme.
Forrás: Lélektől lélekig
Senkiért vagyok és mégis valakiért.
Annyira szeretném, ha szeretnél bármiért!
Ha megcsodálnál, ahogy a csillagot…
Az messze van! Messze!
De én most itt vagyok!
Fonj be a csendeddel, mint őszi délután
lehulló levelek a földet kicsit bután.
Legyél rajtam szín, legyél harmatfogó
legéltetőbb kincsem, a legszentebb takaró!
Bújjúnk a melegbe, míg megdermed a világ!
Meneküljünk mélyre! Így vigyázzak rád!
És tavasszal, ha megint roppannak az egek,
akkor engedj csak el!
Akkor majd elmegyek.
Mert senkiért vagyok itt és mégis valakiért.
És annyira szeretném, ha szeretnél bármiért!
Forrás: Lélektől lélekig
Az életed kihült üveg,
csiszolt és készre alkotott,
hogy rajta át
a szép halált
szabad szemeddel láthatod,
amint a lelked ablakát
elállja minden földi fény elől,
mely megbonthatná
bensőd alkonyát.
Magadba vagy, s csupán a fák,
az áldott, ázott, őszi fák,
csupán a fák a híveid.
A híveid, s te szólsz nekik,
beszélsz nekik, s a lelkeik,
a földben álló lelkeik
megremegnek: – rossz ez itt!
A fák s a tó, az esti tó, –
A csenden át halálhajó
dudája sír a víz alól,
a holt öböl felé, hol állsz.
S a gázos, lepke-könnyű lég:
az ég, – e jelre meghasad.
Fejed fölé bohó csapat
fehér galamb ereszkedik.
Te máshol élsz!
Csodára kész tenálad minden pillanat!
Forrás: Meglepetesvers.hu
Puha szántások esõvert, leves
gerezdjei között
csüggedten várják a fák a sebes,
apadt mellû ködöt.
Sárga levelük lefele konyul,
törzsük vizes, ragyog.
Kisírtan állnak – gyorsan alkonyul
s e fák magányosok.
Még gallyas, vágatlan, sudár alak
mind: hántatlan dorong.
Fényes gyümölcsük helyén hallgatag,
zömök varjú borong.
Görcsösen fogja ijedt gyökerük
az elmálló talajt.
Nedvük sebesen kering, tüdejük
még zörren, még sohajt.
Rügyre gondolnak mormolva e fák.
S a tág ég tiszta, nagy –
reggel az erkölcs hûvös, kék vasát
megvillantja a fagy.
Forrás: Lélektől lélekig
