https://verskucko.com

Címke: Sík Sándor

  • Sík Sándor: A hajnal szerelmese

    Azt szeretem, aki nevet
    akinek rózsaszín az arca
    aki örül, aki kacag
    aki dalolva megy a harcra.

    Enyém az áprilisi szellő.
    A feslő bimbót szeretem
    a hasadót, a harmatosat.
    A hajnal a szerelmesem.

    Az én emberem a gyerek
    a nagyszemű, nevető gyermek
    akiben szűz, minden-csírák
    ezer erők rügyezve kelnek.

    Az én emberem, aki fölkel
    az induló, az ébredő
    akinek győzelem az álma
    akiben dalol a jövő.

    Szeretem azt, aki akar
    aki remény, aki ígéret.
    Az enyém a vér és a tűz:
    a fakadó fiatal élet.

    Az ébredő Napot imádom
    megyek a virradat elé.
    Az én lelkem a tüzek lelke
    az én dalom a hajnalé.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: LILIPUT

    Ahol járok, amerre nézek,
    Aprócska nép sürög, zsibong.
    Liliput ez!
    A szálkalándzsás kis vitézek!

    Futkos és nyüzsög és tolong
    És kiabál hangos-keményen
    Egyszerre mind,
    S mindnél buzogány, bot, dorong.

    Mind kiabál, nagyon, merészen.
    Mind azt kiáltja: Én vagyok!
    Egymást lesik
    És gyűrkőznek birokra készen.

    Földrebilincselt Gulliver,
    Fekszem közöttük, magam ember.
    Nézegetek,
    S várom, hogy mikor ülnek el.

    Ni, milyen sápadt valamennyi,
    Lógó fejek, szűk homlokok.
    Hát senki sincs,
    Aki merne itt levő lenni?

    Egy se akadna, senki hát,
    Aki föl mer egyenesedni,
    Fölnézni, föl,
    S felhőkbe fúrni homlokát?

    Hát kihaltak a férfiarcok?
    Az egész-ember-homlokok?
    – Liliput ez!
    Liliputi apróka harcok!

    Tüzel alattam a homok,
    Türelmetlen tüzel a vérem.
    Testvéreim,
    Ezekkel volnánk rokonok?

    És csendes-vígan dudorászom.
    Úristen! mi lesz Liliputban,
    Hahahaha!
    Ha én a kötelem lerázom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Virág a tengeren

    Parttalan tenger ringat csendesen.
    Kicsiny virág vagyok,
    Fehér virág vagyok,
    Ringó virág végtelen vizeken.

    Kicsiny virág vagyok.
    Nagy, feneketlen mélységek fölött,
    Hűvös, temető mélységek fölött
    Hintáznak a habok.

    Nagy, feneketlen mélységek fölött
    A tenger lelke zúg,
    A mélységek lelke zúg,
    S ezüst hullámok árja hömpölyög.

    A tenger lelke zúg.
    A végtelen víz: ez az én hazám.
    Végtelenség, te vagy az én hazám,
    És én a koszorúd.

    A végtelen víz: ez az én hazám,
    A tenger az enyém,
    A minden az enyém,
    A fénymámoros örök óceán.

    A tenger az enyém.
    Öröktüzű nap fönn a kék egen:
    Ringó virág végtelen vizeken,
    Téged imádlak én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szembe a Nappal

    Ásít a sivatag.
    Ezer álnok álmos szemével
    Gúnyosan hunyorog a homokóceán.
    Állok a porhullámok közepén.
    A két karom magasra tárva,
    Az ég felé, az ég felé.
    És égő szemmel és égő szívvel
    Nézek, szembe a Nappal.
    Hasad a hajnal.

    Az álmos, szürke sivatag fölött
    Megvillan a fény és fölkel a Nap.
    Bíborosan, aranyosan,
    Ifjan, tüzesen és szerelmesen.
    És én, kitárt karral és szívvel,
    Ifjan, tüzesen és szerelmesen,
    Nézek, szembe a Nappal.
    Minden sugár énrajtam rezdül át,

    Minden dal rajtam csendül át.
    Mi lettem én? Az vagyok, aki voltam?
    Vagy egy nagy-nagy harmónia,
    Dalból, tűzből és élő sugarakból?
    Én vagyok-e a puszta lelke?
    Vagy az én lelkem a Nap?
    Nézek, szembe a Nappal.
    Úgy átjár a fény,

    Úgy fölissza a lelkemet.
    És nem tudom, a Napból fakad-e a fény,
    A tüzes, imádságos és szerelmes,
    A sivatagra és az én szívemre?
    Vagy belőlem forrásozik a Nap?
    Kitárt karokkal, magam is tűz,
    Nézek, szembe a Nappal.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A tó lelke

    Állottam hosszan, hallgatag,
    A fák alatt, a tó felett.
    Halvány holdfény a gallyakat
    Sugárba vonva reszketett.
    Ködben, homályban állt a tó,
    A légben néma mély igézet,
    Félálmodásba ringató.

    A tónak lelke megigézett.

    Levél se mozdul, nesz se szól.
    Hallgat a víz, szunnyad a szél.
    Hullám közül, a víz alól,
    A sejtelem világa kél.
    A tó beszél. Én hallgatom.
    S a vízbe nézek, egyre nézek.
    Élek?… Nem élek?… Álmodom?…

    A tónak lelke megigézett.

    Testetlenül és nesztelen
    Hűvös sugalmak rajja kel,
    És átszűrődik lelkemen.
    A tó, a tó titkot lehel.
    Átsző mindent e lehelet.
    Minden titok, amerre nézek.
    Nedves köd ül a táj felett.

    A tónak lelke megigézett.

    Homály, homály! Minden homály!
    Ez a chaos! Ez a setét!
    A némaság ős lelke száll
    Nagy szürke szárnyon szerteszét.
    A nagy szárny zajtalan suhan.
    Még nincs napfény. Még nincsen élet.
    Az anyag áll csak hangtalan.

    A tónak lelke megigézett.

    A némaságba belevesz
    A gondolat, a képzelet.
    Igen, az első reggel ez:
    A Lélek a vizek felett.
    Elömlik, áthat mindenen.
    Csak egyet látok, egyet érzek:
    A végtelen! A végtelen!

    A tónak lelke megigézett.

    És halkan és önkénytelen
    Imádság fogan ajkamon
    Arcod előtt, ó Végtelen.
    Imádkozom, imádkozom.
    És bennem föllobog a fény:
    Mely elveszett a vak homályban,
    A Fényes Végtelen ölén
    A lelkem, a lelkem megtaláltam!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor – Eső a Vágon

    Esik az eső. Veri a Vágot.
    Esik az eső, hull, hull.
    Amerre nézek fénytelen szemmel,
    Zuhogó, locsogó vizeket látok.
    Nem látok napfényt, napvilágot.
    Daloljunk valami szomorú nótát.
    Ma úgy elkönnyezem egy régi-régi bűn.
    Esik az eső, hull, hull,
    Sirató-búsan, szürke-szomorún.
    Nem látok napfényt, napvilágot.
    Esik az eső. Veri a Vágot.

    Fekszünk a szénán hallgatagon.
    Esik az eső, hull, hull.
    Szólani szót most senki se merne,
    Néma igézet a szós ajakon.
    Itt jár valami bús hatalom.
    Daloljunk valami szomorú nótát,
    Valami hallgatót, valami régi-régit.
    Esik az eső, hull, hull.
    Érjük-e, éljük-e, valaha végét?

    Itt jár valami bús hatalom.
    Fekszünk a szénán hallgatagon.

    Nagy romos ormok ránk meredeznek.
    Esik az eső, hull, hull.
    Köröskörül a beszélő bércek
    Mind belevesznek, mind belevesznek.
    Elhaló sóhajuk körülünk reszket.
    Daloljunk valami szomorú nótát,
    Régi napos napokról, amik szürkére váltak.
    Esik az eső, hull, hull.
    Amik elszálltak, messzire szálltak,
    Elhaló sóhajuk körülünk reszket.
    Nagy romos ormok ránk meredeznek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor – A Vág ritmusai

    A Vág születése

    Reggel, ragyogó.
    Rezgő füveken
    Hűs hajnal harmata csillog.
    – Születő nap, ébredő hegyormok,
    Kelő világ, köszöntelek!

    Repeső reggeli szellőn,
    Zúgó rengetegek
    Rejtelmes öléről
    Ama hajdani hajnal
    Himnusza száll,
    Kitörő nagy erők,
    Omló hatalmak,
    Születő világok
    Ritmusai.

    Ti komoly hegyek itt koszorúban,
    Keresztapái ti a Vágnak,
    Beszéljetek ama napról,
    Amikor leküzdte a kő erejét
    A teremtő vizek hatalma,
    Mikor kitört az ár,
    És megszületett az új világ.

    Itt morajlott a tenger,
    A hegytitánok lelke.
    Innen akart alárohanni
    A hívogató völgyi világba.
    De a bércek lánca
    Azt mondta: Nem!

    Ide folytak mind, mind,
    Az erdők könnyei:
    Kicsiny patakok,
    A hegyek haragja:
    Rohanón letörő vizek árja.
    Ide küldte a föld
    Tűzmelle hevét:
    A mélységből a magasba szökő
    Források erét.
    Törtetve törtetett
    Mind, mind lefelé.
    De a kemény kőporkolábok ajka
    Azt mondta: Nem!

    Itt forrt a tenger ölén,
    Itt küzdött pihenéstelenül
    A sziklavilágok minden ereje.
    Itt ásta a kő kebelét
    Omló vizek hatalma.
    Itt küldte szét
    A vad áradatokat
    Rontó haragja a tenger szívének.
    A hallgató habok
    Itt zúgtak harci éneket.

    Sirályok vijjogó dalában,
    Üvöltő szélvészek szavában,
    Itt született meg a tengerek ajkán
    Világteremtő harcok himnusza.

    De a mogorva sziklazsarnok
    Azt mondta: Nem!

    És egy csatás nagy éjszakán
    Fölkelt a tenger.
    Zúgtak az erdők,
    Zúgtak az ormok,
    A vizek tomboltak
    Szilajon, szilajon.
    Vad szelek jártak,
    A völgyek nyögtek,
    Sziklák dübörögtek,
    Villámok kerengtek,
    Sziklasorok rengtek.
    Az árban, a zajban, az éjben
    Ropogva ropogtak a mélyben
    A kővilág ős gyökerei mind.
    – Fölkelt a tenger!

    Az ébredő hajnal
    Egy új világot látott megszületni,
    Egy ifjú, győzelmes világot.
    Széttört a szirtbilincs,
    Győző vizek árja
    Hömpölyögve rohant le
    A völgy szorosán.

    Mikor a születő napfény
    Kilebbent a hegyek fölé:
    Lenn, magavájta ösvényén,
    Életet ontó ifjú vizével,
    Hullámai ringva-dalolva
    Győző erők dalát,
    Megszületett a hegyek folyója,
    Megszületett a Vág.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor – A vizek estéje

    Sötétlő fenyvesek mögött,
    Túl a dacos nagy hegyeken
    Leszállt a nap.
    A vizeken a mesék apja jár:
    Az este.

    Az este a vizek ünnepe.
    Mikor elül a zaj,
    S a vízre ráterül
    Halkan, simogatón
    Az ünnepek nyugalma:
    A hullámok mesélni kezdenek.

    Mint amikor hajnalos éveimben,
    Szép csendes nyári estelen,
    Házunk előtt, akácfalomb alatt,
    Édesanyám elringató ölében,
    Gyerekfejem keblére hajtva,
    Elálmodoztam ébren
    Tündéres álmokat.
    Harmatos fűben ciripelő tücsök szólt,
    S a bólogató, vén akácfa
    Halk titkokat súgott fülembe.
    S míg édesanyám puha ujjai
    Hajfürtjeim közt simogatva jártak,
    A kertek alól, susogó lombon át
    Bús nóták elhaló dalát
    Hordta felénk akácillatú szél…

    Susogva, halkan, lágyan, álmodón,
    Estéli órán, ünnepi csöndben
    Mesélnek a vizek…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor – Szóló sziklák között

    Állottam a völgy fenekén,
    Szédületes sziklák szorosán,
    És néztem a mélyből
    Az égreszökő magasokba.
    Haragoszöld fenyveseken túl
    Meredek, nagy szürke falak,
    Tarkahomlokú, roppant sziklaapák
    Meredeztek elő
    Idegen magasokba.

    Nekem, állónak szűk út szorosán,
    Bújó völgy sárborított fenekén,
    Szirtekközi szélben
    Szólottak a sziklák.

    „Mit akarsz köztünk,
    Por gyermeke, szólj.
    Férgek fia, föld unokája,
    Mit akarsz a magasban,
    Sártaposó?
    Ez itt az erők kőszáli világa,
    A keménység kőbirodalma,
    Ez a sziklavilág.
    Itt semmi sem él,
    Füvet se, fenyőt se találsz,
    Ez itt a halál testvérbirodalma.
    Itten csak a felhők
    Bús tábora jár,
    Csak a förgetegek,
    Szilajon rohanó szelek ajka dalol
    Rettentő énekeket,
    Miket emberi fülnek
    Meghallani nem jó.
    Hangjukra a vér tüze megfagy,
    Fátyol fut a szemre,
    Kemény köveken
    Megcsúszik a láb.

    A sziklavilág nem az embereké.
    Ez itt az erők kőszáli világa;
    Férgek fia, sár unokája,
    Mit akarsz te közöttünk?”

    Így szóltak a sziklák.
    Felszökve helyemről
    Felkúsztam a kőmagasokba,
    És szívtam az ormi szelet,
    S megtelt a szívem
    A kemény nagyság,
    Az égreszökő nagy erők
    Érzéseivel.
    S leszálltam a völgybe,
    S hallottam verni völgynek
    Lágy szíve erét.
    És zöld puha pázsit ölén
    Csörgő kicsi forrás
    Kristály vize mellől:
    Az égreszökő magasokba,
    A sziklavilágba
    Úgy néztem föl, mosolyogva.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor – Angelus

    Erdő füvén fekszem hanyatt.
    Jő lábhegyen az alkonyat.
    Zsong, zsong a csend mély mámora.
    Lebben az Isten fátyola.

    A csend az ő szívén terem.
    A csend az örök Szerelem,
    A Lélek a vizek felett:
    Egyetlen, áldott Felelet.

    Ó mindent, mindent értek én,
    Mióta ez a csend enyém.
    Szívet nyit rám minden titok,
    És mindenek nyelvén tudok.

    Azóta hozzám szólnak
    A füvek, fák és madarak.
    Barátaim az állatok,
    Zengnek a színek, illatok.

    És mind oly boldogok vagyunk,
    Hogy testvér-szóval szólhatunk.
    Ó érteni, megérteni:
    Mily édes, milyen isteni!

    Megrezzen most egy vén csalán
    Távol harangszó mély dalán,
    Mely messze zsongja lombon át
    Az esteli Úrangyalát.

    Elhallgat minden itt körül,
    Megáll a gyík, a szél elül,
    És – mindnyájunkért egymagán –
    Ávéba kezd a csalogány.

    Forrás: Lélektől lélekig