Földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak remény,
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának
Bókol untalan.
Sima száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak,
Biztatóm valál,
Hittem szép szavadnak,
Mégis megcsalál.
Bronzom sok év edzé,
S karom, a kitárt,
Boldogulva pendzé
A nagy ércgitárt.
Hozzám búval, nyerssel
Sorsom nem nyula,
Csak nagynéha verssel
Szávay Gyula.
S néha meg-megkoszorúzott
Koszorús „kör”-öm,
De rám más bú nem borúzott,
Nem ért más üröm,
Egy híját ismertem
Örömimnek még:
Csinos parkot kértem,
S megadá az ég.
Álltam én a kertben,
S megfrissüle az,
Bajszát itt pederte
Siheder-Tavasz,
Dúdolva bokázott
A pázsiton át,
Akácszirmot rázott
S gyenge orgonát.
Álmodozva esti párok
Lépegettek itt,
Bókot s más kedves virágot
Tépegettek itt.
Fenn a holdba Dávid,
Lenn meg jómagam
Citeráztunk váltig
Nékik boldogan.
Ám e kor, e fákon,
Hol van már ma nap?
Kis orgonafáim
Elszáradtanak,
A kisenyvedt parkon
Kókadt lomb konyul,
Citerázó markom
Ökölbe szorul.
Hull a gyenge pázsitokra
Szemét vegyesen,
Egy-egy rendőr ásítozva
Köpköd hegyesen,
Álmaim a rózsák
S lenge nárciszok,
S itt a gyér fű: strózsák,
Ott hál sár s piszok.
Földiekkel játszó
Csalfa, szép remény:
Örökösnek látszó
E sors! – látom én.
Parkot sohse rendez
Már az én „kör”-öm,
S a szívemre ment ez,
Tovább nem tűröm.
Van most egy szatíra-verseny,
Mit „kör”-öm csinál,
Megírom rá én is versem,
S reményt ez kínál.
Művem téma-terve
Szép „kör”-öm leszen.
Jó tárgy! A díj nyerve!
S parkom rendezem.
1912.
Forrás: www.eternus.hu – Tóth Árpád versei
