https://verskucko.com

Címke: Rab Zsuzsa

  • Rab Zsuzsa: Kívüled élek

    Órák, napok
    jéghártyás ablaküvegét
    lehelgetem, hogy megláthassalak.
    Gyönyörű arcod tanulom
    utcán, sínek között, örök életveszélyben,
    nem tudom hova tartó villamosokon.

    Kívüled élek,
    olyan bátran, hogy abban már
    megláthatnád a vacogást,
    ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
    De nem is ismersz.

    Én vagyok az,
    aki meg tudom szelidíteni
    szemöldököd egymást-maró kígyóit,
    aki nem félek, hogy összezúzódom
    fekete köveiden,
    aki talán még megbirkózom egyszer
    iszonyú angyalaiddal,
    aki be merek lépni hozzád
    a magad-fonta kettős rács mögé
    és enni adok neked naponta
    és megitatlak.
    Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

    Érted-e még az egyszerű beszédet?
    Bogozd ki göbös sorsodat.
    Segítek.
    Aztán visszaadom.

    Kívüled élek,
    ilyen siralmas-bátran.
    Te itt keringsz, még oldozatlanul,
    csontjaim fehér izzószálai
    tízezer voltos áramában.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rab Zsuzsa: Vaspántok

    Ha így szólnék a kedves,
    fiatal kalauzhoz:
    – Kalauz úr,
    hogyha ma este hazamegy,
    ölelje meg nagyon a feleségét,
    dicsérje meg, ami épp rajta van,
    akár az ócska pongyoláját –
    Ha így szólnék –
    ugye… bolondnak tartanának?

    Ha így szólnék a bottal kopogó
    nyugdíjas bácsihoz a boltban,
    mikor épp forintjait guberálja,
    végül levágat tíz dekát
    a „kicsit-hosszabb-lett” kenyérből:
    – Bácsi! Itt van ötszáz forint.
    Tegye el, kérem. Épp ma kaptam.
    Nem számítottam rá. Fölösleges. –
    Ugye, bolondnak tartanának?

    Ha így szólnék az útkövezőkhöz:
    – Útkövezők!
    Én ezt a kis kavicsot elviszem,
    mert az erezetében
    lehorgadt Krisztus-fejet látok.
    Engedjék meg, hogy elvigyem! –
    Ugye, bolondnak tartanának?

    Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz:
    – Gyere, fiam,
    üljünk le valahol, s te elmeséled,
    mitől nőtt vállig a hajad,
    mi ellen mered ez a tüske
    tejes arcod körül,
    s egyáltalán, mitől vagy te ilyen
    kérlelhetetlen? –
    Ugye, bolondnak tartanának?

    Ha így szólnék padon sütkérező,
    újságpapírból eddegélő nénikéhez:
    – Néni, jöjjön velem,
    amit szeret, azt főzök vacsorára,
    puha ágyat vetek,
    előtte pedig mindent elbeszélhet, a menyasszonykorát,
    azt a szülést, a császármetszést is,
    és szegény jó ura szívszélhűdését,
    és hogy mivel ültette be a sírját,
    azt is, milyen a szomszédasszony,
    azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában,
    meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos.
    Mindent apróra elbeszélhet.
    Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban.
    De éjjel egyszer – maga úgyis sokszor
    fölébred –
    keljen fel, takarjon be engem,
    mert éjjel mindig lerúgom a takarómat…

    Ha így szólnék –
    ugye, bolondnak tartanának?

    Konvenciók, bevett szokások
    hideg vaspántjai
    szorítják lüktető,
    eleven húsig lenyúzott szívünket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rab Zsuzsa – Dúdoló

    Felhővé foszlott az erdő,
    söprik nyers szelek.
    Heggyé tornyosult a felhő.
    Hol keresselek?

    Korhadt tönkön üldögélek,
    nyírkos fák alatt.
    Nem tudom már, merre térjek,
    honnan várjalak.

    Virrasztom a fák tövében
    szunnyadó telet.
    Éneklek a vaksötétben
    lámpásul neked.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Anna Ahmatova: A szerelem

    Hol mint kígyó, lopakodik,
    bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
    hol szelíd galamb, napokig
    burukkol fehér ablakunkban,

    violaillatként repül,
    vagy csillanó szép jégciráda…
    De vezet rendületlenül,
    egy nyugtalan, nehéz világba.

    Hegedű húrján sír-nevet…
    S a szíved elszorulva dobban,
    ha hirtelen fölismered
    egy először látott mosolyban.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rab Zsuzsa – Dúdoló

    Felhővé foszlott az erdő,
    söprik nyers szelek.
    Heggyé tornyosult a felhő.
    Hol keresselek?

    Korhadt tönkön üldögélek,
    nyírkos fák alatt.
    Nem tudom már, merre térjek,
    honnan várjalak.

    Virrasztom a fák tövében
    szunnyadó telet.
    Éneklek a vaksötétben
    lámpásul neked.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rab Zsuzsa – Dúdoló

    Felhővé foszlott az erdő,
    söprik nyers szelek.
    Heggyé tornyosult a felhő.
    Hol keresselek?

    Korhadt tönkön üldögélek,
    nyírkos fák alatt.
    Nem tudom már, merre térjek,
    honnan várjalak.

    Virrasztom a fák tövében
    szunnyadó telet.
    Éneklek a vaksötétben
    lámpásul neked.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rab Zsuzsa: Vaspántok

    Ha így szólnék a kedves,
    fiatal kalauzhoz:
    – Kalauz úr,
    hogyha ma este hazamegy,
    ölelje meg nagyon a feleségét,
    dicsérje meg, ami épp rajta van,
    akár az ócska pongyoláját –
    Ha így szólnék –
    ugye… bolondnak tartanának?

    Ha így szólnék a bottal kopogó
    nyugdíjas bácsihoz a boltban,
    mikor épp forintjait guberálja,
    végül levágat tíz dekát
    a „kicsit-hosszabb-lett” kenyérből:
    – Bácsi! Itt van ötszáz forint.
    Tegye el, kérem. Épp ma kaptam.
    Nem számítottam rá. Fölösleges. –
    Ugye, bolondnak tartanának?

    Ha így szólnék az útkövezőkhöz:
    – Útkövezők!
    Én ezt a kis kavicsot elviszem,
    mert az erezetében
    lehorgadt Krisztus-fejet látok.
    Engedjék meg, hogy elvigyem! –
    Ugye, bolondnak tartanának?

    Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz:
    – Gyere, fiam,
    üljünk le valahol, s te elmeséled,
    mitől nőtt vállig a hajad,
    mi ellen mered ez a tüske
    tejes arcod körül,
    s egyáltalán, mitől vagy te ilyen
    kérlelhetetlen? –
    Ugye, bolondnak tartanának?

    Ha így szólnék padon sütkérező,
    újságpapírból eddelgélő nénikéhez:
    – Néni, jöjjön velem,
    amit szeret, azt főzök vacsorára,
    puha ágyat vetek,
    előtte pedig mindent elbeszélhet,
    a menyasszonykorát,
    azt a szülést, a császármetszést is,
    és szegény jó ura szívszélhűdését,
    és hogy mivel ültette be a sírját,
    azt is, milyen a szomszédasszony,
    azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában,
    meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos.
    Mindent apróra elbeszélhet.
    Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban.
    De éjjel egyszer – maga úgyis sokszor
    fölébred –
    keljen fel, takarjon be engem,
    mert éjjel mindig lerúgom a takarómat…
    Ha így szólnék –
    ugye, bolondnak tartanának?

    Konvenciók, bevett szokások
    hideg vaspántjai
    szorítják lüktető,
    eleven húsig lenyúzott szívünket.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Jeszenyin: A boszorka

    Kócos az üstöke, söpri a porhavat,
    fürge fehér banya, ott szalad, ott szalad.
    Néma az éjszaka, hőköl ijedten,
    arcát rejti a hold, beleretten,
    szél sikogat, menekül eszelős-vadul,
    vágtat az erdei sűrűbe, meglapul,
    szegzi fenyőfa-pikáit a lanka,
    félve huhukkol az éjszaka baglya.

    Nézd a banyát! Hadonászva pörög-forog,
    tölgy tetején hunyorognak a csillagok.
    Fülbevalója kígyó, viharozva
    száll vad szél szárnyán a boszorka,
    táncát zengve kíséri a rengeteg,
    fent feketén dideregnek a fellegek.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekigFF

  • Rab Zsuzsa: Parafrázis (Magyar)

    Nem szoktam, nem szoktam
    kalickában hálni,
    de szoktam, de szoktam
    szerte széjjel szállni.
    Valahol leszállni,
    magamra találni,
    mindent odaadni,
    tollam ragyogtatni.

    Szárnyammal rácsaim
    szálig lekaszálni,
    szoktam én, szoktam én
    földön is kószálni,
    százfelé osztatni,
    tollam szikráztatni.
    Nem is szikráztatni:
    halált halasztgatni.

    Szerelem, szerelem,
    jaj, velem mit tettél?
    Hogyha már ezt tetted,
    kicsit időzhetnél.
    Maradj deres őszig,
    maradj nap hulltáig,
    fehér hold keltéig,
    koporsóm teléig.

    Nem szoktam, nem szoktam
    társamra találni,
    de szoktam, de szoktam
    társakra találni.
    Szívemet eloldom
    mindig, amikor kell.
    De tetőled, sorsom,
    a halál sem old el.

  • Rab Zsuzsa – Lehet

    Hát még lehet? Mégis lehet?
    Lehet?
    Virágos isten küldött tégedet!
    Megint veled? veled, veled, veled?
    Az ócska sláger-dallam is nevet,
    sajnos, a vénkisasszony is nevet,
    mi tagadás, a bácsi is nevet,
    nevet, nevet, hogy lehet,
    hogy veled,
    megint veled, hogy azértis, lehet,
    hogy tiporjuk vakon az éveket,
    külön-külön, mégis veled, veled,
    a metrólépcsőn ifjú szédület
    röpít és részegít, s az is nevet
    és csúfolódón nyelvet öltöget,
    azt mondja mégis, hogy lehet, lehet,
    bócorgok majd, vénasszony, nélküled,
    és zörgő szíved is szeret, szeret,
    s már nem számoljuk rég az éveket,
    már rég nem tudjuk, mi is lehetett,
    kicsoda játszott velem és veled,
    csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet –
    sors ez? vagy harc? szerelem? szeretet?

    Majd vénülök magamban, nem veled,
    mint olvasón, morzsolok éveket,
    pereg a múlt, a majdnem-lehetett,
    és minden éjszakám veled, neked,
    és minden reggelem neked, veled,
    és mindig nélküled és nélküled,
    halálos ágyamon, ott is veled.
    Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet.
    Amire nem jutott szavam neked,
    elmondja majd istenem-istened.

    Forrás: Szívzuhogás