Címke: Radnóti Miklós

  • Radnóti Miklós: Vénasszonyok nyara

    (Esti mosolygás)

    Farkával csöndesen mozog
    tóban a hal s aludni kész,
    orrát iszapba dugja és
    napjának multán mosolyog;
    totyog vidámka sorban ott
    tizenhárom kicsi kacsa,
    s arany farán viszi haza
    billegve a mai napot.
    Sötétül lassan a piros
    s ami soká maradt fehér,
    az is már látod, feketéll,
    mint e verstől a papiros.

    (Altató)

    Göndöríti fodrászó szél
    felhőink így estefele
    s a kacsanyom vízzel tele,
    csipke a tócsa szélinél.
    Minden göndör lesz és arany,
    lomb s a lomb közt a zöld dió,
    szundi madárka tolla; s jó,
    hogy nemsokára este van.
    Az asszonyod már szendereg,
    sötétség üt körül tanyát
    s a kerten telihold jön át,
    mint egy riadt, pufók gyerek.

    (1934. augusztus 18.)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Radnóti Miklós: Himnusz a békéről

    Te tünde fény! futó reménység vagy te,
    forgó századoknak ritka éke:
    zengő szavakkal s egyre lelkesebben
    szóltam hozzád könnyüléptü béke!
    Szólnék most ujra, merre vagy? hová
    tüntél e télből, mely rólad papol
    s acélt fen szívek ellen, – ellened!
    A szőllőszemben alszik így a bor
    ahogy te most mibennünk rejtezel.
    Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
    kisért a dalló száju boldogokról;
    de jaj, tudunk-e énekelni még?
    Ó, jöjj el már te szellős március!
    most még kemény fagyokkal jő a reggel,
    didergő erdők anyja téli nap:
    leheld be zúzos fáidat meleggel,
    s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
    e háboruk perzselte télben itt,
    ahol az ellenállni gyönge lélek
    tanulja már az öklök érveit.
    Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
    majd lombosodnak s bennük járni jó,
    és kertjeinknek sűrü illatában
    fáján akad a hullni kész dió!
    s arany napoknak alján pattanó
    labdák körül gomolygó gombolyag,
    gyereksereg visong; a réteken
    zászlós sörényü, csillogó lovak
    száguldanak a hulló nap felé!
    s fejünk felett surrog és csivog
    a fecskefészkektől sötét eresz!
    Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
    Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

    (1938)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Radnóti Miklós – Himnusz

    Gyökér vagy és törzs,
    teli lomb s gyümölcs,
    hűs fuvallat vagy
    s meleg nap érlelő,
    kötöző gyökér,
    iramodó vér,
    vékonyszáru törzs,
    széllel barátkozó,
    karom lombja vagy,
    karomba szaladj,
    mellem virága,
    szívemen takaró,
    ébresztő napom
    s napos hajnalon
    lombom gyümölcse,
    mellettem ébredő,
    mellettem alvó,
    szívemre hajló,
    jó nyugalom vagy,
    csöndesen dobogó,
    szépszavú forrás,
    kezdő sikoltás,
    szárnyas lehellet,
    lélekkel szálldosó,
    árnyékban éles
    fény vagy és ékes
    árnyék a fényben,
    s felhő is, füstölő,
    csukódó pillán
    utolsó villám,
    nyíló testeddel
    karolón ringató.
    Te harcon áldás,
    búvó mosolygás,
    aki a földön
    régen fehérlő
    csontjaimban is majd
    ott bújkálsz mindörökkön.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Radnóti Miklós: Bájoló

    Rebbenő szemmel
    ülök a fényben,
    rózsafa ugrik
    át a sövényen,
    ugrik a fény is,
    gyűlik a felleg,
    surran a villám,
    s már feleselget
    fenn a magasban
    dörgedelem
    vad dörgedelemmel,
    kékje lehervad
    lenn a tavaknak,
    s tükre megárad,
    jöjj be a házba,
    vesd le ruhádat,
    már esik is kint,
    vesd le az inged,
    mossa az eső
    össze szívünket.

  • Radnóti Miklós – Októbervégi hexameterek

    Táncosmedrü, fehérnevetésü patak fut a hegyről,
    táncol az őszi levél s taraján kisimulva elúszik.
    Nézd csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron
    s villog a fényben a kis füvek éle öreg remegéssel.
    Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassu okosság
    tartja az égen, hogy le ne hulljon: félti arannyát.
    Lassu, okos vagyok én is e lassu, okos ragyogásban,
    féltelek én is a tél hidegétől, tűzifa gondja,
    téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben
    s mint a lehellet futja be tükreit, árad az álmos
    bánat a kék ragyogásban, a szádon a mondat elalszik
    s ébred a csók. Feketén jön a hó, jön a tél, feketélnek
    sarkai máris az őszi nagy égnek, a hajnali órák
    léptei már sikosak. Gyere hát elaludni az esték
    hosszu szakálla alá; nézd, gyermeked is vagyok én, de
    felnőtt, nagy fiad és szeretőd, fele gondra is érett,
    nemcsak a versre komoly. Fekszünk majd s hallgatom éji
    füllel a szíveden alvó gond ütemét a sötétben.
    Hallgatom és várok. S mint ifjú gólyafióka
    ősszel szállni tanulván meg-megbillen az égen,
    forgok a bő heverőn. S lassan tovaszállok a jajjal.
    Átveszem és ütemes dobogása elaltat, elalszunk, –
    ketten az egy gonddal. S míg elkap az álom, az éjben
    hallani, csapdos az ősz nedves lobogója sötéten.

    1942. szeptember 28 – november 14.

  • Radnóti Miklós – Előhang egy „Monodrámához”

    Kérdeztek volna magzat-koromban…
    Ó, tudtam, tudtam én!
    Üvöltöttem: nem kell a világ! goromba!
    nem ringat és nem ápol, –
    ellenemre van!

    És mégis itt vagyok.
    fejem rég kemény
    s tüdőm erősödött csak,
    hogy annyit bőgtem én.

    A vörheny és kanyaró
    vörös hullámai mind partradobtak.
    Egyszer el akart nyelni, –
    aztán kiköpött a tó…

    S a sziv, a máj, a szárnyas két tüdő,
    a lucskos és rejtelmes gépezet
    hogy szolgál… ó miért? S a bimbózó virág-
    nem nyíllik még ki husomban a rák.

    Születtem. Itt vagyok.
    Felnőttem. S mire?
    Igértek néked valamit?
    kérdeztem egyszer én
    magamban még süldőkoromban.
    S mindjárt feleltem is :
    Nem. Senki semmit nem igért.
    S ha nem igért, a senki tudja mért.

    Szellőtől fényes csúcsra röpit fel a vágy
    s lenn vár a gőzt lehelő iszap.
    A hallgatag növények szerelme emberibb.

    A madár tudja tán , hogy mi a szabadság
    mikor fölszáll a szél alá
    és ring az ég hullámain.

    A hegyek tudják hogy mi a méltóság,
    hajnalban, alkonyatkor is,
    a lomhánelheverő hegyek…

    Hegy lettem volna, vagy növény , madár…
    vigastaló, pillangó gondolat,
    tünő istenkedés. Ma már
    az alkotás is rámszakad.

    Kérdeztek engem? Számbavettek.
    ĄÓ, a szám… a hűvös és közömbös!
    Nem érdeklem, nem gyülöl, nem szeret,
    csak-megfojt.

    Nézd én vagyok. Nem egy , nem kettő,
    nem három és nem százhuszonhárom.
    Egyedül vagyok a világon.

    Én én vagyok.
    S te nem vagy te, s nem vagy ő sem.
    Gép vagy. Hiába sziszegsz. Én csináltalak.
    Én vagyok. Szétszedlek és te nem vagy, nem kapsz több olajat, túl nagyra nőttél.
    S szolgálni fogsz, hiába sziszegsz!

    Én én vagyok, én én vagyok,
    megőrülök, én én vagyok, én én…
    megcsuszom a végén!

    Én én vagyok magamnak,
    s neked én te vagyok.
    S te én vagyok magadnak,
    két külön hatalom.
    S ketten mi vagyunk.
    De csak ha vállalom.

    Ó, hadd leljem meg végre honnomat!
    segits vigasztaló, pillangó gondolat!

    Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
    érett gyümölcsök inganak az ágakon.
    A lepkét könnyü szél sodorja, száll.
    Érik bennem , kering a halál.

    Ring a gyümölcs, lehull ha megérik.
    Füstölg a halál. Élni szeretnék.
    Lélek vagyok. Arkangyalok égi haragja
    ég bennem, riaszt a világ.

    Sűrű erdő kerit, porfelhőben a távoli nyáj.
    Porfelhőben a távoli nyáj. Porkoszorus katonák.
    Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg hát világ.

    Ringass emlékkel teli föld.
    Takarj be! védj, villámmal teli ég!
    Emelj fel emlék!

    Lélek vagyok. Élni szeretnék!

  • Radnóti Miklós: Razglednicák

    1.
    Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,
    a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;
    torlódik ember, állat, szekér és gondolat,
    az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.
    Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban,
    tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan
    s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál,
    vagy korhadt fának odván temetkező bogár.

    1944. augusztus 30., a hegyek közt


    2.
    Kilenc kilométerre innen égnek
    a kazlak és a házak,
    s a rétek szélein megülve némán
    riadt pórok pipáznak.
    Itt még vizet fodroz a tóra lépő
    apró pásztorleány
    s felhőt iszik a vízre ráhajolva
    a fodros birkanyáj.

    Cservenka, 1944. október 6.


    3.
    Az ökrök száján véres nyál csorog,
    az emberek mind véreset vizelnek,
    a század bűzös, vad csomókban áll.
    Fölöttünk fú a förtelmes halál.

    Mohács, 1944. október 24.


    4.
    Mellézuhantam, átfordult a teste
    s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
    Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
    súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
    Halált virágzik most a türelem. –
    Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
    Sárral kevert vér száradt fülemen.

    Szentkirályszabadja, 1944. október 31.

  • Radnóti Miklós: Erőltetett menet

    Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
    s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
    de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
    s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
    s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
    hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.

    Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
    fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
    hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
    és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.

    Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
    mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
    ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
    a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
    s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
    a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
    és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
    s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, –
    de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
    Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

    Bor, 1944. szeptember 15.

  • Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

    A mélyben néma, hallgató világok,
    üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
    de nem felelhet senki rá a távol,
    a háborúba ájult Szerbiából
    s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
    s szivemben nappal ujra megtalálom,
    hát hallgatok, míg zsong körém felállván
    sok hűvös érintésü büszke páfrány.

    Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
    ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
    s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
    s kihez vakon, némán is eltalálnék,
    most bujdokolsz a tájban és szememre
    belülről lebbensz, így vetít az elme;
    valóság voltál, álom lettél ujra,
    kamaszkorom kútjába visszahullva

    féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
    s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
    a hitvesem leszel, – remélem ujra
    s az éber lét útjára visszahullva
    tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, –
    csak messze vagy! Túl három vad határon.
    S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
    A csókjainkról élesebb az emlék;

    csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
    bombázórajok húznak el felettem;
    szemed kékjét csodáltam épp az égen,
    de elborult s a bombák fönt a gépben
    zuhanni vágytak. Ellenükre élek, –
    s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
    fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
    megjártam érted én a lélek hosszát,

    s országok útjait; bíbor parázson,
    ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
    majd át magam, de mégis visszatérek;
    ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
    s a folytonos veszélyben, bajban élő
    vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
    nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
    a 2 x 2 józansága hull rám.
     
    Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
    1944. augusztus-szeptember

    👉 Kattints a címre a teljes vershez

  • Radnóti Miklós: Töredék

    Oly korban éltem én e földön,
    mikor az ember úgy elaljasult,
    hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
    s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
    befonták életét vad kényszerképzetek.

    Oly korban éltem én e földön,
    mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
    az áruló, a rabló volt a hős, –
    s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
    már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

    Oly korban éltem én e földön,
    mikor ki szót emelt, az bujhatott,
    s rághatta szégyenében ökleit, –
    az ország megvadult s egy rémes végzeten
    vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

    Oly korban éltem én e földön,
    mikor gyermeknek átok volt az anyja,
    s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
    az élő írigylé a férges síri holtat,
    míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

    . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

    Oly korban éltem én e földön,
    mikor a költő is csak hallgatott,
    és várta, hogy talán megszólal ujra –
    mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –
    a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

    1944