Címke: otthon

  • Fekete István: Egy

    Egy küszöb, kopott, ritkán járják,
    Egy tölgyfa-ajtó, erős, barna…
    Egy kilincs, hajlott, halkan nyíló,
    Egy lábtörlővas, régibb fajta.

    Egy szoba: csupa kedves árnyék,
    Egy ágy – fekvéskor megnyikkanó –
    Egy lámpa: derűs sárgafényű
    S egy öreg asztal, persze: dió…

    Egy képen ködös őszi tájék,
    Egy ablak, mely nem néz, csak lát…
    Egy szék, ívelt, sima karfájú,
    Egy kályha s hozzá parázslapát.

    Egy kutya: komoly házőrző
    – Bár nincs mit őriznie soha –
    Egy macska is, hogy doromboljon,
    S ne unatkozzon a nagy kutya.

    És egy árva szomszéd is lehet!
    Csak annyit tudjon, hogy ott vagyok,
    És megtaláljon álmomban békén,
    Megtaláljon, ha meghalok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella

    Aki az asztalt kigondolta…

    Aki az asztalt kigondolta,
    nemcsak enni akart rajta.

    Nagyon hontalan lehetett,
    egész világnak terített.

    Nem jutott tányér térdire,
    könyökölt hát a semmibe.

    S ahogy a semmibe könyökölt,
    eszébe jutott egy fatönk.

    Gondolatban rákönyökölt,
    alátámasztotta a tönk.

    Megtámasztotta életét,
    teli tányért s asztalt remélt.

    Asztalt, terített szavakat:
    “Ülj le, érezd otthon magad!”

    Egy deszkalap, valami láb,
    ácsolt magának hazát.

    Aki az asztalt kieszelte,
    a világot köré ültette.

    Nagyon messzire láthatott:
    asztalainkra ráhajolt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: EGY ZARÁNDOK NAPLÓJÁBÓL

    megcsodáltam a nagyvilág
    csodálni-valóan szép
    katedrálisait
    de imádkozni csak itthon
    gyermekkorom öreg
    templomában tudnék
    ha tudnék

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tom Hubbard: A befogadott vándor

    A tornác körül halomba kotorta
    Az avart: magántörténeteit
    Átrendezte, méltón a kontratáncra
    Az új helyen, az új arcok miatt.

    Csálé kalapban dalolt utcaszerte,
    És örült, hogy itt a hóbort a rend.
    Vesztes múltját közöttük elfeledte.
    Átmulatták a vihart a hegyen.

    Hasított fát, akár ők, télire,
    De ha látta, ég már, üszkösödik,
    Az otthonért sírt, s nem átkozta meg
    A hazaút keserű csendjeit.

    Fordította: Szabó T. Anna

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vörösmarty Mihály: Újesztendei szép kívánság

    Kormosan, de tiszta szívvel,
    A füst barna fiai
    Beköszönünk ma hozzátok,
    Házak boldog urai.
    És kivánunk, és ohajtunk
    Újnál újabb esztendőt,
    Szerencsével rakodottat,
    Nem is egyet, sem kettőt,
    Hanem igen, igen sokat,
    Annyit, mint a kis világ,
    Mennyi csillag van az égen,
    Régi fákon mennyi ág.

    De talán az sok is volna;
    Semmiből sem jó a sok;
    Éljetek míg kedvetek tart,
    Éljen úri házatok,
    Míg a szép leány kapós lesz,
    S kedves a bor, és kenyér,
    Míg szomszédba a magyarnak
    Nem kell futni ezekért,
    Míg szivetek, mint a gyertya
    Oly vídámon égdegel,
    Szemetekben az örömtűz,
    És az erő nem hal el; –

    Majd ha egykor kürtőtökben
    A pók szövi hálóját,
    S vendég hagyta házatokból
    Füst nem ontja fel magát,
    Majd ha nem lesz mit vakarni
    Sem odafenn, sem alúl,
    S a korommal a vígság is
    Mindörökre elvonúl,
    Akkor még ki kérdi többé,
    Hány meg hány hét a világ?
    Jobb fekügyék a gödörbe,
    És takarja el magát.

    De az Isten ójon attól! –
    Éljen a szent vígaság,
    Ezt ohajtja a Földvári
    Tűzkármentő Társaság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Itthon Ithakában

    Jön már, jön varjú-szárnyakon az éj.
    Összebújnak a füstös alkonyatban
    a házak. Ablakukban sorra lobban
    a fény. Botorkál, majd eláll a szél.

    Kihűltek számban már a víg dalok.
    Penelopé se szövi szőnyegét már.
    Tűzhelyem füstje a tenger felé száll,
    de én csak a föld felé fordulok.

    Hát itthon vagyok végleg Ithakában.
    Többé ki nem teszem innen a lábam.
    Takard el tőlem emlék-arcodat,

    Kalypso: elhagy engem a dicsőség.
    Csönd van, e táj nem bennem várja hősét:
    azé vagyok, ki így is elfogad.

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Babits Mihály: Vasárnap

    Zord hét után fáradt szívemre
    eljön a méla, szent vasárnap
    csend a fülnek, ünnep a szemre,
    ünnepe csendnek és sugárnak.
    Az emberek templomba járnak.
    Hajrá lelkem! zárva a boltok:
    ki egyedül van, az ma boldog.
    Az emberek kocsmákba járnak.

    Kocsmák előtt csizmád az ünnep
    köpött járdáját kopva rója:
    remete vére van tebenned
    vasárnapok bús álmodója.
    Kocsmák előtt csizmád a város
    köpött járdáját rója kopva
    s a lélek, mint a csizma sáros;
    mért nem térsz haza bús lakodba?
    mért nem ülsz otthon búslakodva?
    Ó nézz körül: zárva a boltok:
    ki egyedül van, az ma boldog,
    boldog, otthon, bár búslakodva.

    Bár búslakodva, boldog, otthon.
    Remetelakban nincsen óra:
    ilyen lak néked boldog otthon
    vasárnapok bús álmodója.

    Remetelakban óra nincsen
    s boldog a lak, hol nincsen óra
    s nincs idegen kéz a kilincsen
    s nincs idegen látogatója.
    Odakünn fáj a toronyóra,
    fájnak, bár zárva most, a boltok.
    ki egyedül van, az ma boldog.
    Eredj haza, hol nincsen óra,
    hol fájó fejed megpihenhet
    s ütemes csönd lesz ringatója:
    remete vére van tebenned
    vasárnapok bús álmodója.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó T. Anna: A változás

    Elmész egy helyről, ahol boldog vagy éppen,
    keresel mást, ahol majd boldog lehetsz.
    De csak veszíthetsz mindenféleképpen:
    a múltadról a változás lemetsz.

    Hiába viszel el mindent magaddal:
    könyvet, törölközőt, edényeket –
    itt marad majd a konyha és az udvar,
    a házban hagyod majd a lényeget.

    A homokozót, a garázst, a macskát,
    a fal sárgáját napnyugta előtt,
    a kopott, poros udvarban a hat fát,
    az ólmos, mégis édes levegőt.

    Vidd el levágott muskátli-palántád,
    keress neki egy napos ablakot.
    Ha itt hagyod a virágzó akácfát,
    keress helyette másik fát, hatot.

    Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted
    dönteni minden változás felől.
    Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg,
    mielőtt régi házad összedől.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula: Nem volt elég

    Házad itt állt – szerte szállt!
    Ezt, látod, érted. Azt nem érted,
    hogy hazád éppen így ért véget –
    A csoda, hogy addig is állt!

    Mert nem volt hazának elég,
    hogy emésztésed vacsorára
    e dombok aszúját kívánta,
    és e lapályok kenyerét.

    És nem volt hazának elég,
    hogy elmosolyodtál és oldalt
    oda is néztél, ha megszólalt
    ízes magyarul a cseléd.

    És nem volt hazának elég,
    hogy este letéve a könyvet
    elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
    az volt a férfi, a derék…!

    És nem volt hazának elég,
    hogy kitekintve vonatodból
    elgondoltad az aratókról:
    mást érdemelne ez a nép.

    És nem volt hazának elég,
    a három szín, ha rád sem hagyták,
    hogy egykor jelkép volt: szabadság,
    egyenlőség, testvériség!

    És nem volt hazának elég,
    hogy idegeden átereszted
    hő szeszként azt a néhány verset,
    Adyét, Tóthét, Józsefét.

    És nem volt hazának elég,
    a Gellérthegyen a rakéta
    s a Városligetben a bokréta
    és a szobroknál a beszéd.

    S a szőlőhegyi estebéd
    s a dünnyögés, míg poharadból
    a holdvilágban a vörösbor
    tigrisszeme villant feléd.

    És lengetted az ujjad hegyét
    az ég felé, mint ezred óta
    minden magyar, ha szól a nóta
    és Gracza György s a Feszty-kép…

    És ha, élvezve a veszélyt
    és a kéjt, hogy megjósoltad,
    hallgattál titkos leadókat
    (és utána cigányzenét).

    A hortobágyi magas ég
    s a négyes gémeskút nagy árnya
    s az első király koronája
    díszítve pénzed közepét.

    S ha úgy mondtad is: feleség,
    e szép szóval, s ha, bár bíráltad,
    édesnek nevezted apádat
    s a falon a festett cserép.

    Nem volt a hazának elég,
    nem volt elég, hogy el ne essen,
    tudd meg, az volt a csoda itten,
    hogy össze nem dőlt már elébb!

    Mert attól nem lett a tiéd,
    hogy hízelegve és hazudva
    ráragasztottad egy hegycsúcsra
    egy király, egy vezér nevét.

    Nem volt elég, nem volt elég
    sem a hűség, sem a szívósság,
    mitől egybeáll egy-egy ország
    s nemzet is lesz a nemzedék.

    S a bátorság sem volt elég.
    Külön-külön bár odahagyta
    sorsát a sok hős áldozatra,
    az sem volt elég menedék.

    Mert sem erő, sem bölcsesség
    nem lehet elég, hogy megóvja
    a házat, amelyben lakója
    nem lelheti meg a helyét.

    Forrás: (a forrást majd írd be a saját példányod szerint)

  • Keresztury Dezső: A kedves karjaiban

    Fölém hajolsz; a csókod szívemig
    Sajog s te vígan játszol e céltalan
    Szerelmes perccel. Azt hiszed tiéd
    Vagyok, pedig a vágy buvó tüze
    S a néked idegen gond keserű
    Dacot vegyít szívembe: «Nem ülök
    Szoknyádon egyre!» Felneszel nyitott
    Szemmel szendergő féltésed: ölelsz
    Szomjas karokkal, harcolsz, követelsz:
    «Jogos jószágom vagy!» Ha elmegyek
    Követsz mint tompa éhség; szívemet
    Szorítja bánatod és visszatérek.

    Mind fellegesebb sorsod s egyre jobban
    Tapadsz a földhöz mégis, egyre mélyebb
    Parancsra ver szíved, véred mohó
    Játéka elcsitul, a tűzhelyen
    Őrzöd a lángot: «Nőjön a gyerek,
    S a jeges csillag alatt kint ne érje
    A férfit a karácsony.»

    Elborulva
    Nézlek. Bennem ne bízz. Az a jeges
    Csillag igéz, az méri birtokom
    Határát s megyek, bár tudom, halálos
    Gonddal szednél fel, hogyha az úton
    Meglelnél vérbe fagyva. Mint anyám,
    Olyan vagy nékem s mint az üldözött
    Szarvas futok szép, híves patakodra.

    S elpihenek, a forrás és a hűs
    Árnyék párába fürdet, rámhajol
    A lomb s a földnek ősi, dús erői
    Vérembe átkeringenek. Ki vagy
    Te halkan ringató? Anyám vagy-e,
    Vagy kedvesem, vagy az örök szülő,
    A vég s a kezdet? Mért támad behunyt
    Szemem elé a régi, titkos éj
    S mért álmodom oly éber-nyugtalan
    Szívvel, mint erdők mélyein a vad?
    Arcom estharmat fürdeti, de álmom
    Őrzi és vár az országjelző csillag.

    Forrás: Lélektől lélekig