„Az élet túl becses ahhoz, semhogy tartalmatlanul, cél nélkül, üresen, szeretet és végső soron remény nélkül éljünk.”
Václav Havel
Forrás: Lélektől lélekig
Címke: remény
-
Csorba Győző: Nehéz április
Rágják a szavak szám, felhős a világ,
köd fekszi be szívem, dideregnek a fák.
Beszélni szeretnék, kimondani, ó,
oldódjon a fojtó oldódnivaló.Hát persze a felhők! Túl rajtuk a nap,
túl rajtuk a kék ég szikrázva ragyog.
Elmennek a felhők, kék mindig az ég.
Hát persze a bölcsnek e vigasz elég.Búsongani, zúgni, nevetni nagyot
én csak, ha okom van, bírok s akarok.
Ha – mint a pohárból kicsordul a víz –
belőlem az ének csordul maga is.Majd győz a tavasz. Jó. Még ő van alul.
Országos eső hull, csattog konokul.
Rágják a szavak szám, üdvömbe kerül,
kimondani ezt s most ha nem sikerül.Forrás: Lélektől lélekig
-
Pete Googman: Várakozás
Állok a tóparton, hónom alatt a hold.
Köröttem festményként terül el a csodás táj.
Lélegzet-visszafojtva készül előtörni a hajnal.
Zsigereimben érzem a pillanat közeledtét.
Tudom, hogy jönnie kell.
Tudom, hogy jönni fog.Szellő, tücskök, fű és a perc öröme… mind itt vannak,
de az arany fény, mint szeszélyes primadonna, még várat magára.
Mosolyomat vakhit feszíti.
Jövőmé minden; múlt és jelen.
Bízom a sorsban!Állok a tóparton.
Köröttem festményként terül el a csodás táj.
Tudom, hogy jönnie kell.
Azért is: jönni fog!Szellő, tücskök, fű és a remény… mind itt vannak,
de az arany fény, mint szeszélyes primadonna, még várat magára.
Mosolyom csak álarc, grimasz, de…
bízom a sorsban!Állok a tóparton.
Köröttem festményként terül el a csodás táj.
Már jönnie kéne!Szellő, tücskök, fű… mind itt vannak,
de az arany fény, mint szeszélyes primadonna, még várat magára.
Bízom a sorsban!Állok a tóparton.
Köröttem festményként terül el a csodás táj.
Szellő, tücskök, fű… vannak.Türelmem inog.
Álmosít a várakozás.
Bízom a sorsban, de feltartóztathatatlanul tápászkodik a félelem:fejem lehanyatlik még napkelet előtt,
s az arany fény nélkülem csillog tova.Forrás: Lélektől lélekig
-
.kaktusz
A kézfogásunkban benne volt
a rátalálás minden öröme,
és a búcsú minden fájdalma.Te tudtad,
a pillanatot megállítani nem lehet,
és minden találkozásban benne van a búcsúzás.Akkor én ott elfelejtettem,
hogyan kell elengedni,
hogyan kell búcsút venni tőled.Azóta is fogom a kezed,
hiába próbálkozom,
hogy megszabadítsalak magamtól,
ettől a „nem vagyok,
és mégse szabadulsz tőlem”-től.Nekem az a pillanat örök maradt,
amiben nincs benne a búcsú,
csak a találkozás.
Csak a találkozás reménysége.Látod most már,
ugye látod,
ha menni akarsz,
rám nem számíthatsz,
neked kell kiszakítani magad.Ha neked sem sikerül,
akkor ez egy örök egymásba kapaszkodás,
nem bízhatunk másban,
csak hogy a sors,
a sorsunk
egyszer kegyes lesz hozzánk.Forrás: Lélektől lélekig
-
Mészáros Ferenc: Erdélyi piéta
Szervátiusz Tiborhoz
Milyen nehéz a kövek lelke? Nehéz, mint az asszony könnye, amikor fiát tartja ölében, fiát, akinek nem mozdul teste, izmai nem feszülnek, sóhaja nem remeg… Milyen nehéz a kövek lelke, nehéz, mint a szeretet…
Igen, a kövek, a lassú sóhajok, hallgatag bölcsek: rejtik az időt, az álmot, s mindent, amit a Föld, a Nap s a csillagok rezgései súgnak, amit zenélnek a csöndes dallamok…
Benne laknak a keresztek és az álmok és az elhervadt virágok… Benne feszülnek tömör, görcsös vágyak, titokban, amit nem láthat a szem, csak a lélek tudja, hogy a rideg burok alatt fénylik az örök Nap… Csak a lélek, aki a kőbe lát! Látja a fiút és Máriát! Csak a lélek, ami úgy ér a kőhöz, mint igazi férfi a nőhöz: simítja szeme fénysugarával, mielőtt hozzáérne, öleli érintés előtt is, úgy áramlik belé, hogy morajlik vére…
A nő, a kő, ami rejti a mindent, s akkor nyílik világra, ha öleli a lélek szárnya… Nyílik a csöndes ölelésre vulkános, forró méhe…
Milyen nehéz a kövek lelke? És milyen könnyű, ha férfilélek oldja le róla a rideg kérget?
Erdélyi piéta! Sír, zokog a kő, gyermeket sirat a nő, gyermeket, aki hever súlyosan ölén, s mégis, mintha nem lenne súlya, mintha lebegne a teste, mintha az egész Ég ebben a kőben lenne…
Ebben a kőben, a nehéz lelkű nőben, az Ég megfoghatatlansága, légiessége… Maga a fény, az örök remény, a kő fénye, álma, ahogy a nehéz lélek kelne szárnyra…
Valami van a kőben! Minden, ami benne lüktet a nőben: élet, fény, remény, égi költemény, s piciny rés a magnak, amiből élet fakad, árad…
Valami van a kőben, még akkor is, ha a fülnek néma, a szemnek mozdulatlan… Valami van a kőben, valami néma ballada, hallhatatlan… Valami, aminek több szava van, mint amit a nyelv és gondolat ismer, valami, ami túléli az időt…
Forrás: Lélektől lélekig
-
Dsida Jenő: Néha…
Néha mondod: örök lesz a nyár,
s mely kettőnkre tűz, a napsugár,
sohase bágyad –
Ilyenkor búsan paskolom botommal
a hallgatózó uccaszéli fákat.Máskor meg mondod: hiába már.
Beteljesedés senkit se vár,
s az élet szétver…
Ilyenkor bizton, szilárdan mosolygok,
mint a szép időt jelző barométer.Szatmár, 1926. május 17.
Forrás: Vers mindenkinek
-
Fodor Ákos: Impromptu
Tegnapi terveidet töröld.
A legszebbeket is. Azokat először.
– Mire megépítenéd: ezért, azért már úgyse laknád,
s onnan-ide törmelékek halmát mért cipelnéd?
Temess derűsen. Ami élt: mindig föltámad; ami nem: sosem.
Ragyogó szemmel, ne tört szívvel bámulj
a Leáldozott, Gyönyörű Nap után.
Állhass tisztán
a Kelő elébe.Forrás: Lélektől lélekig
-
Tóth Árpád: Kaszáscsillag
Kora este a padon
Ülök, künn a Bástyán,
Tűnődöm a csillagok
Néma fordulásán;
Kaszáscsillag, az öreg,
A nyugati szélen
Éppen nyugszik: eleget
Ragyogott a télen.Hányszor néztem akkor őt
Fájó órák éjén,
Virrasztott a téli ég
Kopár meredélyén,
Égett nagy fényjelekkel,
Csuda-rejtelemmel,
Ő, az örök Orion,
A vén Égi Ember.Biztatgatott, csüggedőt,
Hű, szigorú fénye:
Ne félj öcsém, istennek
Kisebb teremtménye!
Fény vagy te is, lobogj hát,
Melegíts és égess,
Hinned kell, hogy a világ
Teveled is ékes! –Téli csillag, csillagom,
Tavasz akar lenni,
Kamasz-fények villogják:
A mi tüzünk semmi;
Furcsa, vad reflektoruk
Vén fényünkbe lobban,
Öreg csillag, Orion,
Hát lenyugszunk mostan?Csillagapám, fénysubás
Öreg égi pásztor,
Vagy tán dac az, amit most,
Búcsúzva, példázol?
Így a bölcsebb? – letűnni
Büszke, bús kudarccal
S száz év múlva kelni majd
Örökfényű arccal?Ülök este a padon
Idekünn a Bástyán,
Tűnődöm a csillagok
Néma fordulásán;
Kaszáscsillag, az öreg,
A nyugati szélen
Leáldozott. Méla csönd
Éje maradt vélem.Forrás: Lélektől lélekig
-
Mészáros Ferenc: Feltámadás
Feltámadunk?
Vagy csak remélünk,
hogy túl mindenen
vár ránk valami,
amit nem fog az értelem,
nem ismer a szem,
nem tapintjuk bőrét,
nem halljuk szavát,
s mégis: mintha itt
lenne bennünk, bensőnkben,
rejtve, meghúzódva.Mintha ő sodorna,
ő vinne, nógatna
Felé, Hozzá,
az Ő oltalmába,
világ ellenében,
minden ellenében,
ami hajszol
talmi csillogásba.Mi Ő? Ki Ő?
Hangtalan, lüktető
dalunk!Üzenet
vissza-visszatérőn:feltámad ismét,
s vele mi is feltámadunk.Üres kereszteket
magunk mögött hagyva
kelünk a Nappal,
szállunk a Napba…Forrás: Lélektől lélekig
-
Mészáros Ferenc: Egyetlen hatalom
Egyetlen hatalom van, ami örök,
és egyetlen törvény: a szeretet.
Győznöd is csak egyetlenegyszer kell:
önmagad felett.Senki nem megy, ha nem küldik,
a törvény bölcs és igaz:
Aki szívben talál helyet,
örökké ott marad…De aki nem győz önmagán,
törvényen kívül marad,
maga alá temeti a sunyi áradat.Sodorja, dobja, mint rongybabát,
a lelke megtörik,
s falánk ebek zabálják fel
fáradt izmait.Hiába álom, könnyes ima,
sorsa reménytelen…
Csak a törvény a menedék:
A tiszta szerelem.Forrás: Lélektől lélekig
