https://verskucko.com

Címke: Reményik Sándor

  • Reményik Sándor: Benéz a havas

    Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
    A nagypiacról tisztán látható,
    Amint a Monostor-utat bezárja.
    Most úgy érzem: ott vége a világnak.
    Azokra, kik rám túl a hegyen várnak,
    Úgy gondolok, mint mesés más-világra.

    Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
    Öreg fején már megmozdult a hó,
    Tövében vadul árad a Szamos
    A Szamos, ez az egyetlen folyó.
    A Szamos, ez a megfordított Léthe…
    Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
    Az felejteni nem tud sohasem.

    Túl a gyalui havas hegyeken
    Hiszen – kékek a budai hegyek,
    Kékek, s lilák is tán, ha jő az alkony,
    De nincsen mégsem olyan alkonyat
    Sehol a földön, mint a Szamosparton.
    S ez nem elég, hogy idehaza tartson?!

    Forrás: Minden napra 1vers

  • Reményik Sándor: A karácsonyfa megérkezik

    Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba.
    A szűk szobában is terem öröm,
    Gyúl apró gyertya ínség éjjelén,
    Ó csak ne legyen sorsom bús közöny,
    Ó csak legyek a fény forrása én,
    Apró gyermekek bálványozott fája,
    Én az idegen, én a jövevény.

    Égő fenyőfa, égő áldozat,
    Akit az Isten ősi otthonából
    Emberek örömére elhozat.
    Csak rajzolódjék mélabús árnyékom
    S imbolyogjon a szűk szobák falán,
    Mindegy, hogy mi lesz velem azután.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Reményik Sándor – Hallgat

    Hallgat.
    Hallgat néha hosszú órákon át.
    Akár a kő.
    Akár a fa.
    Akár a hó.
    Akár a hóvirág.
    Hallgat.
    Én e hallgatás irígye vagyok.
    Bár nyugtalanít ez a hallgatás
    Néha.
    Mert hátha befelenőtt panaszok,
    Megkövült jajok, elhalt sóhajok,
    Fínom kéreggel fedezett sebek,
    Alíg kinyílt apró virágfejek,
    Szorongó, örök, nagy – nagy aggodalmak
    Lappanganak kő, fa, hó, hallgatás alatt.
    Én azt hiszem, hogy ismerem.
    És mégse ismerem.
    És ma sem tudom, miért hallgat,
    Csak e hallgatás irígye vagyok.
    Azután szégyellem,
    Jaj, nagyon szégyellem,
    Mindíg, amikor szemben ül velem,
    Fecsegésben szétszórom magamat,
    Hogy szóltam, szóltam, szólnivaló nélkül,
    Aprópénzként elszórtam magamat.
    Ő ült, és hallgatott,
    S mint foghatatlan súlyt
    Éreztem lelkében az aranyat.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Reményik Sándor: Örök szerelem

    Egy bükk és egy fenyő.
    Úgy összeforrtak ők,
    ahogy csak lelkek forrnak össze néha,
    egymást halálig híven szeretők.

    A bükk a nő,
    a fenyő tán a férfi.
    Ez áll szikáran, míg a bükk elomló,
    ölelő karjaival átaléri.

    Úgy látszik, mintha reáomlana,
    pedig támasztja, mint a fenyő őtet.
    S övezi csendes napfény-glória
    a vihar ellenébe szegülőket.

    Így öregedtek meg:
    egy örök ölelésben.
    Ölelkeznek a törzsek, koronák,
    ölelkeznek a gyökerek a mélyben.

    Mikor kezdődött ez az ölelés?
    Ez volt a növekedésük célja, iránya?
    Egymáshoz simult itt már hajdanán
    két Isten ültette pici palánta?

    S ahogy a törzsük hatalmasodott:
    úgy lett szerelmük is hatalmasabb,
    törzsüket bronzzal ötvözte körül
    a felkelő és lemenő nap.

    E mozdulatlan, néma szerelem
    a jót s a rosszat most is együtt állja.
    S egyszerre csap le majd a fejsze rájuk:
    az emberbőrbe bújt Halál kaszája.

    Forrás: FB Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: A lélek él

    Imre József kedves bátyámnak,
    igaz tisztelettel

    A lélek él,
    Testvéreim,
    És hitet nem cserél.

    A lélek él: betűben, színben, fában,
    Hullámos hangban és merev márványban,
    Száz változáson át –
    Amíg meg nem tagadja önmagát.

    A lélek él, és munkál csendesen,
    Kis szigeten, vagy roppant tengeren,
    De amit alkot: nem szól a világnak;
    Csak egy kis körnek, csak egy kicsi nyájnak.

    A lélek él,
    Testvéreim,
    És hitet nem cserél.

    Forrás: —

  • Reményik Sándor: Régi nóta

    Valamikor régesrégen,
    Mesebeli erdőszélen,
    Hogy hirtelen zápor szakadt:
    Megbújtunk egy ernyő alatt.
    Napsugárra nem is vártunk,
    Napfény volt a mosolygásunk.
    Egymás arcát derítettük,
    Hogy borult: számba se vettük.
    Mint fiatal fák a szélben,
    Egymáshoz hajoltunk szépen,
    Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
    Céltalan, szép szerelemmel.
    S vert az eső, vert az áldás,
    Tavasz volt. Tündérvirágzás.
    Az alkalom csak elszaladt.
    A pillanat csak elszakadt.
    Mivé lett a régi erdő?
    Hová lett a vén esernyő?
    Az ég egyre csak feketült,
    A záporba jég is vegyült.
    Már ernyőt sem feszítettünk,
    Jégnek puszta fejjel mentünk.
    S külön bánat, külön zápor
    Vert és sodort el egymástól.
    Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
    Ajakunkon vihar-ízzel
    Megint csak egymásra leltünk
    És kérdeztünk és feleltünk.
    Véghetetlen béke-vággyal
    Egymás lelkét fontuk átal.
    A csalánból, ami éget
    Szőttük a nagy csendességet.
    Álltunk, mint valaha régen
    Mesebeli erdőszélen.
    Álltunk enyhe borulatban,
    Ünnepesti alkonyatban.
    Álltunk őszbe hajló nyárban,
    Ritka másodvirágzásban.
    S feszült fölénk árnyat ejtő,
    Vak vihartól mosolyt rejtő
    Tündér-gomba: régi ernyő.

  • Reményik Sándor: Erdély magyarjaihoz (1918 őszén)

    Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
    Idők lavináját ernyedt karok
    Ha többé fel nem tartják!
    De mi simuljunk össze, magyarok!
    Kiáltó szó ha nem lehettünk már,
    Egy titkos társaság legyünk!
    Kivándorolni, elbujdosni – nem!
    Mi innen nem megyünk!

    Nagy szalmatüzek lángjából marad
    Szívünkben egy marék izzó parázs –
    Égő világoknál ezerszer izzóbb,
    És izzóbb nála nem lesz semmi más.
    Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
    Egy néma jelszót kikopogtatunk,
    Mint jeladást a Katakombák mélyén:
    Magyarok maradunk!

    Idők mélyén vajúdhat sok halál,
    Sok minden meglehet,
    De oly koporsót nem gyárt asztalos,
    Mely minket eltemet.
    Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
    Virágot, lombot ős-magyar fánk nyelvünk,
    S romolhatatlan erőnk árja zeng –
    Örök az élet bennünk!

    Virrasztottunk mi tetszhalottat már!
    A lefojtott szó erősebb a jajnál.
    Nyílt szónál több az allegória,
    S a vértezett szív a vértezett karnál.
    A lefeszített rugó izmai
    Nem engednek, de erőt gyűjtenek lassan.
    Nagyobb erőt gyűjt a nagyobb elnyomás,
    Míg döngve visszapattan.

    Virrasztottunk mi tetszhalottat már,
    Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új.
    Ha kiszaggattak, új gyökeret vertünk.
    Mi tudjuk, mit jelent balszél, ha fúj.
    Nem tagadom, jöhet még zord idő,
    Sok mindent nem lehet majd merni,
    Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz –
    Csak a szívünk fog verni.

    De magyarul fog verni!

  • Reményik Sándor: Ne szóljatok

    Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
    Fojtsátok vissza lélekzetetek…
    Nézzétek: fa vagyok,
    Reszketnek rajtam a színes levelek.

    Egy vékony, vékony tündér-cérnaszálon,
    Életen túl, innen a halálon
    Még tartja őket valami csoda…
    Pedig elmúlt Halottak napja is,
    Mi most nem hull le, nem hull le soha,

    Ne szóljatok, és ne mozduljatok, –
    Egy pillantás, egy sóhajtás elég:
    És lehullnak a legutolsó álmok,
    És meghalnak az utolsó mesék.

    Ne szóljatok és ne mozduljatok,
    Egy nesztelen lépést se tegyetek, –
    Mi most nem hull le, nem hull le soha,
    Hátha örökké tart ez a csoda,
    Hátha nem hullnak le a levelek…

    Kolozsvár, 1927

  • Reményik Sándor: Egymás helyett

    Van egy barátom, végzetesen más,
    És végzetesen mégis egy velem.
    Én végigálmodom az álmait,
    Ő végigéli az én életem.
    Ő helyettem is él, szenved, szeret,
    Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet,
    Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton.
    Én benne eltemetett vágyaim
    Hazajáró lobogását látom.
    De néha őt kísérti egy-egy álom:
    Mennybe törő és földbe temetett,
    Álom, amelynek folytatása
    Csak bennem, az én lelkemben lehet.
    Azt én nevelem, azt a gyökeret.
    Titkos virágként világra hozom,
    Nap felé fordítom a szirmait,
    S égre festem egy halvány hajnalon.
    Van egy barátom, végzetesen más,
    És végzetesen mégis egy velem,
    Barátságunkban épp ez a varázs.
    Én benne élem égig magamat,
    Ő bennem álmodja magát az égig.
    Ha találkozunk egy más csillagon:
    Szerepeinket talán kicserélik.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Reményik Sándor: Végrendelet

    Fáradtságom adom az esti árnynak,
    Színeimet vissza a szivárványnak.
    Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
    Mosolygásom az őszi verőfénynek.
    Sok sötét titkom rábízom a szélre,
    Semmit se várva és semmit se kérve.
    Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton,
    Kétségeim az örvényekbe szórom.
    A holtom után ne keressetek,
    Leszek sehol, – és mindenütt leszek.