Címke: remény

  • Várnai Zseni: Fáradt a szívem

    Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,
    Csak jó úgy hosszan ülni a napon,
    Nézni a fákat, és nézni az eget,
    A messziről kéklő nagy hegyeket,
    És lesni a fájó csöndet itt belül,
    Amint a könnyhúrokon hegedül.

    Hallgatni: ver-e még dalt a szívem,
    Meghalt talán, vagy alszik, pihen?
    Vagy, mint a hernyót gubózza selyem,
    Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen?
    Tud-e még sírni, könnye van-e még?
    Sikoltani tud-e, ha kínok-kínja ég,
    Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek,
    Ha zúg fölötte vészes förgeteg?

    S altatónótát, zengőt, édeset,
    Dalol-e majd, ha elterül az est,
    S a kisfiú álommesére vár,
    Mely aranykertből aranyszárnyon száll,
    Át a nagy, fénylő mesetengeren,
    A fáradt, csöndes szívemet lesem.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Mint egy örökös viadal…

    Mint ki magas hegycsúcsra érve,
    szédülve pillant le a mélybe,
    úgy látom sorsom kezdetét,
    kicsiny fiam
    szunnyadt ölemben,
    s én halkan énekelni kezdtem
    anyai szívem énekét.

    Alig tellett tejre, kenyérre,
    szegény asszonyok szenvedése
    jutott nekem is,
    de a dal, úgy tört szívemből,
    mint a láva,
    mint az elemek lázadása,
    mint egy örökös viadal.

    Jobb lenne már nem visszanézni,
    inkább a pillanatnak élni,
    ha süt a nap, ha fú a szél…
    csak élni…
    élni önfeledten,
    mint a falomb a rengetegben,
    mint a bogár, ha zöngicsél!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Anyánk a fény

    Ó, mennyi csillag fönt az égen,
    ó, mennyi ember itt a földön,
    élünk sugarak ösztönében,
    anyánk a fény s az élet ösztön!

    A csillagok szavát megértem,
    az emberektől sokszor féltem,
    a csillagok szép, messzi fények…
    a gonoszok a földön élnek.

    A csillagok dalát megértem,
    a csillagok üzennek nékem,
    ó, mennyi jóság, mennyi szépség!
    A földön is ragyog reménység!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Illyés Gyula: Avar

    Tölgyfáról tépek levelet,
    Piros, mint orcámon a szégyen.
    Hol a tavasz, a merészségem?
    Futnak a vert-had fellegek.
    Özvegy fák zokognak a réten.

    Arcom ökörnyál illeti.
    Letépem, új lebeg előmbe,
    Hogy szememet lágyan bekösse.
    Ítélet szavát zengeti
    Az ősz. Így fordulok az őszbe.

    Habzik a völgy. Ég, füstölög,
    Úgy kúszik utánam az erdő.
    Mint vad a kigyúlt rengetegből,
    Mint sebesült, mint száműzött,
    Vergődöm régi életemből.

    A város balról feldohog,
    Csitíthatatlan, mint egy rögeszme.
    Mentsd szívedet a rengetegbe,
    Vagy még tovább e hegysorok
    Lépcsőin föl a fellegekbe.

    Könnyű vagyok és szomorú.
    Mint ajtó mögül, melyet untan
    Valami vad zajra becsuktam,
    Csak úgy követ a gond, a bú.
    Mert távozni már megtanultam.

    Hagytad el már hű kedvesed,
    Mert lánc, minél hívebben csókol?
    Léptél ki egy nap állásodból,
    Mert… épp mert cél felé vezet?
    Így nézek szét én már e dombról.

    Kötélen, szakadék fölött,
    Lángok közt egy sovány ösvényen,
    Haladnék golyók özönében.
    Mert ki közönybe öltözött –
    Mert nem érhet már semmi éngem.

    Mint szép vad, mocsárba zuhant,
    Ártatlan, nagy, őskori állat,
    Nyög foga közt sebnek, csapdának
    A nép még valahol alant.
    Elér foszlánya jajszavának.

    Ó, éltetőm, pegázusom,
    Aki még röpíthettél volna
    Magas és hősi régiókba,
    Melyekről már csak álmodom:
    Szabadság! – kilőttek alólam.

    Emlékem annyi, mint e rőt
    Ligetben a madár. Csipegnek.
    Ó, szálljatok, fürödjetek meg
    Délen; a tengerek fölött
    Új dalt tanuljatok fülemnek!

    A madarak, a madarak!
    Éles repítések a kéken
    Feszülő évszak szövetében.
    Fülsértőn hogy mállik – szakad
    Festményem, égi tervezésem!

    Országok, tájak, szigetek,
    Melyekbe reményem vetettem,
    Mint gályák süllyednek köröttem!
    Mindegyiken egy szűz eseng,
    Míg a hab szájába nem fröccsen…

    A jelen puszta sziklapart.
    És lent a tenger… A múlt is néma.
    Egy emlék kicsap néha-néha,
    Fut vissza, vinnyogva szalad.
    Gyémánt-nyál száradó tajtéka.

    Egy elszabadult vak király
    Kering és zokog a sötétben.
    A vastag habok tetejében
    Száll föl-alá, mint a sirály!
    Gyermeki sípláda kezében.

    Hallgassatok mindannyian.
    Dalomat meg ne zavarjátok,
    Mely messzehagyva a világot,
    Mint álmodozó madár suhan.
    Lebukik, ha fölriasztjátok.

    Magam vagyok. Oly egyedül,
    Hogy egy hazátlan, kósza ötlet
    Fajtájabeliként ölel meg.
    „Hogy vagy?” Egy percre földerül
    Arcom. Neki se szólok többet.

    Azon a felhőn ülök én,
    Abban a rózsaszín ligetben,
    Mely az alkony vizében lebben
    S átsuhanva a fény körén
    Eltűnik lila rejtelemben.

    És közben ittlent botozok.
    Csikorog a nyers kavics alattam,
    Akár a dac fogam közt hajdan.
    Idézgetem a kóstolót:
    A lázadást, mibe haraptam.

    Csend van bennem. Ömöl a csend.
    Mint vad ragály, amerre lépek
    Csenddel fertőzöm a vidéket:
    Erjed szívemben odabent
    Egy világrésznek elég méreg.

    Az ember inget, szeretőt,
    Hitet is válthat, csak reményt nem,
    Az ifjúságét a szívében,
    Mely férfivá avatta őt.
    De mi is volt az én reményem?

    Nem életemet fájlalom.
    Csak azokét, akik kísértek.
    Meg-megálltak, botolva léptek,
    Arcraborultak félúton
    A harcos, ifjú szenvedélyek.

    Tudjátok, hogy mit kaptam én?
    A szörnyű gyász után a torban
    Mit ittam én egyre mohóbban,
    Micsoda észvesztő, tömény
    Mámort, hogy megvigasztalódjam?

    Mily képek, mily kápráztató
    Világok gyúladtak agyamban!
    Részegült ajakkal szavaltam:
    Az ember jobbra váltható!
    Ezt hittem abban a tavaszban.

    Jönnek tavaszok, mik az ő
    Arcát idézik, mint a gyermek
    A régi kedvest és szerelmet,
    De az a hév, az a Jövő,
    Mely enyém volt, az nem éled meg.

    Érintem ámulva magam.
    Már magamat is hogy feledtem!
    Mintha más élt volna helyettem.
    Próbálom hangom hangosan.
    Megállt a lég is? Alig rebben.

    Így múlt el hát az életem –
    Keltem a reggeli haranggal.
    Zengett a táj, mint könnyű kardal,
    A ház füstjében kényesen
    Nyújtózott egy munkátlan angyal.

    Úsztam vígan a víz alatt.
    Föld alatt, kormos alagútban.
    Vonaton, karok közt aludtam.
    Hány ország, test, szív, gondolat
    Fürdetett, míg ide jutottam.

    A szolgaság, a butaság,
    Mint az ősz nyirka, a tél lucska
    Hull völgyre, hegyre; hull, az útra,
    Amelyen lépdelek tovább,
    Kalapomat szememre húzva.

    S ha kővé válhatna a vád,
    S kövek és golyók repülnének,
    Válaszra akkor sem állnék meg.
    Mert elhagyott az ifjúság:
    Tudom okát a büntetésnek.

    Fogoly vagy. Hang lehetsz csupán.
    Nehéz sarába bár a földnek
    Áruló gyökerek kötöznek,
    Tanuld el életed csúcsán
    Vad pátoszát a szál fenyőknek.

    Forrás: mek.oszk.hu

  • Radnóti Miklós: Erőltetett menet

    Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
    s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
    de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
    s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
    s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
    hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.

    Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
    fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
    hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
    és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.

    Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
    mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
    ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
    a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
    s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
    a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
    és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
    s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, –
    de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
    Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

    Bor, 1944. szeptember 15.

  • Radnóti Miklós: Majális

    A hangraforgó zeng a fű között,
    s hördül, liheg, akár egy üldözött,
    de üldözők helyett a lányok
    kerítik, mint tüzes virágok.

    Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
    a háta barna, lába még fehér,
    a rossz zenén kis lelke fellebeg
    s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.

    Fiúk guggolnak és parázslanak,
    az ajkukon ügyetlen szép szavak,
    duzzasztja testük sok kicsiny siker
    s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.

    Lehetnének talán még emberek,
    hisz megvan bennük is, csak szendereg
    az emberséghez méltó értelem.
    Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.

  • Radnóti Miklós: Nem tudhatom…

    Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
    nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
    kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
    Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
    s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
    Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
    egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
    tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
    s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
    a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

    Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
    s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
    annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
    de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
    az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
    míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
    erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
    a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
    s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
    az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
    piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
    s a gyárak udvarában komondor hempereg;

    és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
    a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
    s az iskolába menvén, a járda peremén,
    hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
    ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
    nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

    Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
    s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
    de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
    és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
    világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
    míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
    s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
    Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

    Radnóti Miklós: Nem tudhatom

    Radnóti Miklós – Nem tudhatom

  • Radnóti Miklós: Hetedik ecloga

    Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
    tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
    Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
    és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

    Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
    megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
    oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
    Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
    Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

    Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
    Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
    És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
    Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

    Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
    úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
    vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
    zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
    őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

    Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
    hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
    szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, –
    jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
    s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

    Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
    ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
    Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
    és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
    rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
    s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
    lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

    Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
    horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
    ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
    féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
    íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
    nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

    Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. július

  • Radnóti Miklós: Himnusz a békéről

    Te tünde fény! futó reménység vagy te,
    forgó századoknak ritka éke:
    zengő szavakkal s egyre lelkesebben
    szóltam hozzád könnyüléptü béke!

    Szólnék most ujra, merre vagy? hová
    tüntél e télből, mely rólad papol
    s acélt fen szívek ellen, – ellened!
    A szőllőszemben alszik így a bor
    ahogy te most mibennünk rejtezel.

    Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
    kisért a dalló száju boldogokról;
    de jaj, tudunk-e énekelni még?
    Ó, jöjj el már te szellős március!

    most még kemény fagyokkal jő a reggel,
    didergő erdők anyja téli nap:
    leheld be zúzos fáidat meleggel,
    s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
    e háboruk perzselte télben itt,
    ahol az ellenállni gyönge lélek
    tanulja már az öklök érveit.

    Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
    majd lombosodnak s bennük járni jó,
    és kertjeinknek sűrü illatában
    fáján akad a hullni kész dió!

    s arany napoknak alján pattanó
    labdák körül gomolygó gombolyag,
    gyereksereg visong; a réteken
    zászlós sörényü, csillogó lovak
    száguldanak a hulló nap felé!

    s fejünk felett surrog és csivog
    a fecskefészkektől sötét eresz!
    Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
    Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

    1938

  • József Attila: (ŐS PATKÁNY TERJESZT KÓRT…)

    Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
    a meg nem gondolt gondolat,
    belezabál, amit kifőztünk,
    s emberből emberbe szalad.

    Miatta nem tudja a részeg,
    ha kedvét pezsgőbe öli,
    hogy iszonyodó kis szegények
    üres levesét hörpöli.

    S mert a nemzetekből a szellem
    nem facsar nedves jajokat,
    hát új gyalázat egymás ellen
    serkenti föl a fajokat.
    Az elnyomás csapatban károg,
    élő szívre mint dögre száll –
    s a földgolyón nyomor szivárog,
    mint hülyék orcáján a nyál.

    Lógatják szárnyuk az ínségnek
    gombostűjére szúrt nyarak.
    Bemásszák lelkünket a gépek,
    mint aluvót a bogarak.
    Belsőnk odvába bútt a hálás
    hűség, a könny lángba pereg –
    űzi egymást a bosszuállás
    vágya s a lelkiismeret.

    S mint a sakál, mely csillagoknak
    fordul kihányni hangjait,
    egünkre, hol kínok ragyognak,
    a költő hasztalan vonít…
    Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
    vastőrökül köröskörül
    hányszor lelkembe vagytok szúrva –
    (itt csak meghalni sikerül.)

    S mégis bízom. Könnyezve intlek,
    szép jövőnk, ne légy ily sivár!…
    Bízom, hisz mint elődeinket,
    karóba nem húznak ma már.

    Majd a szabadság békessége
    is eljön, finomúl a kín –
    s minket is elfelednek végre
    lugasok csendes árnyain.

    1937. jan.