https://verskucko.com

Címke: Sík Sándor

  • Sík Sándor: Fecske

    Két kezem közt remegő kis fecske,
    Mint egy forró, pihegő szívecske.
    Nyugodjál meg, kicsi lelkes állat,
    Ne félj tőlem: jaj, dehogy is bántlak.

    Hogyan is, hogy kezembe kerültél?
    Nyitott ajtón be csak berepültél,
    Idebent is kedvedre csapongtál:
    De ki hogy jutsz innen, kis bolond, már?

    Mámorában szédülő fejednek
    Fejjel mentél az ablaküvegnek.
    Föl nem érted, hogy ahol nincs semmi,
    Hogy lehet ott akadálynak lenni?

    Hogy ott, ahol látni való szemmel
    A nagy semmi: nekimegy az ember
    Valaminek, ami oly nagyon van,
    Hogy az ember feje belekoppan.

    De ne bánjad, a fejed se törjed,
    Hiszen annyin emberek is, bölcsek…!
    Hiszen így is te tanítol engem,
    Hogy félve is, megbújsz a kezemben.

    Pedig te még, kicsi, nem is sejted,
    Hogy egy perc csak, és nyílik a rejtek,
    Még csak egyszer hogy megsimogatlak,
    S kettős szárnnyal kinyílik az ablak.

    Így ni fecském, megcsókollak szépen,
    Azután menj az Isten nevében.
    Kinyílik a szabad ég feletted:
    Szálljon akit szállni teremtettek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A visszanézésről

    És ne engedd, hogy visszanézzek.
    Csak azt, csak azt ne engedd,
    Hogy visszanézzek.

    Az én parázsló pártos két szememnek
    Én törvényt tettem.
    És két kőtáblát, hideget,
    Kemény kezembe vettem.
    És szóltam: A hegyek megett
    Énekek zúgnak, szárnyasok, nagyok,
    S én nézni akarom a hegyeket,
    És énekelni akarok
    Harsanó hegyi éneket,
    És magamnak örök dallá idézni,
    Hogy én legyek a Te dalod.
    És nem akarok visszanézni.

    Te láttál, mikor lemerültem
    A zúgó vízbe, ama szent habokba,
    S a tüzes vízben elmerülten
    Te láttál ott dalolva és zokogva.
    És hétszer csaptak rajtam át
    A szentséges habok
    És hétszer mostak végig-végig,
    S Te tudod, hogy rólam minden levált,
    Hogy most már énekes vagyok,
    Hogy most már mind a dalok a tiéid.

    Én így születtem: vízben s tűzben.
    S most már itt voltam az innenső parton.
    Odaát éppen sírt az álmos alkony,
    De itt a hajnal fénye égett.
    És én kemény mellemre tűztem
    A két kőtáblát, (én kincsem és pajzsom)
    És elindultam a hajnali tűzben.

    És Te tudod, hogy megláttam az útat:
    Azóta járom.
    Hogy eldobtam a bimbós koszorúkat,
    Csak egy vesszőm maradt,
    Keményen és kopáron,
    És most esengve várom, egyre várom,
    Hogy vesszőmön virág fakad.

    És eleitől fogva tudtam,
    Hogy visszanézni nem szabad.

    Pedig látod, a két kőtábla
    Már olyan sokszor megrepedt.
    Mert tétován sokszor megállva
    Elernyedtek e bús kezek,
    S lecsúszva föld fakó porába
    A két szent tábla könnyezett.
    És olyan sokszor zúg a szélben
    Valami fáradt félelem.

    Azért ne engedj visszanéznem,
    És lásd, azért maradj velem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Kemény parancsolat

    Akarom, hogy szabad légy. Oly könnyű és szabad,
    Mint fényben és illatban megillanó madárka.
    Hogy úgy fürödj belé fiatal napsugárba,
    S légy mint a lepke szellő s a vidám virradat.

    Akarom, hogy szabad légy. Hogy mint egykor kiléptél,
    Bot és köpönyeg nélkül, szökdelve, könnyedén,
    Dallal és bizalommal, az útnak kezdetén,
    Akarom: menj, s ne állj meg az út koldus felénél.

    Mindent elvess magadtól. Csak ama citerát
    Tartsd meg, mellyel az útnak dalát dalolta ajkad.
    Királyi koldusságod meze ragyogjon rajtad,
    És verje újra ujjad a királyok dalát.

    Légy bátor újra bízni. És minden renyhe láncot
    Repessz örökre ronggyá. Hogy mindent porba rázz,
    És úgy szökellj az útnak, mint fürge óriás,
    S inaid vígan ropják az áldozati táncot.

    Rút béklyó már ezentúl nem nyűgzi tán kezed,
    Megolvad mind a vas dalodnak új tüzétül,
    De lásd: még ölelőn és sárgásan sötétül
    Csuklódon egy aranylánc. S jaj, tűzből született!

    Alattomos arany, forróbb a vad tüzeknél.
    Lágyan csókolja csuklód, zsibbasztja izmaid,
    Virágszemeivel szemed közé vakít.
    Lásd: ez az a bilincs, amit te nem kerestél.

    E lánccal vonna még az elhagyott világ:
    A zárt ajtó, amelynek vérhulló-fű a nyitja,
    A feneketlen árok, amelynek nincsen hídja,
    S ijedt mesék susogják, mi rejlik odaát;

    A testvér gyöngyvirágok, amikhez sose nyúltál,
    Amik elől lezártad a pilláid korán,
    És az az esti illat, mely rádsuhant puhán,
    Ha néhanap szelíden ernyedtre alkonyultál.

    De én nem akarom, hogy a szemed lezárd,
    És én nem akarom, hogy most elalkonyodjál,
    És hogy megállj pihenni a nehéz lótuszoknál.
    Akarom, hogy felpattanj és a karod kitárd.

    Akarom, hogy szabad légy. Talpad alá teperjed
    A virágok varázsát. Hadd hulljon a szirom,
    És illanjon az illat: virág légy, akarom,
    De bontatlan maradjon titokszín csodakelyhed.

    Lásd, titkos távolokból keményen szól az ének,
    És nagyon és riasztón nagyot akarok én:
    Úr légy, azt akarom, mosolygó és kemény,
    Mert királynak születtél s királyok mesterének.

    Mérföldes mutatónak, oszlopnak hívtalak,
    Magasraemelt karnak, előrenyújtott ujjnak,
    Harsonának, amelytől vér és velő kigyúlnak,
    És koszorúba gyűlnek a kóbor sugarak.

    És hogyha sírna benned a haldokló virág még,
    És ha a vállad roppan, ha csikordul a csont:
    Kezed szorítsd ökölbe, és lábdobbantva mondd:
    “A holtaknak a holtat! Te, akarom, király légy!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Hat szonett a csodálkozásról

    I.

    A munka mámorától ittasultan
    Gondolatom ha olykor elpihen
    S lassan elúszik mély vizeiben
    Az éntelennek, a jövőm s a múltam
    Vagy éjjel, hogyha hullaként kinyúltan
    S mintha megállna virrasztó szívem,
    Fekszem az éjszakai semmiben
    És semmijében annak, ami voltam:
    Egyszerre sajgó semmiségem éje
    Ketté hasad s mellemre rázuhan
    A halhatatlan kérdés meredélye:
    A semminél sötétebb lenni mélye:
    Lehet-e semmi ami van? – s hogyan,
    Hogyan lehet az, hogy valami van?

    II.

    Kérdezted már, mi az, hogy “Én vagyok”?
    Vérzik az ujjam, tüske szúrt belém.
    Látom, hogy vérzik – az ujjam, nem én!
    De mért szisszentem akkor oly nagyot?
    Én érzem, hogy a vérző ujj sajog.
    A drót lennék a lámpa belsején?
    A drót a fényes, de nem ő a fény.
    Én nem a fényes, én a fény vagyok.
    Nem is a fény, nem is a fájdalom –
    Más, ami érez, és más, amit érez:
    A fényt is én csak érzem, gondolom.
    Csodálkozás, nyiss nékem ablakot!
    És gyújts nekem fényt a meztelen énhez,
    Mondd meg nekem, mi az, hogy “Én vagyok”?

    III.

    Mondd, látod ezt a fejedelmi hársfát?
    Milyen egyetlen, milyen szuverén!
    Érzed-e láttán, amit érzek én:
    A mélyek és a magasok varázsát?
    A napra húzó mélyzöld kupolán át
    Ezer ágán és ezer levelén,
    Egy miniatűr kozmosz kebelén
    Érzed az élet izgató talányát?
    Látsz-e a lengő kupolákon túlra,
    Hová a szemnek nincsen más fel-útja
    Hallod a hívást a mély lombokon?
    Én hallom, érzem, olykor szinte látom.
    Hallod? nem hallod? botszívű barátom?
    S csodálkozol, hogy én csodálkozom?

    IV.

    Csak egy perc, – mondod, – csak egy pillanat,
    Ki tudna minden percet számbavenni.
    Csak egy pillanat, annyi mint a semmi.
    Már nem is volt – csak egy szemvillanat.
    De míg egy szó átlépte ajkamat,
    Hány ember jött e jajvilágra! Mennyi
    Hunyta szemét le örökre pihenni!
    S hányon betelt üdvösség, kárhozat!
    Tán egy naprendszer robbant szét szilánkra,
    Egy máson tán kigyúlt az élet lángja
    S egy történelem indult ez alatt.
    S hány mérfölddel vitt közelebb magadhoz
    S magadat a bizonynál bizonyabbhoz
    Ez a pillanat, – csak egy pillanat!

    V.

    Csodálkozom azon, hogy megszülettem,
    Csodálkozom azon, hogy meghalok,
    Hogy lábam alatt egy világ forog
    És egy mindenség kering körülöttem.
    Én nem keringek. Amit szemre vettem,
    Hallok, tapintok – ízek, illatok: –
    Énbennem vannak, – s én én maradok
    És ők sincsenek megkétszerezetten.
    Én én vagyok, olyan, mint minden ember,
    És mégis, mint a Hold a végtelenben,
    Egyedül úszom és fogyatkozom.
    S egy messze láng mindig megújít engem
    S a Teljes Fény elönti homlokom.
    S én úszom, úszom és csodálkozom.

    VI.

    Csodálkozás! Te vagy az ember-elme
    Első ügyetlen-édes mozdulatja,
    Ami ösztönből lélekké avatja,
    S te utolsó, beérett szenvedelme.
    Belőled él az ihlet áhitatja,
    Te nélküled a szív nem énekelne,
    Szürkére fagyna szava és szerelme,
    Te minden alkotásnak édesatyja!
    Mikor elhangzott az első legyen
    S az újszülött angyalok lábhegyen
    Hallgatták a Hallhatatlan szavát,
    Akkor születtél s el sem is enyészel,
    Mert az Isten szívére te kísérsz el
    Pihegő dalt és dadogó imát,
    Az ezredeknek ezredein át.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A várakozó

    Egy ablakban, egyedül, árván,
    Egyvalakire várván,
    Úgy-e hogy álltál már te is!

    Szemedet egy pontra szegezvén,
    Oda, hol kanyarul az ösvény,
    Úgy-e hogy néztél már te is!

    Messzebb e pontnál, egyetlennél,
    Akárha mágnes rabja lennél,
    Úgy-e hogy akkor nem néztél te sem!

    S ha ilyenkor valaki rádszólt,
    Csak nézted, mint egy megvarázsolt,
    De nem láttad te sem!

    S ha úgy esnék, hogy sohasem,
    Hogy szűk lenne az élet is:
    Úgy-e, hogy nem adnád te sem,
    Hogy állnád, várnád akkor is!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: II. A csendességről

    Ülj mellém, Uram, jöjj és fogd meg csendesen
    Türelmetlen, ideges két kezem.
    Szűnjenek egyszer fogni, motozni, írni, alakítani.
    Kulcsolódjanak nyugalomra békén,
    Legyenek egyszer magukért és érted.
    Jöjj, csókold meg a szememet, hadd szűnjék egyszer nézni és kutatni,
    Csukódjék nézni békén befelé,
    Látni magát és téged.

    Sokáig jártam sokfelé és Márta-módra sokban szorgoskodtam.
    Kopogtattam a dolgokon és megmaradtak tompa némaságban.
    Visszhangot adtak mások, de nem nekem valót,
    Nem a te hangodat.
    És mind a dolgok, amiket mohó és munkás ujjaim illettek,
    Elnyeltek egy-egy darabkát belőlem.
    El-elhagytam magamból mindenfelé az útfelen,
    A lelkem jó, nekedvaló, érőnek termett darabkáit.
    Azt hittem: elhozom neked, amit lelek, és örömödre lesz,
    Pedig ők emésztettek engemet,
    És megmaradtak: rossz kőnek a kő, és ólomnak az ólom,
    Mert nem volt ujjaimban az élet szent hatalma még,
    Mert nem csókoltál még belém magadból eleget:
    Én voltam még nagyon, a régi termés-durva én;
    Termés-arany, mert kezedből került ki,
    És csillogó, mert fényed fénylik róla szerteszét,
    De szétfolyó, puha, erőtlen csillogás,
    És nem született meg belőle még a drága Magisterium,
    Mely amit ér, arannyá nemesít.
    És mindhiába volt a jámbor járás sokfelé:
    Egy-, egyfelé kell menni makacsul.

    Jöjj, Uram, visszajöttem,
    Jöjj és keverj belém acélt a lágy aranyba,
    Fogj meg s taníts meg magamat megfogni,
    És kezedet el nem bocsátani,
    Akkor sem, mikor másért nyúl karom.
    Vízbefúlót félkézzel menteni és téged fogni erősen a mással;
    Törni követ félkézzel meredek szirtek szélén,
    S kapaszkodni a másikkal kezedbe;
    Könyvet lapozni, húst aprítani,
    Kezet szorítani és kardot köszörülni,
    Félkézzel mind: a másikat hagyni nyugodtan a te szent kezedben;
    Szólni az emberekkel, hogy rólad szóljon és neked a szó;
    Írni taníts betűt, hogy képedet képezze titkosan;
    És lenni én, hogy légy Te én helyettem,
    És hozni mást magamhoz, hogy hozzád hozzam őket,
    És adni magamat, hogy téged adjalak.
    Taníts, Uram, taníts, a lábadhoz ülök,
    Magamra és magadra, semmi másra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Téli áhitat

    Csendesen, botfülű vonat!
    A szakrális lepel alatt
    Piheg a téli Balaton.
    Fehér áhitattal köszöntsük,
    Mint a csilingelő ezüst kösöntyűk
    A felnyújtott jegenyegallyakon.

    Csak ez, csak ez van, – nincs se vér, se bomba,
    Nincs katakomba,
    Csak a szépség van, ez a hófehér.
    Vonat, egy percre tűrtőztesd a lángod,
    Hadd sírok el egy sajgó Miatyánkot
    A szépséggyilkos emberért!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sik Sándor: Hetes fogat

    Azt mondod, hogy én jó vagyok,
    És könnyű nekem, mondja hozzá sóhajod.
    Hogy én vagyok a szerencsés kivétel,
    A fekete hollók közt a fehér,
    Hogy jól jártak a csillagok fölöttem,
    Amikor megszülettem,
    És ezért nekem érthetetlen
    A keserűség, a bukás, a kétely,
    A rossz, a bűn, az ádáz, a kegyetlen
    Szenvedély.

    Tudod, mit hoztam?
    A részességet minden rosszban:
    A hét főbűn és hétszer-hét egyéb
    Mellékbűnöcskék mind bennem tanyáznak
    Az első óra óta otthonosan,
    Hogy megízleltem kegyetlen kegyét
    A boldogtalan ésszel-akarásnak.
    Tudod, mit hoztam
    Az ismeretlen örökségeként?
    Idegszálakból épült kényes ént,
    Nem is egyet, nem is kettőt, de százat.
    Egy részük szundikál és baljós arccal ásít,
    De hánykolódik és morog a másik,
    Mint a kitörni készülő rabok.
    És jönnek sirokkós napok,
    Hogy ordít valamennyi s a börtönrácsra lázad
    És fenyegeti csóvával a házat.

    És én egy vagyok minddel.
    Ha lelkembe tekintel,
    Magadra köztük hamar rátalálsz,
    És a többi kavargó én között,
    Amelyeken szemed fölütközött.
    Amik neked különség és kivétel,
    Magára lelne kutató szemével,
    Visszatükrözött életével
    Vagy hét-embernyi más.

    Hát én ne értenék?
    Amikor ez az egy a küldetésem,
    Hogy az embereket megértsem,
    Hogy legyek a kristályszem tófenék,
    A hét forrásból gyöngyöző,
    Eget és embert visszatükröző!

    Hétszerhét-színű szivárvány vagyok,
    De ez a sok szín úgy-úgy összekavarog,
    Hogy messziről: egy és fehér.
    Te jónak hívsz ezért?
    Fehér összhang, harmónia:
    Attól fehér – úgy gondolod – a lelkem.
    Nyugodt egyensúly, megbillenthetetlen,
    Ez volna bennem. – Ó elérhetetlen
    Isteni összhang, ki lakol egekben,
    Bírhat-e téged az emberfia?
    Én nem tudom. De akik itt a földön
    Viselik ezt az angyali ruhát,
    Azok fehérét én már fel nem öltöm:
    A kisgyerekek és nagy ostobák.
    Az együgyűek, szentek és nem-szentek,
    A még-nem és a már-nem emberek.
    De akiben forr ész és képzelet
    És zsong a vér és borzong az ima
    Az nem ismer zajgás-nélküli csendet.

    Tudod, mi az emberharmónia?
    Megmondom a magam harmóniáját.
    Képzelj el vaskaput, melynek kívül, belül
    Két mindenképp egyforma erejű
    Haragos ember nekiveti vállát,
    És úgy feszítik, úgy megráncigálják,
    Hogy majd megpattan izom és halántok.
    Egy pillanatnyi pillanatra
    Engedjen egyik konok akaratja:
    Pattan a zár és szakadnak a pántok,
    És zuhanás lesz és emberhalál.
    Ez a kapu az én harmóniám,
    És most képzelj el a két oldalán
    Kötélnyi izmú óriásokat,
    Nem is kettőt: két vállközös hadat, –
    Jaj, ha az egyik lankadni talál!

    De te azt mondod: minek a verejték?
    Ez a konok vívódás mire jó?
    Aki erős, hadd fújja el a gyengét,
    Pusztuljon, ami pusztulni való.
    Mért nehezíteni az életet?
    Aki egyszer igenre született,
    Az meg se lássa a nemet,
    És akinek tagad a vére:
    A mindenség merev szemére.
    Daccal nézzen farkasszemet.

    Ó, milyen édes volna menni,
    Amerre szívem mondaná: eredj!
    Előre, bátran, mint a kisgyerek,
    Amerre húz a napmeleg,
    Amerre a madár csereg,
    Amerre a szellő futos,
    És lenni jó vagy lenni rossz,
    De lenni egy!

    Kicsorduló kedv és fitos szeszély
    És pillanat amit beszél,
    Amit rendel korbácsos szenvedély,
    És amiért vonít a vér:
    Ártatlanul azt tenni csak,
    Szép kisgyereknek lenni csak,
    Csorgó gyümölcsöt enni csak,
    És minden másra lenni vak!

    Vagy lenni, mint a puszták remetéi,
    Vadakkal hálni, gyökerekkel élni;
    Ciliciummal, szeges ostorokkal
    Harcolni testtel, rontó démonokkal,
    Virrasztó bőjttel, imával elölni
    Mindent ami test, mindent ami földi,
    A szeretetnek tüzében elégni:
    Élni csak annak, ami bennem égi!

    Kemény beszéd?
    Megborzongatja az ember szívét?
    Mégis, még az is könnyebb lenne annál,
    Mint kisebbé konyulnom enmagamnál.
    Oly gyenge, olyan nyomorult vagyok,
    A magam súlya nehezétől
    Majdcsakhogy összeroskadok,
    És mégis: elejétől
    Egy töméntelen törvény virraszt bennem:
    Nekem nem szabad és én nem tudok
    Csak egyikemnek lennem.

    Lásd,
    Nekem ezt a hét szilaj óriást
    Kell egy igába vennem.
    Én nem tudom, van-e a földön jóság,
    És harmónia van-e idelenn,
    De a szépség és az erő: valóság
    És gyönyörűség: ez a küzdelem!
    Fönntermeni a hetes fogaton,
    Amikor szilaj hét-sörénye-rázva
    Már-már rohanna széjjel a világba,
    Megállani fönn, a kemény bakon,
    Csuklód körött a gyeplők csókja forrva
    Belevágni a pataverte porba,
    Izzó küllőn, tajtékos zabolával,
    Ostoraid fennvijjogó dalával
    Szállni, amerre lelked vágya lendül,
    És érezni, hogy új erők ragadnak
    És átadni magadat a végtelenbül
    A végtelenbe sodró Akaratnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Sik Sándor, idézet

  • Sik Sándor: A tej himnusza

    Asztalomon piros abrosz
    Minden reggel,
    Karaj kenyér, mázas csupor,
    Kövér tejjel, jó meleggel.

    Béke bennem, most jövök a
    Szentmiséről,
    Szinte buzog még a malaszt
    Szívem forrás fenekéről.

    Ottan ittam Tállya borát:
    Isten vérét.
    Itt is iszom Isten-adta
    Békességnek szép fehérét.

    Ahogy iszom, azon habos
    Melegében:
    A jó széna szagát szívom
    Amelyen a boci tapos.

    Szinte érzem istállónak
    Langy homályán
    Tehén-anya lomha-meleg
    Boldogságát bocikáján.

    Szinte hallom tejes csöbör
    Csurrogását,
    Tejesorrú tarka boci
    Farka bojtja surrogását.

    Gyermekkorom… Szomszédéknál
    Bocát fejnek!
    Ajkam szélén érzem ízét
    Gyöngyözgető anyatejnek.

    Csoda-lágyát símogató
    Anyakéznek.
    Ó be jó ez! Ez az emlő!
    Ez a bölcső! Ez a fészek!

    Emlékezés illatában,
    Szagos tejen:
    De jól esik lehajtani
    Két karomra zsongó fejem.

    Így maradni, mint a szép tej,
    Elömölve:
    Visszafolyni, visszabújni,
    Anyaölbe, Isten-ölbe!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A néma Miatyánk

    [jegyzet]

    Hozzád, Veled, Neked,
    Mondani egy utolsó éneket,
    Imában ömleni Eléd,
    Legutolsó, de hűséges cseléd…!
    De jaj! ha nem igaz!
    Szobám csupa por,
    Kertem csupa gaz,
    Csupa lelógó tört faág,
    A templom messze, a könyv nehéz,
    Ólomcsizmában toporog az ész.
    És mégis, mégis, Ő van itt,
    Immár tőlem el nem veszik.
    Nap nap után, éj éj után
    Én Téged hívlak, Miatyánk.

    De mire jó
    Egy lámpástalan rádió?
    Hogyan szólítsam az ég Urát
    Egy siketnéma Miatyánkon át,
    Ha szói közül minden második
    Alattomosan elrejtőzködik!
    Bénult napokon, izzadt éjeken
    Az értelem is értelemtelen,
    Értelemtelen és imátalan, –
    Magam vagyok, egészen egymagam.

    De talán mégis volna valami
    Helyettem hinni, vallani,
    Nevemben felimádkozó
    Karikás kis szentolvasó,
    Egyetlen társam aki vagy,
    Karikagyűrűm, el ne hagyj!
    De nem hagytalak-e Téged el én,
    Szómmal, amelyből kialudt a fény?
    Szívemmel, amely csupa seb,
    Elmémmel, amely űrnél üresebb?

    S nem hagytam-e el Veled együtt Azt,
    Aki az űr fölött virraszt?
    Mit felelek, hisz nem tudok felelni:
    Mit felelhet a Mindennek a semmi!
    Akarom élni az egész hitet,
    Szeretni, ahogy Isten szeret,
    És bízni, bízni akarok,
    Abban, amit a Krisztus hozott.
    Nem érzem, nem is gondolom,
    De akarom, akarom, akarom.

    Forrás: Lélektől lélekig