Címke: Petőfi Sándor

  • Petőfi Sándor: De mért is gondolok rá?…

    De mért is gondolok rá?
    Mért gyötrődöm?… hiszen
    Még csak hírét sem hallom,
    Még csak nem is izen.

    Hát ily hamar felejt, ily
    Hamar felejthetett?
    Az még valószínűbb, hogy
    Sohasem szeretett.

    Azt tartják: nem a nyelv, de
    A szem mond igazat.
    Én hittem ezt, s hitemnek
    Gyümölcse kárhozat.

    Hittem szemének, amely
    Azt mondá, hogy szeret…
    Szégyeld magad, szégyeld, te
    Könnyenhívő gyerek!

    Most már egyéb nincs hátra,
    Mint őt felejteni.
    Ki innen, ki szívemből,
    Emlékem kincsei!

    Hajós vagyok, ki vészkor
    Mindent tengerbe vét,
    Hogy az üres hajóban
    Megmentse életét.


    Forrás: Szívzuhogás

    💔

  • Petőfi Sándor – Szeretlek, kedvesem!

    Szeretlek, kedvesem,
    szeretlek tégedet,
    szeretem azt a kis
    könnyű termetedet,
    fekete hajadat,
    fehér homlokodat,
    sötét szemeidet,
    piros orcáidat,
    azt az édes ajkat,
    azt a lágy kis kezet,
    melynek érintése
    magában élvezet,
    szeretem lelkednek
    magas röpülését,
    szeretem szívednek
    tengerszem-mélységét,
    szeretlek, ha örülsz
    és ha búbánat bánt,
    szeretem mosolyod
    s könnyeid egyaránt,
    szeretem erényeid
    tiszta sugárzását,
    szeretem hibáid
    napfogyatkozását.

    Szeretlek, kedvesem,
    szeretlek tégedet,
    amint embernek csak
    szeretnie lehet.
    Kivűled rám nézve
    nincs élet, nincs világ,
    te szövődöl minden
    gondolatomon át,
    te vagy érzeményem
    mind alva, mind ébren,
    te hangzol szívemnek
    minden verésében.

    Lemondanék minden
    dicsőségről érted,
    s megszereznék érted
    minden dicsőséget.
    Nekem nincsen vágyam,
    nincsen akaratom,
    mert amit te akarsz,
    én is azt akarom.

    Nincs az az áldozat,
    mely kicsiny ne lenne
    éretted, hogyha te
    örömet lelsz benne;
    s nincs csekélység, ami
    gyötrelmesen nem sért,
    hogyha te fájlalod
    annak veszteségét.

    Szeretlek, kedvesem,
    szeretlek tégedet,
    mint ember még soha,
    sohasem szeretett!
    Oly nagyon szeretlek,
    hogy majd belehalok,
    egy személyben minden,
    de mindened vagyok:
    aki csak szerethet,
    aki csak él érted,
    férjed, fiad, atyád,
    szeretőd, testvéred.

    És egy személyben te
    vagy mindenem nekem:
    lyányom, anyám, húgom,
    szeretőm, hitvesem!
    Szeretlek szívemmel,
    szeretlek lelkemmel,
    szeretlek ábrándos,
    őrült szerelemmel!…

    És ha mindezért jár
    díj avvagy dicséret,
    nem engem illet az,
    egyedül csak téged;
    a dicséretet és
    díjat te érdemled –
    mert tőled tanultam
    én e nagy szerelmet!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Buda Ferenc: Március

    Hideg van,
    csönd van.
    Március tizenöt van.

    Jácintok, tulipánok
    lobognak, akár a
    gyertyalángok.

    Bizakodván levelet bont
    a bodza.
    Ma
    ne gondolj semmi gonoszra,
    szennyre, halálra, vérre.
    Tárj ablakot,
    húzd a függönyöd félre,
    hisz
    március tizenöt van.

    Ötven és hatvan
    között ballagva bár,
    vagy te is szabad madár.
    Bátran repülj hát –
    befelé nincsen határ.

    S figyelj,
    fülelj: a gleccserek
    olvadék vize mint csurog,
    jégtömbök repedeznek,
    hasad a holt burok,
    morajlik, árad
    minden folyó.

    Ez itt a kezdet.
    Jácintok, tulipánok –
    lám, füstje sincs e lángnak.
    Jeges, nyomasztó ájulat
    vaspántja lepattan.
    Március tizenöt van,
    reménye tündököl
    szóban, ütemben, rímben,
    dalra gyújt minden szívben.

    Ellene fognak össze
    császárok, cárok,
    tiprató hadaik nyomán
    víz helyett sárral,
    vérrel telik az árok.
    Bokáig benne járok.

    Hiába mégsem volt,
    mégsincs hiába!
    Háromszínű kokárda.
    Százezer fekete dárda.
    Foszforeszkál a fagyban
    Petőfi koponyája.



    Forrás: PIM

  • Petőfi Sándor: István öcsémhez

    Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?
    Gondoltok-e ugy néha-néha rám?
    Mondjátok-e, ha estebéd után
    Beszélgetéstek meghitt és vidám,
    Mondjátok-e az est óráinál:
    Hát a mi Sándorunk most mit csinál?

    És máskülönben hogy van dolgotok?
    Tudom, sokat kell fáradoznotok.
    Örök törődés naptok, éjetek,
    Csakhogy szükecskén megélhessetek.
    Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik
    Az emberekben: jégre nem viszik.

    Mert ő becsűletes lelkű, igaz;
    Azt gondolá, hogy minden ember az.
    És e hitének áldozatja lett,
    Elveszte mindent, amit keresett.
    Szorgalmas élte verítékinek
    Gyümölcseit most más emészti meg.

    Mért nem szeret ugy engem istenem?
    Hogy volna mód, sorsán enyhítenem.
    Agg napjait a fáradástul én
    Mily édes-örömest fölmenteném.
    Ez fáj nekem csak, nyúgodt éltemet
    Most egyedűl ez keseríti meg.

    Tégy érte, amit tenni bír erőd;
    Légy jó fiú és gyámolítsad őt.
    Vedd vállaidra félig terheit,
    S meglásd, öcsém, az isten megsegít.
    S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
    O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!

    Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
    Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
    De megmutatná a nagy veszteség:
    Ha elszólítná tőlünk őt az ég…

    E néhány sorral érd be most, öcsém.
    Én a vidámság hangját keresém,
    És akaratlan ilyen fekete
    Lett gondolatjaimnak menete;
    S ha még tovább fonnám e fonalat,
    Szivem repedne a nagy kín alatt.

    Más levelem majd több lesz és vidám.
    Isten megáldjon, édes Pistikám!

    Pest, 1844. június


  • Várnai Zseni: Petőfi márciusa

    A március Petőfi hónap
    ha süt a nap, ha fú a szél,
    ő ragyog itt a napsütésben,
    s a szél szavában ő beszél,
    s ha égzengéssel, villámfénnyel
    ránk tör a tavaszi vihar,
    mintha a szélvész kürtszavában
    harsogna a Nemzeti dal.

    Nincs március Petőfi nélkül,
    e kettő egy száz éve már.
    Az ő szemével látjuk, hogyha
    madárka a bokorra száll,
    fülével halljuk rebbenését,
    s azt is, mikor egy bősz folyam
    vagy egy rabnép láncát letépte
    a szabadság felé roham!

    Nincs március Petőfi nélkül,
    ő költötte e hónapot,
    s olyanná lett, mint amilyennek
    az ő lantján fogantatott:
    eszmékkel terhes, forradalmi,
    tettekre érett, lángoló,
    dala úgy szállt a nép szívébe
    s úgy gyújtott, mint egy lángfolyó.

    Nincs március Petőfi nélkül,
    idő és költő egybeforrt,
    benne sűrűsödött, benne robbant
    mind, ami forralta a bort,
    az ő szavára várt a nép és
    élesítette a kaszát,
    abban a dicső márciusban
    ő jelentette a hazát.

    Nincs szabadság Petőfi nélkül,
    ő égette szívünkbe, hogy
    több a szabadság, mint az élet,
    ez a legszebb népi jog!
    Ő írta, vívta, tollal, karddal,
    s rátette ifjú életét,
    szabadságunk örök okmányán
    Petőfi szíve a pecsét!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Petőfi Sándor: Szabadság, szerelem!

    Szabadság, szerelem!
    E kettő kell nekem.
    Szerelmemért föláldozom
    Az életet,
    Szabadságért föláldozom
    Szerelmemet.

    Pest, 1848. január

  • Petőfi Sándor: Akasszátok föl a királyokat!

    Lamberg szivében kés, Latour nyakán
    Kötél, s utánok több is jön talán,
    Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
    Ez mind igen jó, mind valóban szép,
    De még ezzel nem tettetek sokat –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Kaszálhatd a fűt világvégeig,
    Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
    Tördelheted le a fa lombjait,
    Idő jártával újra kivirít;
    Tövestül kell kitépni azokat –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
    Gyülölni méltóképen a királyt?
    Oh, hogyha szétönthetném köztetek
    Azt a szilaj veszett gyülöletet,
    Mitől keblem, mint a tenger, dagad! –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Szivöknek minden porcikája rosz,
    Már anyja méhéből gazságot hoz,
    Vétek, gyalázat teljes élete,
    Szemétől a levegő fekete,
    S megromlik a föld, melyben elrohad –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Ezerfelé bús harcmező a hon,
    Arat rajt a halál irtóztatón,
    Itt egy falu, amott egy város ég,
    Százezerek jajától zúg a lég;
    S halál, rablás mind a király miatt –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Hiába ömlik, hősök, véretek,
    Ha a koronát el nem töritek,
    Fejét a szörny ismét fölemeli,
    S akkor megint elől kell kezdeni.
    Hiába lenne ennyi áldozat? –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Mindenkinek barátság, kegyelem,
    Csak a királyoknak nem, sohasem!
    Lantom s kardom kezembül eldobom,
    A hóhérságot majd én folytatom,
    Ha kívülem rá ember nem akad –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Debrecen, 1848. december

  • Petőfi Sándor: Golyók sivítanak, kardok csengenek…

    Golyók sivítnak, kardok csengenek,
    A zöld mezőt piros vér festi meg,
    Csaták zajától zeng a föld s az ég,
    S te hősi költő, te itthon vagy még!

    Azért daloltál harci vágyakat,
    Azért daloltad bátorságodat,
    Hogy amidőn a harc előkerűl,
    Te honn a sutban gyáva szívvel űlj! –

    Ilyen beszédeket tart a világ,
    Rám így röpíti a gúnynak nyilát,
    És én reá csak elmosolyodom,
    És a magamét hozzágondolom.

    Azt gondolom: csak gyönge emberek,
    Nem győznek most gyalázni engemet,
    S nem győznek majd dicsérni egykoron!…
    Nem gondolok mást, csak ezt gondolom.

    Ne magyarázza senki énnekem,
    Tudom nagyon jól, hol van a helyem?
    Ha itt végzem kötelességemet,
    Csatába s a pokolba is megyek!

    Pest, 1848. szeptember

  • Petőfi Sándor: Egy könyvárus emlékkönyvébe

    Az életcél boldogság, de elébb
    Fáradni kell, hogy ezt a célt elérd,
    Ugy ingyen ahhoz senki sem jut el,
    Ahhoz nagyon sok mindenféle kell:
    A becsülettől soha el ne térj
    Sem indulatból, sem pedig dijért,
    Szeresd hiven felebarátidat,
    Ne vond föl közted s más közt a hidat,
    A hon nevét, a drága szent hazát
    Szivednek legtisztább helyére zárd,
    S imádd az istent, s mindenekfelett
    Áruld erősen költeményimet.

    Pest, 1848. január

  • Petőfi Sándor: Pató Pál úr

    Mint elátkozott királyfi
    Túl az Óperencián,
    Él magában falujában
    Pató Pál úr mogorván.
    Be más lenne itt az élet.
    Ha egy ifjú feleség…
    Közbevágott Pató Pál úr:
    “Ej, ráérünk arra még!”

    Roskadófélben van a ház,
    Hámlik le a vakolat,
    S a szél egy darab födéllel
    Már tudj’ isten hol szalad;
    Javítsuk ki, mert maholnap
    Pallásról néz be az ég…
    Közbevágott Pató Pál úr:
    “Ej, ráérünk arra még!”

    Puszta a kert, e helyett a
    Szántóföld szépen virít,
    Termi bőven a pipacsnak
    Mindenféle nemeit.
    Mit henyél az a sok béres?
    Mit henyélnek az ekék?
    Közbevágott Pató Pál úr:
    “Ej, ráérünk arra még!”

    Hát a mente, hát a nadrág,
    Ugy megritkult, olyan ó,
    Hogy szunyoghálónak is már
    Csak szükségből volna jó;
    Híni kell csak a szabót, a
    Posztó meg van véve rég…
    Közbevágott Pató Pál úr:
    “Ej, ráérünk arra még!”

    Életét így tengi által;
    Bár apái nékie
    Mindent oly bőven hagyának,
    Soha sincsen semmije.
    De ez nem az ő hibája;
    Ő magyarnak születék,
    S hazájában ősi jelszó:
    “Ej, ráérünk arra még!”

    Pest, 1847. november