Címke: Petőfi Sándor

  • Petőfi Sándor: SZOMORÚ ÉJ

    Éjfél lesz, és én mégsem alhatom,
    Mert gondomat el nem altathatom.
    Mi fog történni vélem s a hazával?
    E kettős kérdés tépi lelkemet.
    Ah, nem érem be a magam bajával,
    Még te is gyötresz, hazaszeretet!
    Ez hát a költő sorsa, mindig ez,
    Hogy örök vészű tengeren evez?
    S mit ér, ha őt a haragos habokból
    Mentő sajkával partra is tevék,
    Ha itt az bántja, hogy mi lesz azokból,
    Kik ott maradtak a hajóba’ még?

    Apám, apám, mért is taníttatál,
    Miért az eke mellett nem hagyál?
    A könyvet szép, de csalfa tündér lakja;
    Ha fölnyitod, megkapja szívedet,
    És fölvisz a legragyogóbb csillagra,
    De le nem hoz… a magasból levet.
    Inkább a napba, mint a könyvbe nézz.
    A napvilágtól szemed fénye vész.
    Nem így a könyvvel; oly világ van ebben,
    Mely erősíti még szemeidet,
    S közel hoz mindent… s minden vajmi szebben
    Tünik föl, hogyha távol nézheted.
    Miért tanultam? mért nem maradék
    Földmívelő, aminek szánt az ég?

    Nem tölteném most kínos virrasztással
    A végtelenbe nyúló éjszakát;
    Lelkem fölött az álom víg dallással
    Madár módjára ringatná magát.
    Volnék földmíves, vagy volnék juhász!
    Ki messze, kint a pusztákon tanyáz,
    S mig ellegelget kolompolva nyája,
    Ő hűs bokorba vészi bé magát,
    S nem hallja senki sem, úgy fujdogálja
    Saját kedvéért a kis furulyát.
    Vasárnap tisztát venni hazajár,
    Hol a szerelmes lyányka várja már.
    A lyányka jó, friss, szereti a dolgot,
    S oly szép, mint a megszületett tavasz;
    Csókot kap és ád a juhász, s ő boldog,
    Hiszi tehát, hogy a világ is az.

    Pest, 1847. január

    Forrás: internet

  • Reviczky Gyula: Petőfi él

    Petőfi él! De nem mint hiszitek,
    Nem mint bágyadt tekintetű öreg.
    A kor arczára nem vésett redőt,
    Fehér hajjal ne képzeljétek őt.
    Fejét fennhordja most is; szeme fényes;
    Oly fiatal még: csak huszonhat éves!

    Petőfi él! De nem volt soha rab.
    Ne higyjétek, nem hord ő lánczokat!
    Kard van kezében, ajkán harczi dal;
    Előre száguld mint a bősz vihar,
    És túlharsogja az ágyúk morajját
    Szent himnusza, egy szó: Világszabadság!

    Petőfi él! Lánglelke fennviraszt.
    Vénség, halál sohasem érik azt.
    Lázas szivével, ifjan, szabadon
    Él és fog élni, édes magyarom.
    Lesz trónok és országok pusztulása; –
    De az ő sírja még se lesz megásva!

    (Arra az álhírre, hogy Petőfi a szibériai ólombányákban raboskodik. 1877.)

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Petőfi Sándor: A borozó

    Gondűző borocska mellett
    Vígan illan életem;
    Gondűző borocska mellett,
    Sors, hatalmad nevetem.

    És mit ámultok? ha mondom,
    Hogy csak a bor istene,
    Akit én imádok, aki
    E kebelnek mindene.

    És a bor vidám hevében
    Füttyentek rád, zord világ!
    Szívemet, hol annyi kínnak
    Skorpiói szaggaták.

    Bor tanítja húrjaimra
    Csalni nyájas éneket;
    Bor tanítja elfeledni,
    Csalfa lyányok, titeket.

    Egykor majd borocska mellől
    A halál ha űzni jő:
    Még egy korty – s nevetve dűlök
    Jégöledbe, temető!

    Pápa, 1842. április

    Forrás: www.eternus.hu / Petőfi Sándor: A borozó

  • Petőfi Sándor: Dalaim

    Elmerengek gondolkodva gyakran,
    S nem tudom, hogy mi gondolatom van,
    Átröpülök hosszában hazámon,
    Át a földön, az egész világon.
    Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
    Holdsugári ábrándos lelkemnek.

    Ahelyett, hogy ábrándoknak élek,
    Tán jobb volna élnem a jövőnek,
    S gondoskodnom… eh, mért gondoskodnám?
    Jó az Isten, majd gondot visel rám.
    Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
    Pillangói könnyelmű lelkemnek.

    Ha szép lyánnyal van találkozásom,
    Gondomat még mélyebb sírba ásom,
    S mélyen nézek a szép lyány szemébe,
    Mint a csillag csendes tó vizébe.
    Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
    Vadrózsái szerelmes lelkemnek.

    Szeret a lyány? iszom örömömben,
    Nem szeret? kell inni keservemben.
    S hol pohár és a pohárban bor van,
    Tarka jókedv születik meg ottan.
    Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
    Szivárványi mámoros lelkemnek.

    Oh, de míg a pohár van kezemben,
    Nemzeteknek keze van bilincsben,
    S amilyen víg a pohár csengése,
    Olyan bús a rabbilincs csörgése.
    Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
    Fellegei bánatos lelkemnek.

    De mit tűr a szolgaságnak népe?
    Mért nem kél föl, hogy láncát letépje?
    Arra vár, hogy Isten kegyelméből
    Azt a rozsda rágja le kezéről?
    Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
    Villámlási haragos lelkemnek!

    Pest, 1846. április 24–30.

    Forrás: www.eternus.hu / Petőfi Sándor: Dalaim

  • Petőfi Sándor: A virágok

    Ki a mezőre ballagok,
    Hol fű között virág terem,
    Virágok, szép virágaim,
    Be kedvesek vagytok nekem!
    Ha látom, mintha lyányt látnék,
    Szivem reszket, keblem dagad. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    Ültessetek virágokat.

    Leűlök a virág mellé,
    És elbeszélgetek vele.
    Szerelmet is vallok neki,
    S megkérdem: engem szeret-e?
    Nem szól, de úgy hiszem, hogy ért,
    Hogy érti jól szavaimat. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    Ültessetek virágokat.

    S ki tudja: az illat vajon
    Nem a virág beszéde-e?
    Csakhogy nem értjük, nem hat át
    Testünkön lelkünk fülibe;
    Szagolja csak s nem hallja meg
    A test e szellemhangokat. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    Ültessetek virágokat.

    Igen, az illat a virág
    Beszéde, annak dala ez,
    S ha lényem durvább része a
    Sírban rólam lefejledez:
    Nem szagolom többé, hanem
    Hallom majd e szép dalokat. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    Ültessetek virágokat.

    Virágillat, virág dala,
    Te lész majd ott bölcsődalom,
    Melynek lágy zengedelminél
    Tavaszonként elaluszom,
    S következendő tavaszig
    Lelkem szép álmakkal mulat. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    Ültessetek virágokat.

    Pest, 1847. április

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Juhász Gyula: Március idusára

    Vannak napok, melyek nem szállnak el,
    De az idők végéig megmaradnak,
    Mint csillagok ragyognak boldogan
    S fényt szórnak minden születő tavasznak.
    Valamikor szép tüzes napok voltak,
    Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak.
    Ilyen nap volt az, melynek fordulója
    Ibolyáit ma a szívünkbe szórja.

    Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai
    És lángoló Petőfi szava zengett,
    Kokárda lengett és zászló lobogott;
    A költő kérdett és felelt a nemzet.
    Ma nem tördel bilincset s börtönajtót
    Lelkes tömeg, de munka dala harsog,
    Szépség, igazság lassan megy előre,
    Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.

    De azért lelkünk búsan visszanéz,
    És emlékezve mámoros lesz tőled,
    Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
    Mely fölráztad a szunnyadó erőket,
    Mely új tavaszok napját égre hoztad,
    Mely új remények ibolyáját fontad.
    Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott,
    Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Petőfi Sándor: A MAGYAROK ISTENE

    Félre, kislelkűek, akik mostan is még
    Kételkedni tudtok a jövő felett,
    Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
    Őrzi gondosan a magyar nemzetet!

    Él az a magyarok istene, hazánkat
    Átölelve tartja atyai keze;
    Midőn minket annyi ellenséges század
    Ostromolt vak dühhel: ő védelmeze.

    Az idők, a népek éktelen viharja
    Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
    De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
    S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

    Nézzetek belé a történet könyvébe,
    Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
    Mint a folyóvízen által a nap képe,
    Áthuzódik rajta aranyhíd gyanánt.

    Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet;
    Ezer évig azért tartott volna meg,
    Hogy most, amidőn már elértük a révet,
    Az utósó habok eltemessenek?

    Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet,
    Mert káromlás, róla ilyet tenni fel,
    Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet
    Ily gunyos játékot gyermekeivel!

    A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
    S büntetéseit már átszenvedte ő;
    De erénye is volt, és jutalmat érte
    Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő.

    Élni fogsz, hazám, mert élned kell… dicsőség
    És boldogság lészen a te életed…
    Véget ér már a hétköznapi vesződség,
    Várd örömmel a szép derült ünnepet!

    Pest, 1848. április

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Petőfi Sándor: A jó öreg kocsmáros

    Itt, ahonnan messze kell utazni, míg az
    Ember hegyet láthat, itt a szép alföldön,
    Itten élek én most megelégedéssel,
    Mert időm vidáman, boldogságban töltöm.
    Falu kocsmájában van az én lakásom;
    Csendes kocsma ez, csak néha zajlik éjjel.
    Egy jó öregember benne a kocsmáros…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Van szállásom itten s ennem-innom ingyen,
    Sohasem volt ennél jobb gondviselésem.
    Az ebédre nem kell senkit is megvárnom,
    És mindnyájan várnak énrám, hogyha késem.
    Csak egyet sajnálok: az öreg kocsmáros
    Összekoccan néha jó feleségével;
    No de amint összekoccan, meg is békül…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Elbeszélünk néha a letűnt időkről.
    Hej, régibb idői boldogak valának!
    Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
    Alig tudta számát ökrének, lovának.
    Pénzét a hitetlen emberek csalása,
    Házát a Dunának habjai vitték el;
    Így szegényült el a jó öreg kocsmáros…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Alkonyuló félben van már élte napja,
    S ilyenkor az ember nyugodalmat óhajt,
    S őreá, szegényre, a szerencsétlenség
    Őreá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
    Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
    Mindig későn fekszik, mindig idején kel;
    Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;
    Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.
    “Úgy van, úgy” szól később, “jóra fordul sorsom,
    Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak.”
    Én elszomorodva borulok nyakába,
    S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,
    Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros…
    Áldja meg az isten mind a két kezével!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Vándorélet

    Barabás rajzához

    Szent Kleofás!
    Milyen karaván…
    Nem lehet más,
    Mint oláhcigány;
    Avvagy e szép utazási rend
    S pőre purdék serge mit jelent?

    Ott húzódik a díszes csapat
    Hosszú sorban zöld erdő alatt;
    A családfő vén, kehes lovon,
    Kit kötőfékszárnál fogva von
    Üggyel-bajjal egy izmos legény…
    No hisz izzad még az is szegény!
    Mert bizony már régen lehete,
    Hogy gabancuk a csikófogat
    Elhullatta… s most mi élete?
    Koplalásban tölt gyásznapokat.
    Ily esetben aztán ép erő
    Nem tudom, hogy volna nyerhető.

    S ami több, ki rája nehezül,
    Nemcsak a jó dáde egyedül:
    Oldalain egy-egy tarisznya lóg,
    S mindenikben rajkók láthatók;
    Ki-kidugván borzas fejöket,
    Pityeregnek szörnyű éneket,
    Mert helyök nem legkényelmesebb;
    A gyaloglás? még keservesebb!
    Úgy sipognak, mint az orgona,
    S tudja isten, meddig tartana?
    De nagyapjok hátra-hátrarúg,
    S meglapulnak szépen a fiúk.

    Megy megettök férj, menyecske, lány
    Egymás mellett és egymás után.
    Ki bagóz, ki füstöt ereget,
    Képezőleg terhes felleget,
    Mely szemet rág, s fojtja a tüdőt.
    Tán dohányuk paprikában főtt.

    Leghátul kócmadzagon pedig
    Egy lopott malac hetvenkedik.
    Boldogulni nem lehet vele!
    Sejt tán, hogy napja alkonyul,
    Azért viseli magát rosszul.
    De segít a meszelő nyele,
    Mellyel a derék családanya
    Nagy vitézül nekirohana.

    Így intéznek bátor lépteket
    Faluvégtől falu végeig.
    Ily hős népet mi sem rettegtet…
    Csak a szél! ezt megsüvegelik.
    S okosan! mert a kaján elem
    Mértéken túl emberségtelen.
    Néha rájok amidőn akad:
    Súg fülökbe olyan dolgokat,
    Hogy lábszárok is remeg bele,
    Mintha volna nyárfa levele.

    De ha szél úr könnyű szekeren
    Gyors lovakkal más vidékre hajt:
    Régi kedvök ismét ott terem,
    S farba rúgnak minden földi bajt.

    Pest, 1844. április

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Az első dal

    Kit a dal istene
    Szent csókjával füröszt,
    Első vagyok, hazám,
    Színházad népe közt.

    Zengjen tehát a lant!
    S legelső énekem,
    Pályámnak társai,
    Tinéktek szentelem.

    Az érzet kútfeje
    A dagadó kebel;
    Dalomnak hangjai
    Onnan szakadtak el.

    S mint szívnek gyermeki
    A szívbe vágynak ők;
    Engedjétek nekik
    Honokba menniök. – –

    Ki a művészet e
    Szent templomába lép,
    Az, illő, hogy legyen
    Főben, kebelben ép;

    Az elme éjjele
    S a megromlott kebel
    E fának ágain
    Gyümölcsöt nem nevel.

    Két csillag sugara
    Derengje át egünk:
    Hon és erény legyen
    E két csillag nekünk.

    Nem kell a színpadot
    Tekinteni csak úgy,
    Mint hol mindennapi
    Kenyérhez nyílik út;

    A színpad célja nagy,
    A színpad célja szent:
    Ez a szív parlagán
    Erkölcsöt fejt, teremt.

    Azért érzelmeink
    Gyulassza tiszta tűz,
    Mely minden szennyet a
    Kebelből számkiűz;

    Mert várni lehet-e,
    Hogy romlott föld alatt
    A mag termő legyen
    Gazdag kalászokat?

    Föl hát! és míg a szem
    Csak egy sugárt lövel,
    Előle a magas,
    Szent cél ne vesszen el.

    S ha ez lesz életünk:
    Édes jutalmat ad
    A hon áldó szava
    S a nyugodt öntudat.

    Kecskemét, 1843. március 5-e előtt

    Forrás: Lélektől lélekig