https://verskucko.com

Címke: remény

  • Robert Rozsgyesztvenszkij: Zápor

    – Várj! Ne siess!
    Mély csend, azután megint
    makacsul:
    – Ne siess!
    A fényeveszített földre
    sötétség teste lapul.
    Lezúdul a zápor,
    mint igazság,
    szálegyenes.
    Csapzott madarak
    rezdítik az ázott
    lombkoronát…
    Hogy robban az égi harag!
    Sose bánd!
    Zúg-zeng a vidék.
    Sose bánd!

    Rendít hegyeket, komoran fenyeget,
    felhorkan az ég…
    Várj még!
    Felejtsd,
    ami bánt.
    Felejts
    mindent, ami bánt!
    Én elfeledtem már
    mindent, ami fájt.

    Lesz úgyis
    elég…
    Ázott madarad
    megszárogatom,
    leszek forró szél erdőben, ha kívánod.
    Tenger túlpartjáról
    elhozom azt a
    halványszirmú virágot.
    Ha kívánod –
    holnap
    érted támad a reggel.
    Ráírom az égre:
    „A nap ma
    érte, miatta
    kel fel…”

    Csörtet az éjben előre,
    zilálja a zápor a fákat.
    Ha kívánod –
    az ólomszürke csapás
    nyomban tovavágtat.
    Várj! Ne siess!
    Szólj végre, felelj!

    Szólj végre, felelj!
    Vagy
    nem hiszed el?

    Hiszed majd, hogyha
    az éjjel
    elrobajlik a zápor,
    s ámul a föld,
    teli fénnyel,
    és te kinézel,
    s látod az ablak hajnali kékjeiben,
    hogy a távol
    ég alján sugaras-szelíden
    napként kel az égre,
    kigördül az égre
    szívem.

    Forrás: Robert Rozsgyesztvenszkij

  • Gárdonyi Géza: Az utolsó álom

    Az Isten művész-keze évről-évre
    virágot sző a mezők szőnyegébe:
    s minden fűszálnak szép virága nő.
    Az ember: fűszál. A virág: a nő.

    Oh csak én éltem hosszú bőnyaramban
    virágtalanul árva-egymagamban.
    Körülöttem boldog madárkák daloltak;
    virágok, füvek egymáshoz hajoltak.

    S ím ősz jöttével mikor már a nap
    nem küld virág-nyitó sugarakat,
    mikor már a dér fehérlik a fákon,
    megjelenik az én rég várt virágom!
    Egy fehér szegfű: egy fehér leány.
    És égi szemmel, némán néz reám.
    És én is nézem mély szívdobogással,
    álmot gyanító szent csodálkozással.
    – Nekem nyíltál-e?
    Felelj: – Neked
    az Isten megszánt, – melléd ültetett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Marion Zimmer Bradley – Idézet

    „Soha nem volt és nem lesz könnyű dolgunk! De a reményekkel kikövezett út kellemesebb az utazónak, mint a kétségbeeséssel teli, bár mindkettő ugyanoda vezet.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Lelkem felel

    S mi lesz, lelkem, ha nem jön virradat,
    mely életmagvakat vet itt a romba?
    S a lelkem szólt: Jó lesz a föld alatt,
    nyílj ki, néma, komor vár, katakomba.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor – Remény

    Amikor rád találtam én,
    eszmém, rügyező ágam,
    föllobbant bennem a remény,
    s lett honom e világban.

    Forrás: Garai Gábor versei / gyűjteményes kiadás

  • Hatos Márta: Változatok

    Az ember képes darabokra törni,
    Száraz levélként a földre lehullni.
    Kellene néha egy odúnyi hely,
    Ahol a szíve megnyugvásra lel.
    A fejét lehajtva pihenne árván,
    Nem állna többé múltnak árnyán,
    Magába zárva ezer szépséget,
    Révedezve hinné a meséket.

    Az ember képes mindent elfeledni,
    Kezét tördelve többé nem szeretni.
    Kellene néha egy tenyérnyi hely,
    Ahol a szíve is gyökeret ver.
    Vad lejtőkön is meg tudna már állni,
    Viharban a derűs égre várni,
    Cudar keservét eldobva bátran,
    Harcolni végre életre váltan.

    Az ember képes oly nagyon szeretni,
    Lelkét kitárva adni, de nem venni.
    Kellene néha egy nyugalmas hely,
    Ahol az eszét használnia kell.
    Szemét is kinyitva állni a talpán,
    Jövőbe nézni már másra nem várván,
    De mert „az ember egy léha senki”,
    Minden érzésbe bele tud halni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A hajnal szerelmese

    Azt szeretem, aki nevet
    akinek rózsaszín az arca
    aki örül, aki kacag
    aki dalolva megy a harcra.

    Enyém az áprilisi szellő.
    A feslő bimbót szeretem
    a hasadót, a harmatosat.
    A hajnal a szerelmesem.

    Az én emberem a gyerek
    a nagyszemű, nevető gyermek
    akiben szűz, minden-csírák
    ezer erők rügyezve kelnek.

    Az én emberem, aki fölkel
    az induló, az ébredő
    akinek győzelem az álma
    akiben dalol a jövő.

    Szeretem azt, aki akar
    aki remény, aki ígéret.
    Az enyém a vér és a tűz:
    a fakadó fiatal élet.

    Az ébredő Napot imádom
    megyek a virradat elé.
    Az én lelkem a tüzek lelke
    az én dalom a hajnalé.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Új cinkeszó

    1

    Köd és mínusz tíz. Február.
    De az a “kicsicsűr”-madár
    nagyvígan fittyet hány neki
    s pici gitárját pengeti.
    Nem lát eget, nem lát napot,
    nem érez olvadás-szagot,
    köd gomolyog, köd tornyosul,
    tollára permetegje hull,
    de ő csak szól, csak zöngicsél.
    Ki bátorítja, mire vár?
    Alusznak még a vak csirák.
    Azt várja tán, hogy egy bohó,
    kíváncsi és hamarkodó
    avar-takarta hóvirág
    csukott szemét kinyissa?
    Kicsi madár,
    te drága, drága optimista!

    2

    Tudom, megnő s megárad majd a fény,
    pacsirtát röppent ég felé a rét,
    dalok fakadnak zöld ágak hegyén
    s hallom völgyünk wartburgi versenyét.
    Aranymálinkó, nyaktekercs, rigó,
    kakukk, pintyőke, gerle versenyez:
    a növekedő fényben ragyogó
    új forradalom ujjongása ez.
    Olyankor hallgatsz, éber cinkeszó,
    s ha szólsz, a hang a nagy koncertbe vesz. –
    De te voltál az első hírhozó,
    te zengted itt,
    hogy elmúlnak tirannusok, telek.
    S míg a világköd foszlását lesem,
    kicsi madárkám, így köszöntelek:
    bátorítóm, poétám, váteszem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Teller Ede: Minden este várlak

    Minden este várlak.
    Nem kell hogy siessél.
    Tudom, hogy lassan jössz.
    Hisz régóta várlak.
    Mindenkihez eljössz.
    De nem várt még senki
    Ennyi reménységgel
    Ennyi nyugalommal
    És ha fájt az élet.
    Tudom, hogy majd egyszer
    Jóságos kezeddel
    Minden bajt elsimítsz.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos – Biztató vers magányosságtól irtózó léleknek

    Tudom, hogy hull a nap,
    örömök szállanak,
    kedves fők hullanak,
    sírdombok mállanak.
    Egy-egy kéz, drága kéz,
    mindegyre elereszt,
    mindennap vereség,
    mindennap új kereszt.
    Szem mögött, szó mögött
    gondárnyék feketül.
    És mégis: ne remegj –
    nem maradsz egyedül.

    Ködödben csillag ég,
    gondodból fény terem:
    vers-lelkek lengenek
    nyomodban ezeren.
    Zászlós és halk csapat,
    elszánt és bús-szelíd
    vers-lelkek, viharos
    vad korban tetteid.

    S szűkülő kör mögött,
    halkuló ház körül,
    mélyülő bú felett
    hűség áll őrödül.
    Jó lelkek, annyian,
    árvák és elesők,
    szépséget szomjazók,
    kútfődet keresők.
    Szédülni nem szabad,
    zuhannod nem lehet:
    szirten is rózsaág
    vigyázza lelkedet.
    Tudom, hogy két kezem
    nem part és nem erő:
    maholnap aszu ág,
    szélvert és remegő.
    Mentésre ingatag,
    tartásnak nem elég –
    síkon át, hegyen át
    kinyújtom tefeléd.

    Örömök szállanak,
    kedves fők hullanak,
    vén sírok mállanak,
    estébe hull a nap.
    Szem mögött, szó mögött
    gondárnyék feketül.
    És mégis – ne remegj:
    lélek van teveled,
    nem maradsz egyedül.

    Forrás: Lélektől lélekig