https://verskucko.com

Címke: Radnóti Miklós

  • Radnóti Miklós: Negyedik ecloga

    KÖLTŐ
    Kérdeztél volna csak magzat koromban…
    Ó, tudtam, tudtam én!
    Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba!
    tompán csap rám a sötét és vág engem a fény!
    És megmaradtam. A fejem rég kemény.
    S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én.

    A HANG
    S a vörheny és a kanyaró
    vörös hullámai mind partradobtak.
    Egyszer el akart nyelni; – aztán kiköpött a tó.
    Mit gondolsz, miért vett mégis karjára az idő?
    S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,
    a lucskos és rejtelmes gépezet
    hogy szolgál… ó miért? s a rettentő virág
    nem nyílik még husodban tán a rák.

    KÖLTŐ
    Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.
    Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.
    Szabad szerettem volna lenni mindig
    s őrök kisértek végig az uton.

    A HANG
    Jártál szellőtől fényes csúcsokon,
    s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt
    bokrok közt térdepelni egy jámbor őz-sutát;
    láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet,
    s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni
    s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár…

    KÖLTŐ
    Rabságból ezt se látni már.
    Hegy lettem volna, vagy növény, madár…
    vigasztaló, pillangó gondolat,
    tünő istenkedés. Segíts szabadság,
    ó hadd leljem meg végre honnomat!
    A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és bokrokat,
    a lélek szélben égő szárnyait!
    És megszületni ujra új világra,
    mikor arany gőzök közül vakít
    s új hajnalokra kél a nap világa.
    Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
    érett gyümölcsök ingnak az ágakon.
    A lepkét könnyü szél sodorja, száll.
    A fák között már fuvall a halál.
    És már tudom, halálra érek én is,
    emelt s leejt a hullámzó idő;
    rab voltam és magányom lassan
    növekszik, mint a hold karéja nő.
    Szabad leszek, a föld feloldoz,
    s az összetört világ a föld felett
    lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek.
    Szállj fel, te súlyos szárnyu képzelet!

    A HANG
    Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;
    elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.
    De haragod füstje még szálljon az égig,
    s az égre írj, ha minden összetört!

    1943

  • Radnóti Miklós: Harmadik ecloga

    Pásztori Múzsám, légy velem itt, bár most csak egy álmos
    kávéházban ülök, odakinn fut a fény, a mezőkön
    némán túr a vakond, kis púpjai nőnek a földnek
    és széptestü, fehérfogu barna halászok alusznak
    hajnali munka után a halas ladikok sikos alján.
    Pásztori Múzsám, légy velem itt is e városi berken,
    hét ügynök ricsajoz, de e hét se riasszon el innen,
    most is, hidd el, a gond üli szívüket, árva legények…
    s nézd azokat jobbról, mind jogtudor és furulyázni
    nem tud ugyan közülük már senki, de hogy szivaroznak!
    Légy velem itt! tanitok s két óra között berohantam
    elmélkedni a füst szárnyán a csodás szerelemről.
    Mint a kiszáradt fát egy kancsali, csöppnyi madárfütty,
    ujraszül, azt hittem s fölemelt a magasba, az ifjú
    régi tetőkre, a vágy kamaszos vadonába röpített.
    Pásztori Múzsa, segíts! Most róla rikoltnak a hajnal
    kürtjei mind! párás teli hangon zengik alakját,
    hogy süt a teste, szemén hogy villan a nyurga mosolygás,
    ajkán táncos, okos léptekkel hogy jön a sóhaj,
    hogy mozdul, hogy ölel, hogy nézi a holdat az égen!
    Pásztori Múzsa, segíts! szerelemről zengjem a dalt már,
    karmol folyton a bú, új fájdalom űz a világban,
    mindig, újra csak új! elpusztulok itt hamar én is.
    Görbén nőnek a fák, sóbányák szája beomlik,
    falban a tégla sikolt; így álmodom én, ha elalszom.
    Pásztori Múzsa, segíts! úgy halnak e korban a költők…
    csak ránkomlik az ég, nem jelzi halom porainkat,
    sem nemesívű szép, görög urna nem őrzi; de egy-két
    versünk hogyha marad … szerelemről írhatok én még?
    Csillog a teste felém, ó pásztori Múzsa, segíts hát!

    (1941)

  • Radnóti Miklós: Második ecloga

    REPÜLŐ
    Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,
    méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,
    a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,
    míg végül új rajunk feltünt a láthatáron.
    Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,
    de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg
    s pincébe bú előlem a gyáva Európa…
    no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?

    KÖLTŐ
    Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
    miákol és az eb vonít s a kis halacska
    ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én,
    akár neked, hogy fönn is tudd hogy’ élek én,
    mikor a robbanó és beomló házsorok
    között a véreres hold fénye támolyog
    és feltüremlenek mind, rémülten a terek,
    a lélekzet megáll, az ég is émelyeg
    s a gépek egyre jönnek, eltünnek s újra mint
    a hörgő őrület lecsapnak újra mind!
    Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,
    ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
    mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska
    miákol és az eb vonít s a kis halacska –
    s a többi… És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
    a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
    ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.
    Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?

    REPÜLŐ
    Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom
    s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.
    Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,
    a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.
    Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom,
    nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.
    S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,
    igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten…
    De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,
    emberként éltem én is, ki most csak pusztitok,
    ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg…
    Írsz rólam?

    KÖLTŐ
    Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.

    (1941)

    Gáti József előadásában: https://www.youtube.com/watch?v=DHUrK2mnA0I&list=PLOonLsjvSGuSczg7aCLrF3iwxog3hjTGM&index=3

  • Radnóti Miklós: Első ecloga

    „Quippe ubi fas versum atque nefas: tot
    bella per orbem,
    tam multae scelerum facies;…”
    Vergilius

    „Mivel mindenütt összekeveredett a jogos és a jogtalan:
    annyi háború a földkerekségen,
    oly sokféle a bűnök arca…”
    (Vergilius, Eclogae)

    PÁSZTOR
    Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava végre?

    KÖLTŐ
    Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már!

    PÁSZTOR
    Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd csak meg a tócsát,
    most lágyan mosolyog, de ha éjszaka fagy köti tükrét
    rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak, –
    már elfagytak egészen amott a kicsiny tulipánok.
    Mért vagy olyan szomorú? nem akarsz ideülni a kőre?

    KÖLTŐ
    Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyű világot
    annyira, hogy már néha nem is fáj, – undorodom csak.

    PÁSZTOR
    Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain izzó
    ágyúcsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt,
    s medvék és katonák együtt menekülnek el onnan;
    asszonyi had, gyerek és öreg összekötött batyuval fut
    s földrehasal, ha fölötte keringeni kezd a halál és
    annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa.
    Azt hiszem, ismerted Federícót,* elmenekült, mondd?

    KÖLTŐ
    Nem menekült. Két éve megölték már Granadában.

    PÁSZTOR
    García Lorca halott! hogy senki se mondta nekem még!
    Háborúról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő
    így tűnik el! hát nem gyászolta meg őt Európa?

    KÖLTŐ
    Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst kotorászva
    tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának.
    Ennyi marad meg majd a kíváncsi utódnak a műből.

    PÁSZTOR
    Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő?
    Nem menekült el a drága Attila* se, csak nemet intett
    folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így
    belepusztult?
    Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e korban?

    KÖLTŐ
    Ágyúdörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt?
    Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
    ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik
    bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
    már a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt.
    Jó neked, itt nyugalom van, ritka a farkas is erre,
    s gyakran el is feleded, hogy a nyáj, amit őrzöl, a másé,
    mert hisz a gazda se jött ide hónapok óta utánad.
    Áldjon az ég, öreg este szakad rám, míg hazaérek,
    alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.

  • Radnóti Miklós: Két karodban

    Két karodban ringatózom
    csöndesen.
    Két karomban ringatózol
    csöndesen.

    Két karodban gyermek vagyok,
    hallgatag.
    Két karomban gyermek vagy te,
    hallgatlak.

    Két karoddal átölelsz te,
    ha félek.
    Két karommal átölellek
    s nem félek.

    Két karodban nem ijeszt majd
    a halál nagy
    csöndje sem.
    Két karodban a halálon,
    mint egy álmon
    átesem.

    1941

  • Radnóti Miklós: Tarkómon jobbkezeddel

    Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az éjjel,
    a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd el;
    hallgattam, hogy keringél a vér ütőeredben.

    Tizenkettő felé járt s elöntött már az álom,
    oly hirtelen szakadt rám, mint régesrégen, álmos,
    pihés gyerekkoromban s úgy ringatott szelíden.

    Meséled, még nem is volt egészen három óra,
    mikor már felriadtam rémülten és felültem,
    motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,
    a két karom kitártam, mint félelemtől borzas
    madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.

    Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?
    Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,
    s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.
    S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.

    1941

  • Radnóti Miklós: Tajtékos ég

    Tajtékos égen ring a hold,
    csodálkozom, hogy élek.
    Szorgos halál kutatja ezt a kort
    s akikre rálel, mind olyan fehérek.

    Körülnéz néha s felsikolt az év,
    körülnéz, aztán elalél.
    Micsoda ősz lapul mögöttem ujra
    s micsoda fájdalomtól tompa tél!

    Vérzett az erdő és a forgó
    időben vérzett minden óra.
    Nagy és sötétlő számokat
    írkált a szél a hóra.

    Megértem azt is, ezt is,
    súlyosnak érzem a levegőt,
    neszekkel teljes, langyos csönd ölel,
    mint születésem előtt.

    Megállok itt a fa tövében,
    lombját zúgatja mérgesen.
    Lenyúl egy ág. Nyakonragad?
    nem vagyok gyáva, gyönge sem,
    csak fáradt. Hallgatok. S az ág is
    némán motoz hajamban és ijedten.

    Feledni kellene, de én
    soha még semmit sem feledtem.
    A holdra tajték zúdúl, az égen
    sötétzöld sávot von a méreg.
    Cigarettát sodrok magamnak,
    lassan, gondosan. Élek.

    1940

  • Radnóti Miklós: Nyugtalan órán

    Magasban éltem, szélben, a nap sütött,
    most völgybe zárod tört fiad, ó hazám!
         Árnyékba burkolsz, s nem vigasztal
               alkonyi tájakon égi játék.

    Sziklák fölöttem, távol a fényes ég,
    a mélyben élek, néma kövek között.
         Némuljak én is el? mi izgat
               versre ma, mondd! a halál? – ki kérdi?

    Ki kéri tőled számon az életed,
    s e költeményt itt, hogy töredék maradt?
         Tudd hát! egyetlen jaj se hangzik,
               sírba se tesznek, a völgy se ringat,

    Szétszór a szél és – mégis a sziklaszál
    ha nem ma, – holnap visszadalolja majd,
         mit néki mondok és megértik
               nagyranövő fiak és leányok.

    1939

  • Radnóti Miklós: Federico García Lorca

    Mert szeretett Hispánia
    s versed mondták a szeretők, –
    mikor jöttek, mást mit is tehettek,
    költő voltál, – megöltek ők.

    Harcát a nép most nélküled víjja,
    hej, Federico García!

    1937