https://verskucko.com

Címke: Reményik Sándor

  • Reményik Sándor – A Bethesda partján

    „Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc
    esztendőtől fogva való betegségben
    fekszik vala.”
    (János ev. V:5)

    Harmincnyolc esztendeig volt beteg…
    Harmincnyolc év… ó idő-rengeteg,
    Ó, csigalassan kúszó nappalok,
    Ó, végevárhatatlan éjjelek!
    Ó, zaj, mely őrjít, ó, csend, mely gyötör,
    Ó, tehetetlen kín, maró csömör,
    Ó, nagy alkalmak örökre múlása,
    Kis, édes percek tovasuhanása
    Hasztalanul, megfoghatatlanul, –
    Hiába termett datolyát a pálma
    S hajtott ki az olajfa vigaszul.

    Harmincnyolc esztendeig volt beteg,
    Mindenki terhe, magának teher, –
    Harmincnyolc ólomlábú év alatt
    A fátum mindent elcserél-kever
    A lélekben, a mély műhely-homályban.
    Ez a szív kővé keményedhetett,
    Túlcsordulhatott alázatosságban,
    Harmincnyolc esztendeig volt beteg:
    Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
    Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,
    Ha volt önérzet benne: ronggyá vált,
    Ha volt szikla-dac: finom porrá mállott,
    Feküdt a tóparton, s a tóba nézett…
    A Tó, ez volt az egyetlen igézet.

    A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:
    Leszállani szent, megszállott vizébe,
    Mikor rájön a nagy „háborodás”,
    Mikor rászáll az Isten angyala,
    Súlyos szárnyával sújtja a habot,
    S gyöngy-buborékként a titkos mélyből
    Fakadnak a megmentő balzsamok.
    A Tó… közel volt, s mégis messze volt,
    Elérhetetlen, mint a csillagok.

    A többiek mégis csak lejutottak,
    Lejutottak a bénák, a vakok,
    Valaki vitte, támogatta őket,
    Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,
    S ki soká tűrt, sokáig vérezett,
    Egyszer mégis elsőnek érkezett.
    Csak ő, csak ő nem érkezett oda…
    Nem volt, ki támogassa, levigye,
    Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen,
    Oly bűnös élő-halott teteme,
    Hogy ember-erő el nem bírta többé.

    Elmúlt megint a szent háborodás,
    A nagy alkalom, a boldog varázs,
    Elszállt megint az Isten angyala.
    A halott öröm utolsó leánya:
    A halványzöld fürtű tündér-remény,
    Az is a világ végére szökött.
    Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
    A csillagok a Bethesda fölött.

    De másnap reggel Jézus arra jött.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Nincs enyhe szó…

    Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi,
    Hogy elborítsa egy ütés nyomát;
    Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt:
    Nincs a világon annyi simaság.

    Nincs erdőn, tengeren oly nyugalom,
    Nem jőévek során oly csendes óra,
    Hogy fölriadni ne tudnánk belőle
    Egy emlék-harang-kondulóra.

    Hol mérgezett, fekete vér szivárog,
    Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést,
    S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon,
    Letépi mindíg-újból a kötést.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Sziklák

    A kősziklákat mindíg irigyeltem,
    Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
    Állják a villámot, ha rájok sujt,
    S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.
    Számukra soha sincs „talán”, se „hátha”,
    Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
    Mint zord, erős és önhitt férfiak,
    És hófuvásos, sivatag-nagy télben
    Fejükön csipkés jégből a sisak.
    A kősziklákat mindíg irigyeltem.

    A kemény szót most megtanulom én is,
    De szívem bánja, mit kimond a szám,
    Ajkamon éles az ige, mint a kard,
    De belül egy hang kérdez: „igazán?”
    S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.

    Már megtanulok én is síkraszállni,
    S nem hajigálni kő helyett kenyeret,
    S lenni kőszírt, mely int és fenyeget,
    Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.
    Kőszikla, min a csákány eltörik.

    Ó, de belül fáj keménynek lenni!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Koldus tündérek

    Barátom téli kertjében

    A gyümölcsfáid bekötözve láttam,
    Felöltöztetve láttam csemetéid,
    Karcsú derekuk újságpapír óvta:
    A rossz hírek s a hiába-betűk
    Összeszövődtek téli takaróba. –
    Be lenge, lenge téli takaró!
    Ehhez fogható lenge lepke-mezben
    Csak tündérlányok lengtek bálteremben,
    Rózsaszín ködben hajladozó fácskák,
    Ragyogó, rendes, eltűnt ó-világban.
    Ha egy acél-kéz kisöpri a termet,
    S minden tündérkét úgy lengén kikerget:

    Megfagytak volna télben, éjszakában
    A pillangók egy pillanat alatt.
    A te fácskáid télben, éjszakában
    És Isten irgalmában állanak.
    És ennyi minden, amit te tehetsz,
    És ennyi minden, amit tehetünk:
    Papírral, ronggyal és remegő kézzel
    Itt-ott egy fácskát bekötözgetünk.
    A rossz hírek, a hiába-betűk
    Összeszövődnek téli takaróba,
    A rongy, a papír és a Kegyelem,
    Ha érünk új tavaszt – –
    Tündérkéidet tavaszig megóvja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Az én békességem

    Ha eljönne a Csoda könnyű szárnyon,
    S szívembe egyszer az a béke szállna,
    Amelyre szörnyű szomjúsággal vágyom: –
    Előbb elzárnám a láda fiába.

    Tűnődve rajta, hogy ez hogy esett,
    Trónolnék vele a világ felett.
    Nagy-óvatosan körültapogatnám:
    Hogy hát igazán, igazán nem álom?
    Nem riasztja el első mozdulásom?

    De aztán végigvinném a világon:
    Testvér, testvérem, rokonom, barátom,
    Itt, itt a béke, itt van aranytálon!
    Itt, itt van mindennek a megoldása,
    Szűnjön szívetek szünetlen sírása!

    És elrendeznék mindent olyan szépen:
    Nem volna sokkal szebb az üdvösségben.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor – A sirály születése

    Apja nem volt és nem volt anyja sem.
    Fészek-odúban nem költötte ki
    epedve búgó madárszerelem.
    A legelső sirály
    fehér villám a fekete vizen,
    csak úgy támadt, magától, –
    fészek helyett dühöngő tengerárból.

    Az ős-tengeren dühöngött a szél,
    a hullámok dörögve tornyosultak,
    majd égbe szálltak, majd pokolba hulltak,
    az ős-vizek veszett démonai
    vihart arattak, mert szelet vetettek, –
    csak lelke nem volt még a fergetegnek.
    Teremtett hát lelket magamagának.

    Egy hullám jött a part sziklafalának,
    hegy-magas, bús-fekete, iszonyú, –
    hullám, milyet még nem látott a part
    és nem kavart fel égiháború.
    Rendült a szirt, amelyre fölcsapott,
    a tajték szikrázott a szirt előtt, –
    s a tajtéknak e percben szárnya nőtt!
    Két hófehér szárny. Velük lebegett
    a vihar lelke a vihar felett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Egy lélek állt…

    Egy lélek állt az Isten közelébe’
    S az örök napsugárban reszketett
    És fázva félt,
    Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
    És keserűn kelt ajkán a „miért”,
    Mikor az Isten intett neki: „Készülj!

    Valaki ott lenn meg akar születni,
    Neked szőtték e színes porhüvelyt:
    Pici kezeket, pici lábakat;
    És most hiába, le kell szállanod,
    Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
    Hogy e testet betöltsd,
    Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
    Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”

    S szólt a lélek: „Én nem akarok menni!
    Én boldog vagyok Veled, Istenem;
    Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S elhagynom búsan és reménytelen
    Az angyalokat, testvéreimet?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

    A meghasonlás örök köntösét,
    A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
    Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
    S láng, mely üveg alól is égig ér:
    Mit vétettem, hogy bezársz engemet
    Kehelybe, amely megrozsdásodik,
    S ampolnába, mely romlandó cserép?!”

    És szólt az Isten szigorún: „Elég!
    A törvény ellen nincsen lázadás!
    Ha milliók mentek panasztalan,
    Talán te légy kivétel?
    Mint a fiókát az atyamadár:
    Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
    S jobban becsülni meg az örök fészket!”

    S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
    Szomorún indult a kapu felé,
    De onnan visszafordult: „Ó Uram,
    Egy vágyam, egy utolsó volna még;
    Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
    Szerettük egymást véghetetlenül,
    Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
    Szeretném viszontlátni odalenn,
    Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
    S felelt az Úr:
    „Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – New Yorki levéltöredék

    Templomkép-gyűjtő albumába

    „Itt küldök egynehány képeslapot.
    De rájöttem már, hogy mért nem kutat
    A fürge fényképész itt templomot.
    A felhőkarcoló hétköznapok
    Égbefúrták ormótlan fejüket:
    Eltűnnek ötven emelet tövén,
    – Hiába tornyosak az ünnepek.

    A vörös téboly vak falansztere
    Lerontja másutt a templomokat –…
    Itt – e titáni égberohanásban
    Az Isten nem halt meg, – csak lemaradt.

    Ide erdélyi hegyek kellenének,
    Hegyek a felhőkarcolók mögé –
    Hogy tündököljön az örök Arány,
    És kitűnjön: a dicsőség kié.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Fagyöngyök

    Ha könny a gyöngy:
    A fagyöngyök az erdők könnyei,
    Parányi könnyek, mozdulatlanok,
    Fák sudarára fagyott sóhajok,
    Az erdő gyöngybefagyott bánata,
    Élősködők, mint minden bánat,
    Amely az élet ütőerére támad
    És lassan, észrevétlen
    Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Mikor ünnepet ül…

    Mikor ünnepet ül
    Lelkedben az öröm, vagy fájdalom,
    – Lehet gyászünnep is –
    Akit nagyon szeretsz,
    Akkor hozzá mehetsz,
    Jaj, csak ne menj szürke hétköznapon!

    Akit szeretsz, annak
    Egész lelket áldozz,
    Jaj, csak vele gyakran ne találkozz!
    Akit nagyon szeretsz:
    Ne kívánd a házikódba társul,
    Örvendj, ha a lelked vadvirágos,
    Messze síkján néha hozzád társul.

    Örvendj, mikor járhatsz
    Bársony-puha karján
    Erdők muzsikáló, suttogó avarján.
    Vagy ha hegytetőkön,
    Meredélyek felett
    Vigyázva, szelíd kézzel átvezet.

    Forrás: Kedvesch versek – Index.hu