https://verskucko.com

Címke: ösztön

  • Rákos Sándor: Vadállat

    pusztámba betolakodott
    pihenőhelyem füvét letaposta
    fáim alá csalétket rakott ki
    ágak közül magaslesből lesett rám
    első napon kitértem előle
    másodnapon és harmadnapon is
    nem gyávaságból csak mert undorított
    kitértem még három hosszú napig
    de a hetedik napon ráuntam
    hitványságára a lesből lesőnek
    és a felkelő nappal együtt
    a fák közül a tisztásra kiléptem
    szemvillanásnyi szembenézés
    ráökrendtem halálos undorom
    arra aki meghúzta a ravaszt
    mozdulata s a dörrenés között
    az a másodperc volt az életem

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos – Farkaskutya

    Zárt kert nevelte fel. Futkoshatott.
    De nem ismert erdő- és vadszagot.

    Mióta nálunk – nappal láncon – él,
    szimatolgatja: mit repít a szél.

    Az erdő éle itt van túl, közel,
    s ha rezzenést hall, élesen figyel.

    S ha fenn kibukkanó őz ütne neszt,
    a lánca csörren s orgonálni kezd.

    Ijesztően zenél s egyhangúan.
    Hallottam ilyent téli faluban,

    ahol hegyháton, juhra-éhesen
    feleselgettek ordasok lesen.

    Tudom: torkából farkas-ős üvölt,
    aki szarvast vágott le s őzet ölt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső – Szeszélyes futamok a holdról

    Ma félek a holdtól,
    e sárga koboldtól,
    félek.

    Kísérteni feljött.
    Körötte a felhők
    állnak.

    Olyan buta-bámész,
    bandzsítva reám néz,
    némán.

    Jaj, mindenem elhagy.
    Oly végtelenül-nagy
    a föld.

    Meg is halok, érzem.
    Reggel hideg ércen
    fekszem.

    Birkózzak a holddal?
    Sötét a hegyoldal
    alja.

    Zsákutca tövében
    elkondul a léptem
    búsan.

    Az éjszaka ül meg,
    bársonypuha, fülledt,
    hőség.

    Azt hinni, meleg vér,
    s mikor tova mennél,
    megköt.

    Vér fűszere buggyan,
    a zegzugos útban:
    hulla.

    Az éj csúnya lánya,
    ha jönne, utána
    sírnék.

    Egy kapuba állnék,
    szólnék neki – árnyék –:
    anyám.

    Ha jönne barátom,
    júdásian áldón
    mennék

    kígyózva elébe,
    s a tőrt a szívébe
    döfném.

    Baljóslatú sarló
    reám veti gyarló
    fényét.

    Félarca nevet le,
    a fénye kezembe
    tallér.

    Szaga szálldos
    és émelyeg álmos
    lázzal.

    Vad illat a fákon,
    lihegve kitátom
    a szám.

    A mély utak alján
    kúszom, sunyi-halvány
    rabló.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Ló és lovas

    föl-fölhorkan a ló
    cimpája ina reszket
    vadszagot érez

    félve lép mint a vak
    meg-meghajlik a föld alatta
    zsombékos süppedékes

    se kantár se sarkantyú
    csak egy sovány kötőfék
    s két elszántan szorító térd

    a zubogó patakot hallod-e
    vagy ereidben
    a vért

    ugratni kéne
    ha volna túlsó part

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Majtényi Erik: Virágének

    Megyek utánad,
    jössz utánam,
    csupasz a vállad,
    csupasz a vállam,
    s akar a bőrre
    tapadó inget,
    cipeljük pőre
    kétségeinket,
    meg azt a terhes,
    meg azt az áldott,
    azt a keserves
    bizonyosságot.

    Szándék szándékot
    félve kerülget,
    karjatárt árnyék
    lopva feszül meg,
    szólsz botladozva,
    szólok dadogva,
    s legyűrnek félszeg,
    didergő félszek.

    Szempillád néha
    nyugtalan rebben,
    mint lüktetés a
    kötözött sebben,
    s szavunk a semmi
    rácsához koccan
    kétemeletnyi
    hűvös magosban.

    Valami lomha
    időtlenség
    süketen kongja
    ideges csendjét,
    és ebből a csendből,
    ösztönünk börtön-
    odvából feltör,
    feltör dübörgőn
    az a parázsló,
    magát veszejtő,
    meg nem bocsátó,
    el nem eresztő,
    eszelős, fojtott
    kényszerűség,
    vérünkbe oltott
    védtelen hűség,
    az a sikoltó,
    láncokat oldó,
    borzongó óhaj,
    sunyi, kegyetlen,
    emberi szóval
    nevezhetetlen,
    amitől félsz, és
    amitől félek,
    amiért élsz, és
    amiért élek.

  • Kormos István: Kannibál szerenád

    Szívem kitört minden karámból,
    elhagyott minden füves legelőt,
    szétrúgva a szerelem-hombár,
    morzsát a mézbe! zúzmara
    pöttyözte végig fekhelyem.

    Tűz falta föl a falakat,
    utak hátába kés csapódott,
    volt pestisforma nyavalyám,
    kár érted, zengte a mátyásmadár.

    De mégis mióta veled!
    nem-tudod-reggelben veled,
    a lelenc-nappalban veled,
    éjszaka kormában veled.

    Mert olyan sokat voltam éhes,
    lettem európai kannibál,
    a kézzel tördelt kődarab
    gyanutlan álmaidra száll.

    Szomjúságomat oltani
    tejfehér álmod föliszom,
    tested is derengő fehér,
    fogam közt morzsálló kenyér.

    Egy hullám ébrenlétre felvet,
    sikolt homlokom alatt melled,
    sugár-gerinced tündököl,
    tíz köröm szántja, tíz tüzes ökör.

    Sirályok szárnya: karjaid,
    de két lábad földre szorítva,
    dörmöghetem fölötted, árva:
    ne félj, ne félj, ne félj, ne félj.

    Keresztem lángol térdeden,
    erdőd a számtól harmatos,
    nem segít semmi ima rajtad,
    nem segít semmi ima rajtam.

    Teérted törtem ki minden karámból,
    minek hersegő füves legelők?
    nem vagyok mézbe keringő darázs,
    de élek: nem-tudod-reggel veled,
    a lelenc-nappalban veled,
    éjszaka kormában veled.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szécsi Margit – Ordas

    Foggal, villogóval, ki dús:
    tépi a létet, mind övé,
    mit vaksi vonzás, vak nyomás,
    kerengés sajtolt együvé.

    S hogy értelmetlen éhezés
    tanított ölni, nem titok:
    bolond volt, aki engemet
    a földre rászabadított.

    Ettem szerelmet, gondokat,
    vágyat, lobbantót, leverőt,
    görögtüzet, villámcsapást,
    csillagokat és temetőt,

    zokogó-nehéz muzsikát,
    táncot: forgósat, édeset,
    szíveket, pöffedt bűntanyát –
    így lettem mindig éhesebb.