„Az élet túl becses ahhoz, semhogy tartalmatlanul, cél nélkül, üresen, szeretet és végső soron remény nélkül éljünk.”
Václav Havel
Forrás: Lélektől lélekig
„Az élet túl becses ahhoz, semhogy tartalmatlanul, cél nélkül, üresen, szeretet és végső soron remény nélkül éljünk.”
Václav Havel
Forrás: Lélektől lélekig
Rágják a szavak szám, felhős a világ,
köd fekszi be szívem, dideregnek a fák.
Beszélni szeretnék, kimondani, ó,
oldódjon a fojtó oldódnivaló.
Hát persze a felhők! Túl rajtuk a nap,
túl rajtuk a kék ég szikrázva ragyog.
Elmennek a felhők, kék mindig az ég.
Hát persze a bölcsnek e vigasz elég.
Búsongani, zúgni, nevetni nagyot
én csak, ha okom van, bírok s akarok.
Ha – mint a pohárból kicsordul a víz –
belőlem az ének csordul maga is.
Majd győz a tavasz. Jó. Még ő van alul.
Országos eső hull, csattog konokul.
Rágják a szavak szám, üdvömbe kerül,
kimondani ezt s most ha nem sikerül.
Forrás: Lélektől lélekig
Állok a tóparton, hónom alatt a hold.
Köröttem festményként terül el a csodás táj.
Lélegzet-visszafojtva készül előtörni a hajnal.
Zsigereimben érzem a pillanat közeledtét.
Tudom, hogy jönnie kell.
Tudom, hogy jönni fog.
Szellő, tücskök, fű és a perc öröme… mind itt vannak,
de az arany fény, mint szeszélyes primadonna, még várat magára.
Mosolyomat vakhit feszíti.
Jövőmé minden; múlt és jelen.
Bízom a sorsban!
Állok a tóparton.
Köröttem festményként terül el a csodás táj.
Tudom, hogy jönnie kell.
Azért is: jönni fog!
Szellő, tücskök, fű és a remény… mind itt vannak,
de az arany fény, mint szeszélyes primadonna, még várat magára.
Mosolyom csak álarc, grimasz, de…
bízom a sorsban!
Állok a tóparton.
Köröttem festményként terül el a csodás táj.
Már jönnie kéne!
Szellő, tücskök, fű… mind itt vannak,
de az arany fény, mint szeszélyes primadonna, még várat magára.
Bízom a sorsban!
Állok a tóparton.
Köröttem festményként terül el a csodás táj.
Szellő, tücskök, fű… vannak.
Türelmem inog.
Álmosít a várakozás.
Bízom a sorsban, de feltartóztathatatlanul tápászkodik a félelem:
fejem lehanyatlik még napkelet előtt,
s az arany fény nélkülem csillog tova.
Forrás: Lélektől lélekig
A kézfogásunkban benne volt
a rátalálás minden öröme,
és a búcsú minden fájdalma.
Te tudtad,
a pillanatot megállítani nem lehet,
és minden találkozásban benne van a búcsúzás.
Akkor én ott elfelejtettem,
hogyan kell elengedni,
hogyan kell búcsút venni tőled.
Azóta is fogom a kezed,
hiába próbálkozom,
hogy megszabadítsalak magamtól,
ettől a „nem vagyok,
és mégse szabadulsz tőlem”-től.
Nekem az a pillanat örök maradt,
amiben nincs benne a búcsú,
csak a találkozás.
Csak a találkozás reménysége.
Látod most már,
ugye látod,
ha menni akarsz,
rám nem számíthatsz,
neked kell kiszakítani magad.
Ha neked sem sikerül,
akkor ez egy örök egymásba kapaszkodás,
nem bízhatunk másban,
csak hogy a sors,
a sorsunk
egyszer kegyes lesz hozzánk.
Forrás: Lélektől lélekig
Szervátiusz Tiborhoz
Milyen nehéz a kövek lelke? Nehéz, mint az asszony könnye, amikor fiát tartja ölében, fiát, akinek nem mozdul teste, izmai nem feszülnek, sóhaja nem remeg… Milyen nehéz a kövek lelke, nehéz, mint a szeretet…
Igen, a kövek, a lassú sóhajok, hallgatag bölcsek: rejtik az időt, az álmot, s mindent, amit a Föld, a Nap s a csillagok rezgései súgnak, amit zenélnek a csöndes dallamok…
Benne laknak a keresztek és az álmok és az elhervadt virágok… Benne feszülnek tömör, görcsös vágyak, titokban, amit nem láthat a szem, csak a lélek tudja, hogy a rideg burok alatt fénylik az örök Nap… Csak a lélek, aki a kőbe lát! Látja a fiút és Máriát! Csak a lélek, ami úgy ér a kőhöz, mint igazi férfi a nőhöz: simítja szeme fénysugarával, mielőtt hozzáérne, öleli érintés előtt is, úgy áramlik belé, hogy morajlik vére…
A nő, a kő, ami rejti a mindent, s akkor nyílik világra, ha öleli a lélek szárnya… Nyílik a csöndes ölelésre vulkános, forró méhe…
Milyen nehéz a kövek lelke? És milyen könnyű, ha férfilélek oldja le róla a rideg kérget?
Erdélyi piéta! Sír, zokog a kő, gyermeket sirat a nő, gyermeket, aki hever súlyosan ölén, s mégis, mintha nem lenne súlya, mintha lebegne a teste, mintha az egész Ég ebben a kőben lenne…
Ebben a kőben, a nehéz lelkű nőben, az Ég megfoghatatlansága, légiessége… Maga a fény, az örök remény, a kő fénye, álma, ahogy a nehéz lélek kelne szárnyra…
Valami van a kőben! Minden, ami benne lüktet a nőben: élet, fény, remény, égi költemény, s piciny rés a magnak, amiből élet fakad, árad…
Valami van a kőben, még akkor is, ha a fülnek néma, a szemnek mozdulatlan… Valami van a kőben, valami néma ballada, hallhatatlan… Valami, aminek több szava van, mint amit a nyelv és gondolat ismer, valami, ami túléli az időt…
Forrás: Lélektől lélekig
Néha mondod: örök lesz a nyár,
s mely kettőnkre tűz, a napsugár,
sohase bágyad –
Ilyenkor búsan paskolom botommal
a hallgatózó uccaszéli fákat.
Máskor meg mondod: hiába már.
Beteljesedés senkit se vár,
s az élet szétver…
Ilyenkor bizton, szilárdan mosolygok,
mint a szép időt jelző barométer.
Szatmár, 1926. május 17.
Forrás: Vers mindenkinek
Tegnapi terveidet töröld.
A legszebbeket is. Azokat először.
– Mire megépítenéd: ezért, azért már úgyse laknád,
s onnan-ide törmelékek halmát mért cipelnéd?
Temess derűsen. Ami élt: mindig föltámad; ami nem: sosem.
Ragyogó szemmel, ne tört szívvel bámulj
a Leáldozott, Gyönyörű Nap után.
Állhass tisztán
a Kelő elébe.
Forrás: Lélektől lélekig
Kora este a padon
Ülök, künn a Bástyán,
Tűnődöm a csillagok
Néma fordulásán;
Kaszáscsillag, az öreg,
A nyugati szélen
Éppen nyugszik: eleget
Ragyogott a télen.
Hányszor néztem akkor őt
Fájó órák éjén,
Virrasztott a téli ég
Kopár meredélyén,
Égett nagy fényjelekkel,
Csuda-rejtelemmel,
Ő, az örök Orion,
A vén Égi Ember.
Biztatgatott, csüggedőt,
Hű, szigorú fénye:
Ne félj öcsém, istennek
Kisebb teremtménye!
Fény vagy te is, lobogj hát,
Melegíts és égess,
Hinned kell, hogy a világ
Teveled is ékes! –
Téli csillag, csillagom,
Tavasz akar lenni,
Kamasz-fények villogják:
A mi tüzünk semmi;
Furcsa, vad reflektoruk
Vén fényünkbe lobban,
Öreg csillag, Orion,
Hát lenyugszunk mostan?
Csillagapám, fénysubás
Öreg égi pásztor,
Vagy tán dac az, amit most,
Búcsúzva, példázol?
Így a bölcsebb? – letűnni
Büszke, bús kudarccal
S száz év múlva kelni majd
Örökfényű arccal?
Ülök este a padon
Idekünn a Bástyán,
Tűnődöm a csillagok
Néma fordulásán;
Kaszáscsillag, az öreg,
A nyugati szélen
Leáldozott. Méla csönd
Éje maradt vélem.
Forrás: Lélektől lélekig
Feltámadunk?
Vagy csak remélünk,
hogy túl mindenen
vár ránk valami,
amit nem fog az értelem,
nem ismer a szem,
nem tapintjuk bőrét,
nem halljuk szavát,
s mégis: mintha itt
lenne bennünk, bensőnkben,
rejtve, meghúzódva.
Mintha ő sodorna,
ő vinne, nógatna
Felé, Hozzá,
az Ő oltalmába,
világ ellenében,
minden ellenében,
ami hajszol
talmi csillogásba.
Mi Ő? Ki Ő?
Hangtalan, lüktető
dalunk!
Üzenet
vissza-visszatérőn:
feltámad ismét,
s vele mi is feltámadunk.
Üres kereszteket
magunk mögött hagyva
kelünk a Nappal,
szállunk a Napba…
Forrás: Lélektől lélekig
Egyetlen hatalom van, ami örök,
és egyetlen törvény: a szeretet.
Győznöd is csak egyetlenegyszer kell:
önmagad felett.
Senki nem megy, ha nem küldik,
a törvény bölcs és igaz:
Aki szívben talál helyet,
örökké ott marad…
De aki nem győz önmagán,
törvényen kívül marad,
maga alá temeti a sunyi áradat.
Sodorja, dobja, mint rongybabát,
a lelke megtörik,
s falánk ebek zabálják fel
fáradt izmait.
Hiába álom, könnyes ima,
sorsa reménytelen…
Csak a törvény a menedék:
A tiszta szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig