Címke: remény

  • Márk Miklós: Még

    Még nincs vége a télnek,
    Még nem halkul az ének,
    De már erőlködik a nap,

    Visz a lendület, hajt tovább,
    És ha senki nem hallja meg imád,
    A remény mindig erőt ad.

    Még űzzön a tűz, az örök,
    Hiszen hegyek állnak, a hegyek mögött,
    Lassan felszáll a pára,

    Nem tudod, mit hiszel,
    Mondd a jósnak, mit viszel?
    Boldogságot jósolt mára.

    Szikrázó nő, de hamisan kacag,
    A másnap reggel mindig vacak,
    Kellett ez Neked?

    A hazugság az égbe emel,
    Hát senkinek sem hiszel?
    Hogy más vagy, észre sem veszed.

    Peregnek a percek, még gyorsabban,
    És ha szíved ütemre dobban,
    Még, még énekelj,

    És ha a viharszemű lány sír,
    Lelket facsar, ahogy csak bír,
    Nem tudod, hogy mit felelj.

    Térdig ér a hó, meg a szemét,
    Vedd hangosabbra a zenét,
    Hunyd le két szemed,

    Zuhannak a szemcsék, ürül a homokóra,
    Ki emlékszik még a kimondott szóra,
    Ki tudja majd neved?

    Tengerparti homok ropog halkan,
    Elmerül a nap, az utolsó dalban,
    Még lelkemben élsz,

    Mint ahogy a könnycseppem a vízbe érve,
    Egyszer csak nem veszed észre,
    Ugye már nem félsz…

    Sötét lett, meggyúltak a csillagok,
    Megszokott lesz, hogy nem vagyok,
    A hajó nem vár,

    A szigetről maradt egy kép,
    Bár az egész csak emlék,
    Örökké magába zár.

    Forrás: Lélektől lélekig

    !

  • Herceg Anita Mária: Álarcosan

    Hát ha rossz vagyok, szótlan, borús, hideg,
    Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
    A Világ minden fényét s melegét szórva adnám.
    Kastélyokat, pálmákat, táncokat, ibolyákkal a téli Riviérát,
    Vagy legalább egy egy dús összebújt boldog órát.
    De most oly nehéz. Most egy sugarat se tudok
    Hazudni, se lopni, vergődő és fénytelen harcokon el kell kopni.
    Az Antikrisztus napjai ezek,
    Csillog a világ szörnyű arany-szennye,
    Öhögő senkik, balkörmű gazok szállnak mennybe.
    S én lent vergődöm és nem tudja más,
    Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek,
    De légy türelmes, jön ég ideje szebb zenéknek.
    Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet
    Váró révem, virágos menedékem,
    Most álarc van rajtam zord és rideg, de letépem.
    Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
    Öledbe hajló arcomról lemállik,
    S te ringatsz-ringatsz jó térdeiden mindhalálig.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bogdán András: Álmodó

    Amikor lehunyod két csillag -szemed
    Amikor párnádra hajtod a fejed
    Amikor gondod a holnapra hagyod
    Amikor álmodsz – én Veled vagyok

    Amikor lépted rossz útra téved
    Amikor sorsod nehéznek érzed
    Amikor egyedül maradtál végleg
    Amikor nincs más – vezetlek Téged

    Amikor sírnál – de elfogyott könnyed
    Amikor érzed – a szavak is ölnek
    Amikor a sötét elnyelne Téged
    Amikor fény kell – én gyújtok Neked

    Amikor könnyed patakként árad
    Amikor örök vendég a bánat
    Amikor felhők ültek a szemedre
    Amikor sírsz – mosolyogj szemembe…


    Álmodj patakot, virágzó rétet
    Őzet, pacsirtát, fürge menyétet
    Álmodj napot, szellőt – fényeket
    Csillagok vándora – élj életet…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Meseváros

    Járatlan úton, fényen, árnyon át,
    Keresem én a mesék városát,
    Hol régen éltem, szépen, boldogan,
    A várost, amely az álmokba van.

    Andersen és Grimm s az Ezeregyéj
    Erről a helyről annyi jót regél,
    Bizton hiszem, hogy megvan valahol,
    Csak azt nem tudom én, hogy merre, hol?

    De ha gyermekszemekbe nézhetek,
    Melyek reményt és békét fénylenek,
    Nem kell nekem Grimm, Andersen se kell,
    Megvan az út, mely oda vezet el…


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Tavaszi rózsatőhöz

    Mi voltál ősszel? Csupa pusztulás.
    Lehullott rólad minden kis levél,
    Minden szirom, virág; –
    Sírás nélkül nem nézhettem reád…
    Olyan szomorú volt a búcsúzás!

    És íme most, hogy itt a kikelet,
    Illatos rüggyel telve ágaid
    Bimbód is új fakad,
    Felveszed újra dísz-palástodat
    És úgy igézed vágyó szívemet.

    Oh, köszönöm neked!

    Jöhet ezután százszor is az ősz,
    Az én szememnek nem hull már a könnye:
    Tavaszi rózsa, megtanultam tőled,
    Hogy nem búcsúzunk senkitől
    És semmitől és sohasem örökre!


    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Egyszer talán mégis vége lesz

    Egyszer talán majd mégis vége lesz
    És akkor, aki visszatérni bír,
    Csak visszatér megint a régihez.

    A régi hithez, a régi házhoz –
    Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
    És számon mit se kér, kit se átkoz.

    A mappás talán új térképet ír,
    De másként minden régiben marad,
    Csak egy darabig sok lesz a friss sír.

    Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
    A föld valahogy döcög majd tovább,
    És lassú erők lemossák a vért.


    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kiss Dénes: Ütemre

    Bomlik a házak kontya
    a sötétedés bontja
    némán belekuszálja
    hajuk az éjszakába
    Engem is beleszőne
    csillagos feketébe
    de én anyámtól boldog
    sugarakat hordok
    Lépésem füttyöm szikra
    csiholom bátorítva
    a dermedt füveket fákat
    Mintha már moccannának

    Forrás: Kedvesch versek

  • Csuka Zoltán: A tragédiák vállalójához

    Madách,
    ezerkilencszázhuszonháromban a centenáriumok
    végtelen sorában,
    a századok találkozóin veled is kezet fogunk,
    aki az emberi tragédiák vállalója voltál,
    realitással és fájdalommal,
    mint a rakparti munkás, aki naphosszat
    a súlyos zsákokat cipeli.
    Te vagy a diadalt hirdető síp
    a káosz univerzumokat betöltő orgonájában.
    Mi is üdvözlünk, a kitagadottak és az eretnekek,
    akiket kiűztek, mert emberek akartunk lenni,
    mi is, akik veled együtt
    a nagy emberi tragédiák vállalói vagyunk,
    és „küzdve küzdünk” az emberért,
    akit te is óhajtottál
    és „bízva bízunk” az emberben,
    akit a ma látók szemei előtt formál
    az idők teremtő ereje.
    Igaz ige volt, amelyet te ejtettél,
    minden küzdelmek reménytelenségéről
    és mégis reményteljes voltáról
    és azért
    megfáradt homlokunkat megint
    és újra az égnek szegjük,
    a tűzmagvas napot tesszük a szívünk helyére,
    veled együtt,
    mert így parancsolják ezt az élet és a dac
    titokzatos erői,
    amelyek átütnek az évmilliók végtelenjén.
    És ha munkánk gyümölcsét boldog örömmel
    most nem is szakasztjuk
    és ha föld leszünk a földben,
    por a porban,
    cseppnyi víz a tengerek rengeteg ölében:
    tudjuk,
    az életet éltük,
    a cselekvést megcselekedtük,
    küzdöttünk, bíztunk és vállunkat örömmel
    tartottuk
    a nagy tragédiák hordozására
    és – így volt az jó, igaz és egész!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó T. Anna: A reformkori nők

    A férfinek hazája volt,
    a nőnek otthona,
    a férfié a parlament,
    a nőé a szoba,
    hová a fáradt férfifő
    mint révbe, visszatért,
    hol békét, ártatlan derűt
    és megnyugvást remélt.

    De olvastak az ifjú nők
    és szólt a zongora,
    hömpölygött, mint az áradat,
    reform, romantika,
    és szabadság és szerelem
    úgy összetartozott,
    mint a választott férfivel
    szerelmes asszonyok.

    A csitrik függönyök mögül
    lesték Vasvári Pált,
    a Szendrey-lány megszökött,
    lapokban publikált,
    rokonát, Wesselényijét
    imádta Polika,
    és Angliában agitált
    Pulszky Terézia,
    a március felpezsdített
    szűk otthont, tág hazát,
    s a reménység a lelkeket
    mint bor hatotta át.

    Csatába ment a katona
    a nagy eszmék után,
    vele maradt a szerelem,
    hátramaradt a lány –
    dörgés, villámlás: ágyú, kard,
    esőz a honfivér
    – s amelyik nő nem menekül,
    mit is tehetne? Vár.

    Az asszonyé a vakremény,
    a férfié a tett –
    de férfié lesz a remény
    és asszonyé a tett:
    mert leng a fekete-piros,
    a gyász, vér zászlaja,
    Világosnál lement a nap,
    s tán nem kel fel soha –
    veszve szabadság, szerelem,
    és harcos ifjai –
    a tiprott földből a remény
    hogy sarjadhatna ki?

    Ablaknál áll a feleség,
    ajtóban az anya:
    és elesettet, bujdosót
    mind visszavár – haza.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • .kaktusz: Tudod arra gondoltam

    Tudod arra gondoltam,
    hogy
    mindent meg lehet szokni,
    az idővel
    minden természetessé lesz.

    Meg lehet szokni
    a szépséget,
    a gazdagságot,
    a sikert,
    a tudást,
    a tavaszt,
    azt is meg lehet szokni,
    ha hosszasan itt időzik.

    Csak az első pillanat,
    az, ami sokkoló,
    utána
    az lesz a természetes,
    és az örömet,
    a legnagyobbat is
    felváltja a hiány.

    Mindennél van több,
    mindennél van jobb,
    amit hiányolni lehet,
    amiért semmi nem teljes.

    A legmagasabb fánál is
    van magasabb.

    De ha valakinek
    saját csillaga van,
    azt nem lehet megszokni,
    Őrá mindig várni kell,
    mindig készülni arra,
    hogy az ember ott legyen
    a pillanatnál,
    amikor fénye felragyog
    a sötét égbolton.

    A találkozással
    megkezdődik az elválás,
    az éjszaka rövid,
    a Föld forog tovább,
    a csillag búcsút int,
    maradni lehetetlen,
    vele menni nem lehet.

    Kezdődik elölről
    az izgatott várakozás,
    a vágyakozás utána,
    de az ember tudja,
    érzi,
    hogy újra eljön
    mindig úton van felé,
    hogy minden pillanat
    közelebb hozza
    a legszebbet,
    amikor felragyog,
    amikor érte ragyog fel
    az égen
    egy picinyke lámpás,
    aminek a fénye többet ér
    minden kincsnél,
    az egész ragyogó égboltnál.

    Ha egyszer mégse jönne el?

    Akkor
    élni se lenne érdemes.

    Akkor már
    a Földnek se lenne kedve
    tovább forogni.

    Forrás: Szeretem a verseket