https://verskucko.com

Címke: Pilinszky János

  • Pilinszky János

    Trapéz és korlát

    Sötéten hátat forditasz,
    kisikló homlokodra
    a csillagöves éjszakát
    kezem hiába fonja.
    Nyakad köré ezüst pihék
    szelíd pilléi gyűlnek,
    bizalmasan belém tapadsz,
    nevetsz, – vadúl megütlek!

    Sugárzó párkányon futunk,
    elgáncsolom a lábad,
    fölugrasz és szemembe kapsz,
    sebezhetetlen állat!
    Elszűkül arcod, hátra buksz,
    vadul zuhanni kezdesz,
    az éjszaka trapézain
    röpűlsz tovább, emelkedsz

    a rebbenő való fölé!
    Kegyetlen, néma torna,
    mégcsak nem is kiálthatok,
    követlek szívdobogva,
    merészen ellököm magam,
    megkaplak és ledoblak,
    elterülünk hálóiban
    a rengő csillagoknak!

    Most kényszerítlek, válaszolj,
    mióta tart e hajsza?
    Megalvadt szememben az éj.
    Ki kezdte és akarta?
    Mi lesz velem, s mi lesz veled?
    Vigasztalan szeretlek!
    Ülünk az ég korlátain,
    mint elitélt fegyencek.

  • Pilinszky János

    Tilos csillagon

    Én tiltott csillagon születtem,
    a partra űzve ballagok,
    az égi semmi habja elkap,
    játszik velem és visszadob.

    Nem is tudom, miért vezeklek?
    Itt minden szisszenő talány,
    ne fusson el, ki lenn a parton,
    e süppedt parton rámtalál.

    S ne félj te sem, ne fuss előlem,
    inkább csittítsd a szenvedést,
    csukott szemmel szoríts magadhoz,
    szoríts merészen, mint a kést.

    Légy vakmerő, itélj tiédnek,
    mint holtak lenn az éjszakát,
    vállad segítse gyenge vállam,
    magam már nem birom tovább!

    Én nem kivántam megszületni,
    a semmi szült és szoptatott,
    szeress sötéten és kegyetlen,
    mint halottját az itthagyott.

  • Pilinszky János

    Magamhoz

    Bátran viseld magányodat,
    én számon tartlak téged,
    ne hagyd a sorsod csillagokra,
    benned érjen a végzet.

    Vállad két éber sarka közt
    ha sisteregve átcsap,
    tudom, több vagy mindannyiunknál,
    benned vakít a bánat.

    Légy hát, akár az állatok,
    oly nyersen szép és tiszta,
    bátran figyelj, mint ők figyelnek
    kegyetlen titkaikra.

    S egy éjjel, magad sem tudod,
    mint égig érő ének,
    feljönnek benned napjaid,
    a halhatatlan évek:

    az este nem lel senki rád,
    az este sírva, késve
    hiába járják pitvarod:
    csak én látlak. Vagy én se.

  • Pilinszky János

    Könyörgés

    Tág szemmel már csak engemet figyel,
    mint néma tó a néma csillagot,
    nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
    ha megölném is, hinné: jó vagyok.

    Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
    az övé lenni, ha nem is egészen;
    megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
    hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

    Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
    éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
    irgalmazz meg szegénynek és nekem,
    szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

    Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
    kis békezászló, oltalmat keres,
    oldj fel maró, magányos bánatomból,
    ha senkiért, az anyámért szeress.

  • Pilinszky János

    Halak a hálóban

    Csillaghálóban hányódunk
    partravont halak,
    szánk a semmiségbe tátog,
    száraz űrt harap.
    Suttogón hiába hív az
    elveszett elem,
    szúró kövek, kavicsok közt
    fuldokolva kell
    egymás ellen élnünk-halnunk!
    Szívünk megremeg.
    Vergődésünk testvérünket
    sebzi, fojtja meg.
    Egymást túlkiáltó szónkra
    visszhang sem felel;
    öldökölnünk és csatáznunk
    nincs miért, de kell.
    Bűnhődünk, de bűnhődésünk
    mégse büntetés,
    nem válthat ki poklainkból
    semmi szenvedés.
    Roppant hálóban hányódunk
    s éjfélkor talán
    étek leszünk egy hatalmas
    halász asztalán.

    Címkék: Pilinszky János, Halak a hálóban, magyar költészet, létfilozófia

  • Pilinszky János

    Éjféli fürdés

    A tó ma tiszta, éber és
    oly éles fényü, mint a kés,
    lobogva lélekző tükör,
    mit lassu harcban összetör
    karom csapása. Nyugtalan
    heves fogakkal visszamar
    a mélyen megzavart elem.
    Legyőzve, lustán fekszem el
    és hallgatózom. Csillagok
    rebbennek csak, mint elhagyott
    egek vizébe zárt halak,
    tünődve úszó madarak.

    Elnézem őket, röptüket
    az irgalmatlan és süket
    egek között, én árva szörny,
    kit páncél nyom, heges közöny,
    ki mit se kér, és mit se vár,
    csak bámul hosszan és puhán;
    sikamló, sűrü pikkelyek
    lepik be sűrün szívemet,
    a mélyén édes-jó iszony,
    kitéphetetlen orv szigony,
    mit észrevétlen vert belém
    a víz, a víz, s a lassu mély.

    Mert lenn hináros rét lobog,
    alant a kagylók boldogok,
    szivük remegve tölti meg
    a fénnyel érő sűrü csend.
    És mintha hívást hallana,
    zuhanni kezd az éjszaka,
    moszat sodor vagy csillagok,
    nem is tudom már, hol vagyok?
    Talán egy ősi ünnepen,
    hol ég is, víz is egy velem,
    s mindent elöntve valami
    időtlen sírást hallani!

  • Pilinszky János: Fabula

    Hol volt, hol nem volt,
    élt egyszer egy magányos farkas.
    Magányosabb az angyaloknál.

    Elvetődött egyszer egy faluba,
    és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
    Már a falát is megszerette,
    a kőművesek simogatását,
    de az ablak megállította.

    A szobában emberek ültek.
    Istenen kívül soha senki
    olyan szépnek nem látta őket,
    mint ez a tisztaszívű állat.

    Éjszaka aztán be is ment a házba,
    megállt a szoba közepén,
    s nem mozdult onnan soha többé.

    Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
    s reggel is, mikor agyonverték.