Címke: Radnóti Miklós

  • Radnóti Miklós: Tarkómon jobbkezeddel

    Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az éjjel,
    a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd el;
    hallgattam, hogy keringél a vér ütőeredben.

    Tizenkettő felé járt s elöntött már az álom,
    oly hirtelen szakadt rám, mint régesrégen, álmos,
    pihés gyerekkoromban s úgy ringatott szelíden.

    Meséled, még nem is volt egészen három óra,
    mikor már felriadtam rémülten és felültem,
    motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,
    a két karom kitártam, mint félelemtől borzas
    madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.

    Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?
    Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,
    s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.
    S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.

    1941

  • Radnóti Miklós: Tajtékos ég

    Tajtékos égen ring a hold,
    csodálkozom, hogy élek.
    Szorgos halál kutatja ezt a kort
    s akikre rálel, mind olyan fehérek.

    Körülnéz néha s felsikolt az év,
    körülnéz, aztán elalél.
    Micsoda ősz lapul mögöttem ujra
    s micsoda fájdalomtól tompa tél!

    Vérzett az erdő és a forgó
    időben vérzett minden óra.
    Nagy és sötétlő számokat
    írkált a szél a hóra.

    Megértem azt is, ezt is,
    súlyosnak érzem a levegőt,
    neszekkel teljes, langyos csönd ölel,
    mint születésem előtt.

    Megállok itt a fa tövében,
    lombját zúgatja mérgesen.
    Lenyúl egy ág. Nyakonragad?
    nem vagyok gyáva, gyönge sem,
    csak fáradt. Hallgatok. S az ág is
    némán motoz hajamban és ijedten.

    Feledni kellene, de én
    soha még semmit sem feledtem.
    A holdra tajték zúdúl, az égen
    sötétzöld sávot von a méreg.
    Cigarettát sodrok magamnak,
    lassan, gondosan. Élek.

    1940

  • Radnóti Miklós: Nyugtalan órán

    Magasban éltem, szélben, a nap sütött,
    most völgybe zárod tört fiad, ó hazám!
         Árnyékba burkolsz, s nem vigasztal
               alkonyi tájakon égi játék.

    Sziklák fölöttem, távol a fényes ég,
    a mélyben élek, néma kövek között.
         Némuljak én is el? mi izgat
               versre ma, mondd! a halál? – ki kérdi?

    Ki kéri tőled számon az életed,
    s e költeményt itt, hogy töredék maradt?
         Tudd hát! egyetlen jaj se hangzik,
               sírba se tesznek, a völgy se ringat,

    Szétszór a szél és – mégis a sziklaszál
    ha nem ma, – holnap visszadalolja majd,
         mit néki mondok és megértik
               nagyranövő fiak és leányok.

    1939

  • Radnóti Miklós: Federico García Lorca

    Mert szeretett Hispánia
    s versed mondták a szeretők, –
    mikor jöttek, mást mit is tehettek,
    költő voltál, – megöltek ők.

    Harcát a nép most nélküled víjja,
    hej, Federico García!

    1937