Címke: Petőfi Sándor

  • Petőfi Sándor: Akasszátok föl a királyokat!

    Lamberg szivében kés, Latour nyakán
    Kötél, s utánok több is jön talán,
    Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
    Ez mind igen jó, mind valóban szép,
    De még ezzel nem tettetek sokat –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Kaszálhatd a fűt világvégeig,
    Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
    Tördelheted le a fa lombjait,
    Idő jártával újra kivirít;
    Tövestül kell kitépni azokat –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Vagy nem tanúltad még meg, oh világ,
    Gyülölni méltóképen a királyt?
    Oh, hogyha szétönthetném köztetek
    Azt a szilaj veszett gyülöletet,
    Mitől keblem, mint a tenger, dagad! –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Szivöknek minden porcikája rosz,
    Már anyja méhéből gazságot hoz,
    Vétek, gyalázat teljes élete,
    Szemétől a levegő fekete,
    S megromlik a föld, melyben elrohad –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Ezerfelé bús harcmező a hon,
    Arat rajt a halál irtóztatón,
    Itt egy falu, amott egy város ég,
    Százezerek jajától zúg a lég;
    S halál, rablás mind a király miatt –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Hiába ömlik, hősök, véretek,
    Ha a koronát el nem töritek,
    Fejét a szörny ismét fölemeli,
    S akkor megint elől kell kezdeni.
    Hiába lenne ennyi áldozat? –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Mindenkinek barátság, kegyelem,
    Csak a királyoknak nem, sohasem!
    Lantom s kardom kezembül eldobom,
    A hóhérságot majd én folytatom,
    Ha kívülem rá ember nem akad –
    Akasszátok föl a királyokat!

    Debrecen, 1848. december

  • Petőfi Sándor: Golyók sivítanak, kardok csengenek…

    Golyók sivítnak, kardok csengenek,
    A zöld mezőt piros vér festi meg,
    Csaták zajától zeng a föld s az ég,
    S te hősi költő, te itthon vagy még!

    Azért daloltál harci vágyakat,
    Azért daloltad bátorságodat,
    Hogy amidőn a harc előkerűl,
    Te honn a sutban gyáva szívvel űlj! –

    Ilyen beszédeket tart a világ,
    Rám így röpíti a gúnynak nyilát,
    És én reá csak elmosolyodom,
    És a magamét hozzágondolom.

    Azt gondolom: csak gyönge emberek,
    Nem győznek most gyalázni engemet,
    S nem győznek majd dicsérni egykoron!…
    Nem gondolok mást, csak ezt gondolom.

    Ne magyarázza senki énnekem,
    Tudom nagyon jól, hol van a helyem?
    Ha itt végzem kötelességemet,
    Csatába s a pokolba is megyek!

    Pest, 1848. szeptember

  • Petőfi Sándor: Egy könyvárus emlékkönyvébe

    Az életcél boldogság, de elébb
    Fáradni kell, hogy ezt a célt elérd,
    Ugy ingyen ahhoz senki sem jut el,
    Ahhoz nagyon sok mindenféle kell:
    A becsülettől soha el ne térj
    Sem indulatból, sem pedig dijért,
    Szeresd hiven felebarátidat,
    Ne vond föl közted s más közt a hidat,
    A hon nevét, a drága szent hazát
    Szivednek legtisztább helyére zárd,
    S imádd az istent, s mindenekfelett
    Áruld erősen költeményimet.

    Pest, 1848. január

  • Petőfi Sándor: Pató Pál úr

    Mint elátkozott királyfi
    Túl az Óperencián,
    Él magában falujában
    Pató Pál úr mogorván.
    Be más lenne itt az élet.
    Ha egy ifjú feleség…
    Közbevágott Pató Pál úr:
    “Ej, ráérünk arra még!”

    Roskadófélben van a ház,
    Hámlik le a vakolat,
    S a szél egy darab födéllel
    Már tudj’ isten hol szalad;
    Javítsuk ki, mert maholnap
    Pallásról néz be az ég…
    Közbevágott Pató Pál úr:
    “Ej, ráérünk arra még!”

    Puszta a kert, e helyett a
    Szántóföld szépen virít,
    Termi bőven a pipacsnak
    Mindenféle nemeit.
    Mit henyél az a sok béres?
    Mit henyélnek az ekék?
    Közbevágott Pató Pál úr:
    “Ej, ráérünk arra még!”

    Hát a mente, hát a nadrág,
    Ugy megritkult, olyan ó,
    Hogy szunyoghálónak is már
    Csak szükségből volna jó;
    Híni kell csak a szabót, a
    Posztó meg van véve rég…
    Közbevágott Pató Pál úr:
    “Ej, ráérünk arra még!”

    Életét így tengi által;
    Bár apái nékie
    Mindent oly bőven hagyának,
    Soha sincsen semmije.
    De ez nem az ő hibája;
    Ő magyarnak születék,
    S hazájában ősi jelszó:
    “Ej, ráérünk arra még!”

    Pest, 1847. november

  • Petőfi Sándor: Arany Jánosnál

    Csendes magányból a mézeshetek után
    Ujra belépek a nagyvilág zajába,
    Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután
    Kedélyemnek fejér köntösére hága.
    Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban,
    A fővárosban, hol oly hűsen fuj a szél,
    Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban,
    Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél.

    Üdvezlégy másodszor!… a tavasz tarkállott,
    Amidőn először látogattalak meg,
    Most bús egyformaság födi a világot,
    Bús egyformasága a mogorva ősznek;
    De e ború, ámbár eddig egyetérzék
    A természettel, most nem sérti kedvemet,
    Hisz magammal hordom a tavasz egy részét,
    És a legszebbik részt, kis feleségemet.

    Ime feleségem… hej be szép az élet,
    Mikor az ember így másodmagával van,
    Akármit huhognak, akármint itélnek
    A magányos baglyok, szomorú odvokban.
    Leestem ugyan a szabadság szárnyáról,
    Be vagyok kerítve egy kis karikába,
    De mért kivánkoznám ki e karikából,
    Midőn minden gyönyör ide van bezárva?

    Én azonban vizet hordok a Dunába
    Beszélvén ilyetén dolgokat tenéked;
    Föl van írva szinte sorsod csillagába
    Ragyogó betűkkel: boldog házasélet…
    Itt hitvesed, amott két virgonc gyermeked!
    Gyűljünk össze s űljünk itt körbe mindnyájan,
    S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket,
    Hogy hallgatni még az idő is megálljon;

    Igy csaljunk meg ezt a vén hajdút, ki engem
    Hej, maholnap megint a dologra kerget…
    Egykor a hírvágyat hátamra űltettem,
    S most le nem hányhatom a már megúnt nyerget.
    Nem a hír, nem a hír többé, mi ösztönöz,
    Hogy munkába öljek napot és éjszakát!
    Mint napszámos nyúlok iróeszközömhöz,
    Aki a sátánnak elalkudta magát.

    Tudom, a feledés, mint az éhes kánya
    A megölt madárral, elröpűl nevemmel,
    Tudom, hogy siket a magyarok hazája,
    S mégis énekelek, mert énekelnem kell.
    El fogják feledni nevem s bár felednék
    Hamar! ugy szeretném túlélni híremet:
    Akkor aztán ismét a magamé lennék,
    Rózsáim volnának a borostyán helyett.

    Azt kivánnám, hogy itt éljek én s hitvesem
    Veletek, barátom, nem-zavart magányban,
    Míg nem emlékezném már saját magam sem
    Arra, hogy divatban voltam hajdanában.
    Akkor a dicsőség hozzád el-eljövén
    Egyszer itt találna s tán reám ismervén
    Mint régi barátját üdvözölne, de én
    Felelnék: nem tudom, kihez van szerencsém?

    Eh, balgatag beszéd! alig ejtettem ki,
    Nevetek, magamat kinevetem érte;
    Az isten a magányt nem nekem teremti,
    Odavaló vagyok én a csatatérre.
    Dobják le testemmel együtt majd nevemet
    A sírba, de addig ne bántsa senki sem,
    Véglehelletemig nem hagyom a helyet,
    Ott esem el bármily sárosan, véresen!

    Szalonta, 1847. október 25–31.

  • Petőfi Sándor: Tíz pár csókot egyvégbül…

    Tíz pár csókot egyvégbül
    A legédesebbjébül!
    Ráadást is,
    Feleség!
    Nekem ennyi
    Nem elég.

    Csak ugy virág ha tarka,
    Csak ugy asszony, ha barna.
    Barna kis
    Feleség!
    Szíved, szemed,
    Ajkad ég!

    Ölelj, ölelj, angyalom,
    Ha ölelsz, azt gondolom,
    Hogy én még
    Igy élve
    Felröpülök
    Az égbe.

    Oltsuk el már a gyertyát,
    Mert azt ingyen nem adják,
    A gyertya
    Derága,
    Minek ég itt
    Hiába?

    Házasodjunk, hajahaj,
    Házasélet kutyabaj,
    Mindig szép,
    Mindig a,
    Reggel, délben,
    Éjszaka!

    Koltó, 1847. október

  • Petőfi Sándor: Falu végén kurta kocsma…

    Falu végén kurta kocsma,
    Oda rúg ki a Szamosra,
    Meg is látná magát benne,
    Ha az éj nem közelegne.

    Az éjszaka közeledik,
    A világ lecsendesedik,
    Pihen a komp, kikötötték,
    Benne hallgat a sötétség.

    De a kocsma bezzeg hangos!
    Munkálódik a cimbalmos,
    A legények kurjogatnak,
    Szinte reng belé az ablak.

    „Kocsmárosné, aranyvirág,
    Ide a legjobbik borát,
    Vén legyen, mint a nagyapám,
    És tüzes, mint ifjú babám!

    Húzd rá cigány, húzzad jobban,
    Táncolni való kedvem van,
    Eltáncolom a pénzemet,
    Kitáncolom a lelkemet!”

    Bekopognak az ablakon:
    „Ne zúgjanak olyan nagyon,
    Azt üzeni az uraság,
    Mert lefeküdt, alunni vágy.”

    „Ördög bújjék az uradba,
    Te pedig menj a pokolba!…
    Húzd rá, cigány, csak azért is,
    Ha mindjárt az ingemért is!”

    Megint jőnek, kopogtatnak:
    „Csendesebben vigadjanak,
    Isten áldja meg kendteket,
    Szegény édesanyám beteg.”

    Feleletet egyik sem ad,
    Kihörpentik boraikat,
    Végét vetik a zenének
    S hazamennek a legények.

    Szatmár, 1847. augusztus

  • Petőfi Sándor: Levél Arany Jánoshoz

    Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott
    Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is?
    Vagy mi az ördög lelt?… híred sem hallja az ember.
    Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír:
    Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn,
    Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad,
    Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben?

    Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába, s iparkodj
    Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal.
    S ha feledél engem? ha barátod volna feledve?
    Dejsz úgy, öcsém, vessz meg, kívánom tiszta szívembül.
    Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad,
    Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal
    Vágtál életen át múlás nélküli betűket;
    Hát én? én nevemet karcoltam volna homokba,
    Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj?

    Megköszönöm, ha netán így van… no de elhiszem inkább,
    Hogy rossz verseim is vannak, mint hogy te feledtél.
    Lomha vagy, itt a bibéd; restelsz, mint jó magam, írni.
    Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb,
    Lásd, nekem úgy illik, (s oly jólesik!) úgy-e lemondasz
    Róla, ha én kérlek! – Hah, máris látlak ugorni,
    Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát
    A tintába, miként húzod a sok hosszú barázdát
    A papíron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök…

    Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal
    Terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb
    Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképen
    Irtózom tőlök; tán mert én nem tudok olyat
    Kompónálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van,
    Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra
    És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. –

    Drága komámasszony, kegyedet kérem meg alássan,
    Üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha
    Még ezután sem fog nekem írni az illyen-amollyan.
    Írjon mindenről hosszan, de kivált, ha kegyedről
    Ír röviden, haragunni fogok majd hosszú haraggal.
    El ne feledje a barna Lacit s a szőke Julist, e
    Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, amelynek
    Rózsáin szemeim sokszor függének, amíg a
    Messzeröpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét?

    És a csonka torony, mely a harcoknak utána
    Most szomorún hallgat gyér fű-koszorúzta fejével,
    S várja jövendőjét, mely lábát ráteszi, s akkor
    Összeomol, mint a koldús, ha kikapja kezéből
    A mankót a halál… áll még a gólya fölötte,
    Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe?
    Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni.

    Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek
    Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni;
    A veletek töltött kor tette szívemben örökké.
    S jártam azóta magas fényes paloták körül, ahol
    Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak…
    Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben
    Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! –

    Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek?
    Most veszem észre, hohó! mind, amit mondtam, hazugság,
    Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni
    A nótáros urat, hogy… hogy… majd beszerezzen
    Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép
    Hivatalok valamelyike meg fog ürülni idővel.

    Hja, nekem is hozzá kell látnom végre, barátom.
    Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet
    Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta
    Századik édesapám eladá vagy meg se’ szerezte.
    S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell.
    Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanulok,
    Nyájas szófogadás, kígyó-csúszású hízelgés
    Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem)… hah, lesz a kutyának,
    Nem pedig énnékem! pusztán a gondolat is már
    Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe,
    És szívem tombol, mint a harmadfű csikó, ha
    A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába
    A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdhoz vezesse.

    Nem a tehertől fél, amelyet húznia kell majd,
    Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását.
    És amit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak,
    Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel
    S a hiú fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel,
    Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta
    Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét,
    Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében
    A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit – –

    Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne
    Még veletek, kedves híveim, de az elragadó szél
    Képzeletem százrétű vitorlájába beléfújt,
    Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part,
    S ringat habkarján a látkör nélküli tenger,
    És míg az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a
    Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam
    Harsány himnuszodat, százszorszent égi szabadság!

    Szatmár, 1847. augusztus 6.

  • Petőfi Sándor: A munkácsi várban

    Itt tüzé föl piros zászlaját a
    Szabadságnak Zrínyi Ilona?
    A szabadság hőseinek tanyája
    Íme, íme most rabok hona.
    Semmi más, mint dönthetetlen kőfal,
    Semmi más, mint lánccsörömpölések –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Föl s alá jár magas büszke fővel
    Ott a sáncon egy ifjú fogoly;
    Messzeszállott lángtekintetével
    Vajjon hol jár gondolatja, hol?
    Lépte gyors még; új vendég bizonnyal,
    Erejét az éj s lánc nem töré meg –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Ott a másik sáncon egy öreg rab,
    Nem tekint sem ide, sem oda,
    Lassan hordja könnyű, száradt testét…
    Nehezebb már lánca, mint maga.
    Tört szeméből holt sugár buvik ki,
    Mint a sírból a kísértő lélek –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Ifjú rab, nézd, mint virít az erdő,
    Akkor is, ha kijössz, zöld lesz az,
    Ah de téged, téged akkorára
    A nyomor s bú régen behavaz.
    És te vén rab, tőled már talán csak
    Itt vesz búcsút a lánc és az élet –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Föld alól föl halk nyögés jön; mint a
    Köszörült kés, metszi szívemet.
    El, el innen! fönn vagyok, és mégis
    Környékez már-már az őrület,
    Hát ha még lenn volnék, hogyha ott lenn
    Híznék rajtam testi-lelki féreg! –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Munkács, 1847. július 12.

  • Petőfi Sándor: Tompa Mihálynál

    Itt vagyok, itt vagyok testestül-lelkestül.
    Mit bámulsz úgy? ne szúrj szemeddel keresztül.
    Hunyd be a szemedet, ha neki nem hiszesz,
    Ha nem hiszed, hogy itt csakugyan én vagyok;
    S kérdezd meg szívedet, hiszen majd felel ez…
    Hallod? én is hallom, oly hangosan dobog.

    Mit gondoltál, mikor ráztam a kilincset:
    Vajjon ki az ördög háborítja csended?
    Akárkit gondoltál, tudom, csak nem engem,
    De azt is tudom, hogy jött volna akárki,
    Nem fogadnál senkit nálam szívesebben,
    S nem fognád forróbban karjaidba zárni.

    Édes barátom!… de szólj már te is egyet,
    Bennem a gondolat gondolatot kerget,
    Úgy vagyok, mint mikor az éhes megrakott
    Asztalhoz vetődik, – úgy vagyok valóban –
    S nem tudja mely tálhoz kapjon. Nem szólhatok,
    Hej pedig olyan sok mondanivalóm van.

    Új hivatalodban hogy éled világod?
    Hogyan vagy, mióta az istent szolgálod?
    Szépecskén benőtt az udvarod; semmi a,
    Még jó: nem vesz éhen múzsád szárnyas lova.
    Megfér-e együtt a lant és a biblia?
    Nem vesz össze rajtad Apolló s Jehova?

    S te, ki annyinak vagy megnyugtatására,
    Száll-e megnyugovás lelked hullámára?
    Vesd ki jóbarátom, vesd ki azt a férget,
    Mely titkon, de folyvást emészt téged belül:
    Hidd el, szép a világ, hidd el, szép az élet!
    Ha vehetünk, mért ne vennénk örömiből?

    S vehetünk. Rajtunk áll, hogy boldogok legyünk.
    Csak akaratos ne legyen természetünk.
    Gyermek-dolog, inkább szomjazni, mintsem más
    Pohárból inni, mint amelyre kedve jött.
    A bölcs – mert nem jogunk a sok válogatás –
    Ahonnan jut, onnan issza az örömöt.

    Mondjak-e rá példát? példa vagyok magam…
    De ím harangoznak: tiszteletes uram,
    Vegye hóna alá imádságos könyvét,
    S végezze illendőn a szent szolgálatot;
    Én majd addig itt a kis kertben nézek szét,
    S istenige gyanánt szívom az illatot.

    Mert az én templomom a nyílt, nagy természet…
    Hanem akkor szóljunk, ha dolgodat végzed,
    Akkor mondom el csak, hogy s mikép találtam
    Homér-Arany Jánost, hazánk új csillagát,
    S az én csillagomtól, rózsámtól hogy váltam,
    S oltár előtt áldást reánk melyik pap ád.

    Te fogsz megesketni, jó Mihály barátom…
    De ideje végre, a szót kettévágnom,
    Eredj, mert a harang immár elhallgatott,
    Menj, ne várakoztasd jámbor híveidet,
    S vigyázz: örömedben egyik bordalomat
    Ne mondd el valahogy a miatyánk helyett.

    Beje, 1847. július 3–8.