Címke: Sík Sándor

  • Sík Sándor: A könny születéséről

    Boldog a bűn és érdemtelen áldott,
    Mert semmiből teremt egy új világot.

    Boldog a bűn, mert ő szüli a könnyet
    És százszor szent a könny.
    És másom nincs, csak a könny, amit sírok,
    Egyetlen ősi örököm.

    Nincs másom. És az sem enyém,
    Az én könnyem nagytitkos messze tenger,
    És én úgy állok partja meredekjén,
    Félve és fázva, félig-húnyt szemekkel.
    És a szemem lehúnyni sem merem,
    Mert a tengereken sziszegnek az éjek,
    És elzsibbaszt egy szörnyű félelem;
    És a szememet kinyitni is félek.
    És úszni kellene és nem merek,
    Hiába hívnak messze tengerek;
    Csak reszketek, vacogva reszketek.
    És, jaj nekem, egyhelyben állok.

    A bűn az áldott.
    Mert eljön és az óriás vizeknek
    Örvénylő mélyére merít,
    És tágra nyílt szemeim elé hozza
    A mélységek rejtelmeit.
    Megmutat mindent ott lent a fenéken,
    Hullám alatt, kövek megett,
    És úgy találom meg enmagamat
    És úgy találom meg a könnyeket,
    És ama világos világot.

    A könny, a könny ezerszer áldott!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Isten lánca

    Nem, nem engedlek, fogom a kezed:
    Az Isten lánca vagyok én neked.

    Kötlek magadhoz élő kötelekkel,
    Komoly, virrasztó, nehéz szeretettel.

    A ködlő múltat akarom, feledd,
    S állj meg hajnalló mélyeid felett.

    És nézz magadba boldog félelemmel:
    Isten szemével és az én szememmel.

    És tépd el mind a félig-fátylakat.
    Akarom: láss és megszeresd magad.

    Hogy lásd magad: ifjúnak és igaznak,
    Erősségnek és mosolygó vigasznak.

    Lásd, hogy világol a boldog titok:
    A zengő porta, mit Isten nyitott.

    Akarom: keljen új életre benned
    Alvó dala az építő igennek.

    És mosolyogd rám, édes jó barát,
    Az erős Isten élő mosolyát.

    Forrás: versgyűjtemények

  • Sík Sándor: Erdő szélén estvéledtem

    Erdő szélén estvéledtem,
    Porlepetten, gondlepetten.
    Ordas nagy út sír megettem.
    Kenyerem javát megettem.

    Kenyér javát, ember rosszát,
    Bor mézét és zavarossát,
    Soknál több volt, úgy rámhozták
    Nevezetlen égi posták.

    Isten sípja rítt a számon.
    Kinek kell a tudományom?
    Tenger tükrén gyermek-lábnyom!
    Mondjam-e, hogy szánom-bánom?

    Én aludni telepedtem,
    Subám fejem alá tettem.
    Édes Gazdám, ott felettem,
    Majd elleszünk immár ketten.

    Összeteszem két kezemet,
    Angyalaid hadd jöjjenek.
    Hadd fogják be két szememet:
    Csak Teveled töltözzenek.

    Reggelt úgyis ha megérnek,
    Csak-csak visszanézegélnek,
    Kezdődik a régi ének,
    Szíveknek-e vagy a szélnek?

    Amíg győzöm, addig éljek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A hajnal szerelmese

    Azt szeretem, aki nevet
    akinek rózsaszín az arca
    aki örül, aki kacag
    aki dalolva megy a harcra.

    Enyém az áprilisi szellő.
    A feslő bimbót szeretem
    a hasadót, a harmatosat.
    A hajnal a szerelmesem.

    Az én emberem a gyerek
    a nagyszemű, nevető gyermek
    akiben szűz, minden-csírák
    ezer erők rügyezve kelnek.

    Az én emberem, aki fölkel
    az induló, az ébredő
    akinek győzelem az álma
    akiben dalol a jövő.

    Szeretem azt, aki akar
    aki remény, aki ígéret.
    Az enyém a vér és a tűz:
    a fakadó fiatal élet.

    Az ébredő Napot imádom
    megyek a virradat elé.
    Az én lelkem a tüzek lelke
    az én dalom a hajnalé.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: LILIPUT

    Ahol járok, amerre nézek,
    Aprócska nép sürög, zsibong.
    Liliput ez!
    A szálkalándzsás kis vitézek!

    Futkos és nyüzsög és tolong
    És kiabál hangos-keményen
    Egyszerre mind,
    S mindnél buzogány, bot, dorong.

    Mind kiabál, nagyon, merészen.
    Mind azt kiáltja: Én vagyok!
    Egymást lesik
    És gyűrkőznek birokra készen.

    Földrebilincselt Gulliver,
    Fekszem közöttük, magam ember.
    Nézegetek,
    S várom, hogy mikor ülnek el.

    Ni, milyen sápadt valamennyi,
    Lógó fejek, szűk homlokok.
    Hát senki sincs,
    Aki merne itt levő lenni?

    Egy se akadna, senki hát,
    Aki föl mer egyenesedni,
    Fölnézni, föl,
    S felhőkbe fúrni homlokát?

    Hát kihaltak a férfiarcok?
    Az egész-ember-homlokok?
    – Liliput ez!
    Liliputi apróka harcok!

    Tüzel alattam a homok,
    Türelmetlen tüzel a vérem.
    Testvéreim,
    Ezekkel volnánk rokonok?

    És csendes-vígan dudorászom.
    Úristen! mi lesz Liliputban,
    Hahahaha!
    Ha én a kötelem lerázom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Virág a tengeren

    Parttalan tenger ringat csendesen.
    Kicsiny virág vagyok,
    Fehér virág vagyok,
    Ringó virág végtelen vizeken.

    Kicsiny virág vagyok.
    Nagy, feneketlen mélységek fölött,
    Hűvös, temető mélységek fölött
    Hintáznak a habok.

    Nagy, feneketlen mélységek fölött
    A tenger lelke zúg,
    A mélységek lelke zúg,
    S ezüst hullámok árja hömpölyög.

    A tenger lelke zúg.
    A végtelen víz: ez az én hazám.
    Végtelenség, te vagy az én hazám,
    És én a koszorúd.

    A végtelen víz: ez az én hazám,
    A tenger az enyém,
    A minden az enyém,
    A fénymámoros örök óceán.

    A tenger az enyém.
    Öröktüzű nap fönn a kék egen:
    Ringó virág végtelen vizeken,
    Téged imádlak én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szembe a Nappal

    Ásít a sivatag.
    Ezer álnok álmos szemével
    Gúnyosan hunyorog a homokóceán.
    Állok a porhullámok közepén.
    A két karom magasra tárva,
    Az ég felé, az ég felé.
    És égő szemmel és égő szívvel
    Nézek, szembe a Nappal.
    Hasad a hajnal.

    Az álmos, szürke sivatag fölött
    Megvillan a fény és fölkel a Nap.
    Bíborosan, aranyosan,
    Ifjan, tüzesen és szerelmesen.
    És én, kitárt karral és szívvel,
    Ifjan, tüzesen és szerelmesen,
    Nézek, szembe a Nappal.
    Minden sugár énrajtam rezdül át,

    Minden dal rajtam csendül át.
    Mi lettem én? Az vagyok, aki voltam?
    Vagy egy nagy-nagy harmónia,
    Dalból, tűzből és élő sugarakból?
    Én vagyok-e a puszta lelke?
    Vagy az én lelkem a Nap?
    Nézek, szembe a Nappal.
    Úgy átjár a fény,

    Úgy fölissza a lelkemet.
    És nem tudom, a Napból fakad-e a fény,
    A tüzes, imádságos és szerelmes,
    A sivatagra és az én szívemre?
    Vagy belőlem forrásozik a Nap?
    Kitárt karokkal, magam is tűz,
    Nézek, szembe a Nappal.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A tó lelke

    Állottam hosszan, hallgatag,
    A fák alatt, a tó felett.
    Halvány holdfény a gallyakat
    Sugárba vonva reszketett.
    Ködben, homályban állt a tó,
    A légben néma mély igézet,
    Félálmodásba ringató.

    A tónak lelke megigézett.

    Levél se mozdul, nesz se szól.
    Hallgat a víz, szunnyad a szél.
    Hullám közül, a víz alól,
    A sejtelem világa kél.
    A tó beszél. Én hallgatom.
    S a vízbe nézek, egyre nézek.
    Élek?… Nem élek?… Álmodom?…

    A tónak lelke megigézett.

    Testetlenül és nesztelen
    Hűvös sugalmak rajja kel,
    És átszűrődik lelkemen.
    A tó, a tó titkot lehel.
    Átsző mindent e lehelet.
    Minden titok, amerre nézek.
    Nedves köd ül a táj felett.

    A tónak lelke megigézett.

    Homály, homály! Minden homály!
    Ez a chaos! Ez a setét!
    A némaság ős lelke száll
    Nagy szürke szárnyon szerteszét.
    A nagy szárny zajtalan suhan.
    Még nincs napfény. Még nincsen élet.
    Az anyag áll csak hangtalan.

    A tónak lelke megigézett.

    A némaságba belevesz
    A gondolat, a képzelet.
    Igen, az első reggel ez:
    A Lélek a vizek felett.
    Elömlik, áthat mindenen.
    Csak egyet látok, egyet érzek:
    A végtelen! A végtelen!

    A tónak lelke megigézett.

    És halkan és önkénytelen
    Imádság fogan ajkamon
    Arcod előtt, ó Végtelen.
    Imádkozom, imádkozom.
    És bennem föllobog a fény:
    Mely elveszett a vak homályban,
    A Fényes Végtelen ölén
    A lelkem, a lelkem megtaláltam!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor – Eső a Vágon

    Esik az eső. Veri a Vágot.
    Esik az eső, hull, hull.
    Amerre nézek fénytelen szemmel,
    Zuhogó, locsogó vizeket látok.
    Nem látok napfényt, napvilágot.
    Daloljunk valami szomorú nótát.
    Ma úgy elkönnyezem egy régi-régi bűn.
    Esik az eső, hull, hull,
    Sirató-búsan, szürke-szomorún.
    Nem látok napfényt, napvilágot.
    Esik az eső. Veri a Vágot.

    Fekszünk a szénán hallgatagon.
    Esik az eső, hull, hull.
    Szólani szót most senki se merne,
    Néma igézet a szós ajakon.
    Itt jár valami bús hatalom.
    Daloljunk valami szomorú nótát,
    Valami hallgatót, valami régi-régit.
    Esik az eső, hull, hull.
    Érjük-e, éljük-e, valaha végét?

    Itt jár valami bús hatalom.
    Fekszünk a szénán hallgatagon.

    Nagy romos ormok ránk meredeznek.
    Esik az eső, hull, hull.
    Köröskörül a beszélő bércek
    Mind belevesznek, mind belevesznek.
    Elhaló sóhajuk körülünk reszket.
    Daloljunk valami szomorú nótát,
    Régi napos napokról, amik szürkére váltak.
    Esik az eső, hull, hull.
    Amik elszálltak, messzire szálltak,
    Elhaló sóhajuk körülünk reszket.
    Nagy romos ormok ránk meredeznek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor – A Vág ritmusai

    A Vág születése

    Reggel, ragyogó.
    Rezgő füveken
    Hűs hajnal harmata csillog.
    – Születő nap, ébredő hegyormok,
    Kelő világ, köszöntelek!

    Repeső reggeli szellőn,
    Zúgó rengetegek
    Rejtelmes öléről
    Ama hajdani hajnal
    Himnusza száll,
    Kitörő nagy erők,
    Omló hatalmak,
    Születő világok
    Ritmusai.

    Ti komoly hegyek itt koszorúban,
    Keresztapái ti a Vágnak,
    Beszéljetek ama napról,
    Amikor leküzdte a kő erejét
    A teremtő vizek hatalma,
    Mikor kitört az ár,
    És megszületett az új világ.

    Itt morajlott a tenger,
    A hegytitánok lelke.
    Innen akart alárohanni
    A hívogató völgyi világba.
    De a bércek lánca
    Azt mondta: Nem!

    Ide folytak mind, mind,
    Az erdők könnyei:
    Kicsiny patakok,
    A hegyek haragja:
    Rohanón letörő vizek árja.
    Ide küldte a föld
    Tűzmelle hevét:
    A mélységből a magasba szökő
    Források erét.
    Törtetve törtetett
    Mind, mind lefelé.
    De a kemény kőporkolábok ajka
    Azt mondta: Nem!

    Itt forrt a tenger ölén,
    Itt küzdött pihenéstelenül
    A sziklavilágok minden ereje.
    Itt ásta a kő kebelét
    Omló vizek hatalma.
    Itt küldte szét
    A vad áradatokat
    Rontó haragja a tenger szívének.
    A hallgató habok
    Itt zúgtak harci éneket.

    Sirályok vijjogó dalában,
    Üvöltő szélvészek szavában,
    Itt született meg a tengerek ajkán
    Világteremtő harcok himnusza.

    De a mogorva sziklazsarnok
    Azt mondta: Nem!

    És egy csatás nagy éjszakán
    Fölkelt a tenger.
    Zúgtak az erdők,
    Zúgtak az ormok,
    A vizek tomboltak
    Szilajon, szilajon.
    Vad szelek jártak,
    A völgyek nyögtek,
    Sziklák dübörögtek,
    Villámok kerengtek,
    Sziklasorok rengtek.
    Az árban, a zajban, az éjben
    Ropogva ropogtak a mélyben
    A kővilág ős gyökerei mind.
    – Fölkelt a tenger!

    Az ébredő hajnal
    Egy új világot látott megszületni,
    Egy ifjú, győzelmes világot.
    Széttört a szirtbilincs,
    Győző vizek árja
    Hömpölyögve rohant le
    A völgy szorosán.

    Mikor a születő napfény
    Kilebbent a hegyek fölé:
    Lenn, magavájta ösvényén,
    Életet ontó ifjú vizével,
    Hullámai ringva-dalolva
    Győző erők dalát,
    Megszületett a hegyek folyója,
    Megszületett a Vág.

    Forrás: Lélektől lélekig