https://verskucko.com

Címke: Radnóti Miklós

  • Radnóti Miklós: Majális

    A hangraforgó zeng a fű között,
    s hördül, liheg, akár egy üldözött,
    de üldözők helyett a lányok
    kerítik, mint tüzes virágok.

    Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
    a háta barna, lába még fehér,
    a rossz zenén kis lelke fellebeg
    s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.

    Fiúk guggolnak és parázslanak,
    az ajkukon ügyetlen szép szavak,
    duzzasztja testük sok kicsiny siker
    s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.

    Lehetnének talán még emberek,
    hisz megvan bennük is, csak szendereg
    az emberséghez méltó értelem.
    Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.

  • Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

    Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
    mint alma magházában a négerbarna mag,
    és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
    mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.

    De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
    hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
    kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
    annak szép, könnyüléptű szivében megterem
    az érett és tünődő kevésszavú alázat,
    az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
    az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

    Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
    merengj el hát egy percre e gazdag életen;
    szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
    a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem,
    az új falak tövében felhangzik majd szavam;
    magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
    nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
    sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
    ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
    Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
    talán most senki sincs.

  • Radnóti Miklós: Nem bírta hát…

    Dési Huber István emlékére

    Nem bírta hát tovább a roncsolt szív s tüdő
    a multat és e bomlott éveken
    virrasztó gondokat, hitet, csalódást,
    nem bírta más, csupán az értelem,
    s az bírta volna még. De megszökött a test,
    szived megállt, a festék megmeredt,
    üres maradt a karton és a vászon,
    kezed nem méláz már a lap felett;
    árván maradt világod és világunk,
    sötéten színes, fölmért s tág világ;
    bivaly, ló, munkás, költő sír utánad
    s a dési templom és a dési fák.

    A sorsod ellenére voltál mester
    és példakép. Hivő, igaz, okos;
    a munkáló idő emel ma már;
    hiába omlik rád sír földje most,
    a dolgozók nehézkes népe feldobott, –
    csodálatos roncsát a szörnyü tenger,
    hű voltál hozzá s hozzád az kegyetlen,
    de megtanul majd s többé nem felejt el.

    S ha megtanult, úgy látja majd, ahogy te,
    a külvárost, a tájat, társait;
    mindegy, koporsót, korsót mond a kép,
    vagy tűzfalat, mert minden arra int:
    „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:
    ez volt a múlt, emez a vad jelen, –
    hordozd szivedben. Éld e rossz világot
    és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
    hogy más legyen.”

  • Radnóti Miklós: Nem tudhatom…

    Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
    nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
    kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
    Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
    s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
    Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
    egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
    tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
    s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
    a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

    Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
    s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
    annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
    de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
    az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
    míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
    erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
    a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
    s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
    az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
    piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
    s a gyárak udvarában komondor hempereg;

    és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
    a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
    s az iskolába menvén, a járda peremén,
    hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
    ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
    nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

    Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
    s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
    de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
    és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
    világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
    míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
    s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
    Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

    Radnóti Miklós: Nem tudhatom

    Radnóti Miklós – Nem tudhatom

  • Radnóti Miklós: A félelmetes angyal

    A félelmetes angyal ma láthatatlan
    és hallgat bennem, nem sikolt.
    De nesz hallatszik, felfigyelsz,
    csak annyi, mintha szöcske pattan,
    szétnézel s nem tudod ki volt.
    Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
    Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.
    Ha vélem vagy lapul, de bátor
    mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
    aljából és sikongva vádol.
    Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
    s csak néha alszik. Bennem él,
    de rajtam kívül is. Mikor fehér
    a holdas éj, suhogó saruban
    fut a réten s anyám sírjában is motoz.
    Érdemes volt-e? – kérdi tőle folyton
    s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:
    megszülted és belehaltál!
    Rámnéz néha s előre letépi a naptár
    sorjukra váró lapjait.
    Már tőle függ örökre
    meddig s hova. Szava
    mint vízbe kő, hullott szívembe
    tegnap éjszaka
    gyűrűzve, lengve és pörögve.
    Nyugodni készülődtem éppen,
    te már aludtál. Meztelen
    álltam, mikor megjött az éjben
    s vitázni kezdett halkan itt velem.
    Valami furcsa illat szállt s hideg
    lehellet ért fülön. „Vetkezz tovább! –
    így bíztatott, – ne védjen bőr sem,
    nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.
    Nyúzd meg magad, hiszen bolond,
    ki bőrével, mint börtönével henceg.
    Csak látszat rajtad az, no itt a kés,
    nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!”
    S az asztalon felébredt s villogott a kés.

  • Radnóti Miklós: Csak csont és bőr és fájdalom

    Babits Mihály halálára

    1
    Látjátok, annyi szenvedés után most
    pihen e hűvös, barna test.
    Csak csont és bőr és fájdalom.
    S akár a megtépett, kidőlt fatörzs
    évgyűrűit mutatja,
    bevallja ő is gyötrött éveit.
    Csak csont és bőr e test.
    De most a nemzeté is
    csak csont és bőr és fájdalom. Íme,
    Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba!
    Ó, requiem aeternam dona ei… Domine!

    2
    Szavak jöjjetek köré,
    ti fájdalom tajtékai!
    ti mind, a gyásztól tompa értelem
    homályán bukdosó szavak,
    maradjatok velem:
    gyászold omló göröngy,
    sírj rá a sírra most!
    jöjj, könnyű testű fátyol
    ó, takard be,
    s akit már régen elhagyott a hang, –
    gyászold meg őt, te konduló harang,
    lebegő lélek és gömbölyű gyöngy,
    s gyászolj megint
    te csilla szó, te csillag
    te lassú pillantású szó, te hold,
    s ti többiek! ti mind!

    3
    Tudtuk már rég, minden hiába, rák
    marcangol és szemedben ott ragyog
    egy messzi és örök dolgokból font világ,
    s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok.
    Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly
    árván maradtunk most a Művel itt.
    Nagysága példa. És magasság.
    És szédület. Szívet dobogtató.

    4
    Ki nézi most tollat fogó kezünket,
    ha betegen, fáradtan is, de mégis…
    ki lesz az élő Mérték most nekünk?
    Hogy összetörte már a fájdalom,
    nézd, ezt a költeményt is.
    Mit szólnál hozzá? – lám az eljövő
    költőnek is, ki félve lép még,
    most már a Mű a mérték.
    S nem érti árvaságunk,
    ha bólintunk: halott már…
    nem ismert téged, ágyadnál nem ült,
    s nem ült az asztalodnál.
    Nem tudja majd, mi fáj…
    s nem kérdi és nem kérdik tőle sem, –
    mint egymástól mi, – évek óta már,
    mint jelszót, hogy: „ki járt kint nála?
    Ki tudja, mondd, hogy van Babits Mihály?”

    5
    Halott keze nem fogja már a tollat,
    béhunyt szeme nem lát több éjszakát.
    Örök világosság, kibomló égi láng
    röppen felé a földi füstön át.

    1941

  • Radnóti Miklós: Nyolcadik ecloga

    (töredék)

    És mondta a költő:
    »A mélyből kell fölhoznom most a szót,
    mint régi kútból a vödröt,
    s nem tudom, van-e még erőm hozzá.
    Kimerülten lóg a kötél,
    s a vödör kong, ha a kőfalnak ütődik.«

    És mondta a pásztor:
    »Hallgass, mert hallgatni jobb,
    mint sikoltani, amikor úgyse segít senki.
    Húzd be fejed,
    és álmodj inkább arról a rétről,
    melyet elhagytál, mikor a hajnal
    először füstöt kavart föléje.«

    (1944 nyara, Bor)

  • Radnóti Miklós: Hetedik ecloga

    Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
    tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
    Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
    és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

    Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
    megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
    oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
    Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
    Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

    Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
    Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
    És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
    Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

    Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
    úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
    vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
    zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
    őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

    Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
    hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
    szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, –
    jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
    s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

    Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
    ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
    Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
    és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
    rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
    s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
    lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

    Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
    horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
    ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
    féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
    íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
    nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

    Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. július

  • Radnóti Miklós: Hatodik ecloga

    Látod-e este a szálkás nyárfa levelét?
    úgy hallgatom szívem zuhanásait,
    mintha a földre hullna mindahány.

    Nem tudom, miért írom így a versemet,
    bár ne tudnám, hogy versem áruló lesz,
    mert megsúgja majd, hogy hol jártam s kinek
    híre-hamva se marad.

    Élek még, de a versem elkóborol
    s hozzáteszi majd, mit elhallgatok:
    halott vagyok.

    Nincs semmi már.
    Csak a félelem él.
    És félek. És élek.
    És meghalok.

    Bor, 1944. július

  • Radnóti Miklós: Ötödik ecloga

    Bálint György emlékére
    Töredék

    Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,
    hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.
    Félsorokat róttam.
          Másról, másról igyekeztem
    írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj
    rámszól: róla beszélj.
          És felriadok, de a hang már
    hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak.

    Eltüntél.
          S ez az ősz se hozott hírt rólad.
                Az erdőn
    újra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos
    fellegek és hóval teli újra megállnak az égen.

    Élsz-e, ki tudja?
          Ma már én sem tudom, én se dühöngök,
    hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk.
    S nem tudnak semmit.
                De te élsz? csak megsebesültél?

    Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy
    illat vagy magad is?
          Már szálldos a hó a mezőkön.
    Eltünt, – koppan a hír.
          És dobban, dermed a szív bent.

    Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred,
    reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek
    régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,
    mint a halottakét –
          Mégsem tudok írni ma rólad!

    1943