https://verskucko.com

Címke: remény

  • Garai Gábor: Remény

    Amikor rád találtam én,
    eszmém, rügyező ágam,
    föllobbant bennem a remény,
    s lett honom e világban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: József Attila!

    Miért játszott a szíved, te szerencsétlen
    rombolva magad szüntelen télben,
    építve dalra dalt,
    s kifúlva
    kigyúlva,
    ésszel mérhető pontokon is túlra
    tudatod mért nyilalt?
    Hiszen te tudtad:
    dögbugyor a vége e pokoli útnak,
    ott a hit is kihalt,
    hiszen te tudtad:
    álmaid orra buktak,
    magad örökre kicsuktad,
    járhatod a téboly vak havát,
    s árván, idétlen,
    emberségre, hű szerelemre étlen
    villámló tálból eszed a halált.

    Tudtad, tudom én is:
    a nagy: te vagy,
    s te, a Mindenség summáslegénye,
    részt se kaptál, pedig az egészre
    futotta érdemed.
    Érdemes volt-e ázni, fázni,
    csak a jövő kövén csírázni,
    vérszagú szörnyekkel vitázni,
    ha ráment életed!
    Csak szólhatnál, hogy érdemes!
    Mert csontom, vérem belerémül,
    végzetedhez ha én állítok végül
    józan zárómérleget.

    Törd fel a törvényt, ne latold!
    A porból vedd fel kajla kalapod,
    vértanú vállad,
    s a kifordult nyakcsigolyákat
    rendbeszedve
    két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel
    nézz a szemembe
    hogy rendülne bele
    a mohó, emléknélküli tenyészet
    az egek mirígy-rendszere
    s e megváltatlan földi lét.

    József Attila!
    te add nekem a reményt,
    mert nélküle
    romlott a napvilág,
    a vér eves,
    bár a fogad vicsorog,
    bár a nyakad csikorog,
    bólints, hogy érdemes,
    cáfold meg halálos logikád,
    te glóriás,
    te kíntól bélyeges!

    Képzeletemre bízzál édes munkát,
    mert immár úgy szorgoskodik,
    hogy a sarkamtól torkomig
    forraszt rám forró hamubundát,
    rádióaktív iszonyt –
    félek, hogy minden rejtelmet kibont
    s végül már semmi se fáj.
    Hogy el ne jussak soha ama síkra:
    elém te állj.
    Segíts, hogy az emberárulók szutykát
    erővel győzze a szív
    szép szóval a száj!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: Súgás az ősznek

    Ősz, te sokat tudsz:
    mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
    s hervasztó, irgalmatlan
    szomorú szemeiddel
    befigyelsz minden ablakon.

    Ősz, te sokat tudsz,
    s tudásod soha el-nem-vehető,
    mert a halottak nagy-erősek
    és tanítód a temető.

    Ősz, te sokat tudsz
    és ajtómat ha titkon benyitod,
    mellém lopózva böngészed ki,
    miket szitálón, csöndesen
    a papírra írok.

    Ősz, te sokat tudsz,
    de most nyílik a szám
    s oly valamit súgok,
    mit te se tudsz talán:

    Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
    köd-váraktól köd-várakig,
    van egy búsongó kis fiú,
    van egy sóvárgó kis fiú, –
    – ki ibolyákat álmodik.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Tóth Árpád: Csillag, ó, messzi Szerelem!

    Laktam már a magány monostorát,
    Viseltem már a bús lemondás szürke
    Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte
    A gondok ráncrepesztő ostorát.

    Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
    Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
    Könnyem vizétől milyen új és fürge
    Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?

    Bús az élet, de balga, aki gyászol;
    Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
    Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.

    Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
    Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
    Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!

    Forrás: kötetben megjelent vers (Tóth Árpád művei)

  • Szilágyi Domokos: Szemedből

    Szerettem volna, ha hozzám bújsz,
    szép szóval szíven simogatsz –:
    ne törjünk egymásra – már úgyis
    ránk tört ez ideges tavasz;

    az első ibolyák s az első
    ibolyántúli sugarak
    járatják bennünk a rügyedző,
    újratavaszodó tudat

    s remény s rettenet örök táncát
    – kín a szülés s a születés –;
    fagy-ütötte, tetszhalott kívánság
    után a beteljesülés

    ne vég legyen –: kezdet, új vágyé,
    küzdelemé, tovább, tovább,
    hogy önmaga elől világgá
    ne bujdoshasson a világ – –

    bújj hozzám, honomul, honodhoz.
    ölelj, biztass – csírát a rög –:
    szemedből vetítsem világgá
    a megszelídített jövőt.

    Forrás: Lélektől lélekig antológia

  • Juhász Gyula: Emberi hitvallás

    Hiszem, hogy járt e földön egy szomorú magányos
    Galileai férfi, ki harminchárom évvel
    Többet tudott, mint minden Cézár, poéta, mágus
    S szelíd szava erősebb, mint minden büszke kétely.

    Hiszem, hogy az igéje túléli dómok ormát,
    Az arany kupolákat, a máglyát és a kardot,
    Hiszem, ha sohasem jő, mit hirdetett, az Ország,
    Hogy az az Út, Igazság, melyen ő égbe tartott.

    Remélem, hogy e földön, mely völgye siralomnak
    S csillaga küzdelemnek, a dúvadak helyébe
    Szelídebb népek állnak s rózsásabb lesz a holnap
    És nem lesz a bitófán mártírhalott a Béke.

    Remélem, hogy a munkás megkapja méltó bérét
    És nem lehet henyélni bíborban és selyemben
    S a paloták alatt nem támolyog az éhség
    S ebek harmadán nem tengődik a Szellem.

    Szeretem e világnak minden gyönyörűségét
    És minden bánatát, a napot és esőt,
    A márciusi zsongást, a decemberi békét,
    A kelő csillagot és a lepihenőt.

    Szeretem kis fiúk és lányok forradalmát
    Iskolák udvarán s a dérvert öregeknek
    Bús topogásait, sírok örök nyugalmát,
    Csak Mammon, gyilkosunk, csak téged nem szeretlek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Robert Rozsgyesztvenszkij: Zápor

    – Várj! Ne siess!
    Mély csend, azután megint
    makacsul:
    – Ne siess!
    A fényeveszített földre
    sötétség teste lapul.
    Lezúdul a zápor,
    mint igazság,
    szálegyenes.
    Csapzott madarak
    rezdítik az ázott
    lombkoronát…
    Hogy robban az égi harag!
    Sose bánd!
    Zúg-zeng a vidék.
    Sose bánd!

    Rendít hegyeket, komoran fenyeget,
    felhorkan az ég…
    Várj még!
    Felejtsd,
    ami bánt.
    Felejts
    mindent, ami bánt!
    Én elfeledtem már
    mindent, ami fájt.

    Lesz úgyis
    elég…
    Ázott madarad
    megszárogatom,
    leszek forró szél erdőben, ha kívánod.
    Tenger túlpartjáról
    elhozom azt a
    halványszirmú virágot.
    Ha kívánod –
    holnap
    érted támad a reggel.
    Ráírom az égre:
    „A nap ma
    érte, miatta
    kel fel…”

    Csörtet az éjben előre,
    zilálja a zápor a fákat.
    Ha kívánod –
    az ólomszürke csapás
    nyomban tovavágtat.
    Várj! Ne siess!
    Szólj végre, felelj!

    Szólj végre, felelj!
    Vagy
    nem hiszed el?

    Hiszed majd, hogyha
    az éjjel
    elrobajlik a zápor,
    s ámul a föld,
    teli fénnyel,
    és te kinézel,
    s látod az ablak hajnali kékjeiben,
    hogy a távol
    ég alján sugaras-szelíden
    napként kel az égre,
    kigördül az égre
    szívem.

    Forrás: Robert Rozsgyesztvenszkij

  • Gárdonyi Géza: Az utolsó álom

    Az Isten művész-keze évről-évre
    virágot sző a mezők szőnyegébe:
    s minden fűszálnak szép virága nő.
    Az ember: fűszál. A virág: a nő.

    Oh csak én éltem hosszú bőnyaramban
    virágtalanul árva-egymagamban.
    Körülöttem boldog madárkák daloltak;
    virágok, füvek egymáshoz hajoltak.

    S ím ősz jöttével mikor már a nap
    nem küld virág-nyitó sugarakat,
    mikor már a dér fehérlik a fákon,
    megjelenik az én rég várt virágom!
    Egy fehér szegfű: egy fehér leány.
    És égi szemmel, némán néz reám.
    És én is nézem mély szívdobogással,
    álmot gyanító szent csodálkozással.
    – Nekem nyíltál-e?
    Felelj: – Neked
    az Isten megszánt, – melléd ültetett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Marion Zimmer Bradley – Idézet

    „Soha nem volt és nem lesz könnyű dolgunk! De a reményekkel kikövezett út kellemesebb az utazónak, mint a kétségbeeséssel teli, bár mindkettő ugyanoda vezet.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Lelkem felel

    S mi lesz, lelkem, ha nem jön virradat,
    mely életmagvakat vet itt a romba?
    S a lelkem szólt: Jó lesz a föld alatt,
    nyílj ki, néma, komor vár, katakomba.

    Forrás: Lélektől lélekig