https://verskucko.com

Címke: remény

  • Sík Sándor: Ments meg Uram!

    A virágtalan, gyümölcstelen ágtól,
    A meddőségtől, lanyhaságtól,
    A naptalan és esőtelen égtől:
    Ments meg Uram a szürkeségtől!

    Édes az ifjak méntás koszorúja,
    Fehér öregek aranyos borúja,
    Virága van tavasznak, télnek:
    Ne engedj Uram koravénnek!

    Csak attól ments meg, keresők Barátja,
    Hogy ne nézzek se előre, se hátra.
    Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,
    Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!

    Ne hagyj Uram megülepednem,
    Sem eszmében, sem kényelemben.
    Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
    S nem vágyni többre kis mái magamnál.

    Ha jönni talál olyan óra,
    Hogy megzökkenne vágyam mutatója,
    Kezem kezedben ha kezdene hűlni,
    Más örömén ha nem tudnék örülni,

    Ha elapadna könnyem a más bűnén,
    A minden mozgást érezni ha szűnném,
    Az a nap Uram hadd legyen a végső:
    Szabadíts meg a szürkeségtől!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • V. Viszockij: Menyasszonyom tisztességgel elsirat majd

    Menyasszonyom tisztességgel elsirat majd,
    Adósságaimat barátaim megadják,
    És helyettem mások dalolnak minden dalt,
    S még ellenségeim is isznak egyet rám.

    Nem adnak kezembe többé jó könyveket,
    Szakadt, vén gitárom húr nélkül lóg,
    Nem szállhatok többé se följebb, se lejjebb,
    Nem süt reám sem a Nap, sem a Hold.

    Nem engednek szabadon, jogom sincs hozzá,
    Faltól falig járkálhatok én,
    Nem léphetek soha sem balra, sem jobbra,
    A rácson túl az ég – csak az az enyém.

    Azt álmodom, hogy lakatomat leveszik,
    És hogy visszaadják gitáromat.
    Ki vár otthon engem, hogyan ölel át,
    Ki énekel majd, és milyen dalokat?

    Fordította: Földes László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Őri István: Álom-ének

    Az álmok tengere furcsa szerzet,
    ott lélek léleknek üzenhet,
    s szív vallhat szívnek szerelmet.
    Ott minden – mi itt nem – lelhető,
    ott vagyunk Isten is – világot teremtő.

    Az álmok világa furcsa szerzet,
    az álmokban virág vall virágnak szerelmet,
    az álmokban, ki van, mind angyalok,
    fejükön fénylő tündérglória ragyog.

    Az álmokban ritkán van szenvedés,
    s ha fáj is, mit élsz – jön az ébredés.
    Az álmokban zöld a fű, és minden vidám,
    az álmokban mindig süt a nap,
    mint szép őszi délután,
    amikor Ő jött feléd,
    megfogtad szép kezét,
    s azt hitted, mindez örök…

    Az álmokban így van mind –
    a valóban mögöttünk az Élet sündörög.
    De sebaj! Újra itt az éj,
    csukd be szép szemed,
    álmodj és remélj!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Őri István: Álomtakaró

    Álmaidból szőj puha takarót,
    s terítsd magadra,
    mert kint hideg van.

    Sződd nagyra,
    hogy nekem is jusson belőle,
    mert én is fázom.

    Sződd még nagyobbra,
    hogy mindenkit betakarhass vele,
    mert hideg a világ és idegen.

    Énekeld el az álmaidat,
    és táncolj hozzá.
    Dalod legyen melegem, táncod erőm.

    Serény kezekkel öltsd a szálakat,
    készítsd el hamar, mert fázom,
    siess, hogy minden a helyére kerüljön,
    mielőtt lemegy a fény.

    Énekelj nekem,
    suttogva, tündéréneket,
    hogy gyönyörű álmunk legyen,
    míg csendben alszunk,
    s feledjük a fagy-sötét éveket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •   Ratkó József: Szégyentelenül

    Mert szólnom kell a fűről is,

    a fémről és a kőről is,

    a menekülő fényről is,

    a férfiról, a nőről is,

    és mindent el kell mondanom,

    igazhoz igazítanom,

    hát ezért kell olyan nagyon

    a szabadság, a nyugalom!

    .

    Mióta élek, dolgozom

    Parasznyán, Pesten, Putnokon,

    mindig a nehezét fogom,

    még sincs egy rendes bútorom.

    Kis gondjaim közt guggolok,

    felmagasodni nem tudok.

    .

    Segítsetek, ne hagyjatok!

    könyvet, kenyeret adjatok!

    Semmiből se kell sok nekem.

    Barátom, ha hiszed, ha nem:

    egy harapásnyi kenyeren

    éltem le fele életem.

    De már kevés ez nem elég

    huszonhét havi maradék.

    Éléskamrám az üres ég

    csillaga morzsányi ebéd.

    .

    S míg ezt a verset hadarom,

    tucatnyi édes haverom

    él ilyen egérkebajon

    gondjai közt hallgatagon.

    Én szólok fakír nem vagyok,

    aki bár lelkéig vacog,

    mégis forró verset dadog,

    hogy gőzölögnek a sorok!

    .

    Költő vagyok hát tudom én,

    hogy hivatásom a remény,

    és tudok hinni is kemény

    gyémánt-jövőnkben bízom én.

    De ugrik, illan a hitem,

    naponta meg kell védenem,

    mert ez a kétéltű jelen

    hol ellenem van, hol velem.

    .

    Pedighát apám a veszélyt

    nem nagypofájú hősökért

    vállalta, izgatott, beszélt

    értem, értük, mindenkiért!

    S ha én szólok sem magamért,

    kollektív bánatért, bajért,

    rontott hitű parasztokért,

    kemény, egyforma életért.

    .

    S mert szólnom kell a fűről is,

    a fémről és a kőről is, a menekülő fényről is,

    a férfiról, a nőről is,

    és mindent el kell mondanom,

    igazhoz igazítanom

    hát ezért kell olyan nagyon

    a szabadság, a nyugalom!

    .

    Mint aki pénzért hegedül,

    s száján lágy, kérő mosoly ül,

    sürög a vendégek körül

    szótlanul, szégyentelenül,

    úgy kérem én is a kegyet:

    adjatok könyvet, kenyeret,

    szorítsatok egy kis helyet

    végre nekem is köztetek!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Arany János: Fiamnak

    Hála Isten! este van megin’.
    Mával is fogyott a földi kín.
    Bent magános, árva gyertya ég:
    Kívül leskelődik a sötét.
    Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?
    Vetve ágyad puha-melegen:
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Látod, én szegény költő vagyok:
    Örökül hát nem sokat hagyok;
    Legföljebb mocsoktalan nevet:
    A tömegnél hitvány érdemet.
    Ártatlan szived tavaszkertében
    A vallást ezért öntözgetem.
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Mert szegénynek drága kincs a hit.
    Tűrni és remélni megtanit:
    S néki, míg a sír rá nem lehell,
    Mindig tűrni és remélni kell!
    Oh, ha bennem is, mint egykor, épen
    Élne a hit, vigaszul nekem!…
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Majd ha játszótársaid közül
    Munka hí el – úgy lehet, korán –
    S idegennek szolgálsz eszközül,
    Ki talán szeret… de mostohán:
    Balzsamúl a hit malasztja légyen
    Az elrejtett néma könnyeken.
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Majd, ha látod, érzed a nyomort,
    Melyet a becsület válla hord;
    Megtiporva az erényt, az észt,
    Míg a vétek irigységre készt
    S a butának sorsa földi éden:
    Álljon a vallás a mérlegen.
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    És, ha felnövén, tapasztalod,
    Hogy apáid földje nem honod
    S a bölcsőd s koporsód közti ür
    Századoknak szolgált mesgyeül:
    Lelj vigasztalást a szent igében:
    „Bujdosunk e földi téreken.”
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem.

    Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!
    S benne az erény diadalát:
    Mert különben sorsod és e föld
    Isten ellen zúgolódni költ. –
    Járj örömmel álmaid egében,
    Útravalód e csókom legyen:
    Kis kacsóid összetéve szépen,
    Imádkozzál, édes gyermekem!

    (1850)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Mánia

    Én mégis várom, hogy a vízözönben
    – míg bárkám alján reszketek alant –
    lecsendesül az örvénylés köröttem,
    s az olajággal megjön a galamb.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXIX. szonett

    Ha, vesztve nép és Szerencse kegyét,
    Árvultan sírok kivert voltomon,
    És zaklatlak, hiába, süket Ég,
    S nézem magam és sorsom átkozom,
    S irigylem a reménykedőbbeket,
    Különbeket és tapsoltabbakat,
    Ezt, mert többet tud, azt, mert verse szebb,
    S fő-kéjem öröme is szikra csak:
    Akkor, magam már-már megvetve, rád
    Gondolok – s lelkem (mint a hajnali
    Pacsirta, mely a föld árnyain át
    kitör) az ég kapuit zengeti;

    Mert édes emléked is annyit ér,
    Hogy balsorsom sem adnám trónokért.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Arcod tavaszában

    Forog a négyszögletes mennyezet fölöttem,
    magába itta pillantásomat.
    Forognak kint a fák, mint tű hegyére fölszúrt
    szenvedő bogarak.

    Megint a halál mellől pörget vissza
    egy boldog forgószél a közeledbe.
    Testem kudarcait a reményed legyőzte,
    s élek most egy tenger nyugalmával borítva.

    Jó napot kívánok a homlokodnak,
    a kétségbeesés ága verte,
    jó napot kívánok a kezednek,
    a jég narancsát számba tette,
    s a lábad jött, áradt a lábad,
    mint két folyó, ha medret otthagy,
    virágszál ringott rajtuk s félénk csillag,
    üdvözlet futós lábaidnak.

    Hirdettem: van utam külön
    a világ zavarában s örömében,
    de gyöngeségem most elárult,
    s nem élhetek, csak arcod közelében.

    Csak arcod tavaszában ismerek rá
    a földre, mely megújul s élni enged.
    Erdők úsztak a fájdalommal szembe,
    éneklő erdők s fölismert szerelmed.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Az elhagyott vadász

    A szellem: Erre repült a fiam
    s te egy mogyoróhéjjal agyonütötted.
    Ezért lakolsz.
    (Ezeregy éj.)

    Mikor még a nádi vizekben tanyáztam,
    S lélek a ringó nádakon hintáztam,
    S boldog, vídám lélek ropogtattam nádi mogyorót:
    Történhetett vélem e nagy baleset.

    Azóta boldog vagyok, hogyha beborúl,
    S ha esni kezd, a szívem felderűl,
    Lámpát gyújtok s púposra görbűlve hallgatom:
    Hogy’ esik az eső!
    Hogy kotyog kinn a csizma s kopog a kő:
    Mennek a vadászok a hideg erdőbe.

    Kotyog a csizma és kopog a kő,
    Sárgúl odafenn az erdő teteje!
    Hajrá! Fel a vaddisznóra a csúcsok felé!
    Hajrá! Át a völgyeken, vad-füvön, úti lapún!
    Hajrá! Át a vizeken, patakon, csöndes esőn!…

    …Nekem nagyobb öröm űlni idelenn!
    Lenni elhagyottan s olyan egyedűl:
    Hogyha hideg kezemet véletlen’ megfogom
    Megborzongok s ijedten, mint az őrült
    Körülfutok három-négyszer a szobában.

    Lenni egyedül, hallgatni az esőt,
    Örülni a rossz időnek s ami másnak kín:
    Adtad a bölcsőben nékem, istenem!
    Tűrök és várom: a felleg
    Egyszer csak meghasad s az üdvösség
    Sárga tüze az elhagyott vadásznak
    Szivére sugárzik.

    Forrás: Lélektől lélekig