https://verskucko.com

Címke: Sík Sándor

  • Sík Sándor: Az estéli látogatásról

    Nagyon, nagyon szeretlek.
    Olyan nagyon jó volt az este.

    Lelkem didergő, durva dér
    Zord zúzmarával rég beeste:
    Száraz és szürke rút közöny.
    Mind ami volt bennem fehér,
    Szürkére vált és szomorúra,
    Elzsibbadt minden örömöm,
    S megülte síváran a lelkem
    Hétköznapok beteg borúja.

    Oly rég, oly rég nem ünnepeltem.
    Oly rég nem gondoltam reád.
    Sok-sok napot és éjszakát
    Zsibbatagon, könnyes-bolondul
    Nélküled dideregtem át.

    És Te azért el nem feledtél.
    Rossz, langyos vizet, undorodva,
    A szájadból ki nem vetettél.
    Te vártál rám és megkerestél.
    És mikor tegnap hazajöttem,
    Hideg és síró őszi estén,
    És sírva, fázva, megtörötten,
    Magamtól csúffá csömörlötten,
    A lámpát lassan eloltottam
    És végigdőltem ágyamon:

    Akkor a bús sötétben, ottan,
    Lassan, lassan, hallgatagon,
    Az ágyam szélére leültél.
    Jól láttalak a szikra-tűznél,
    Mely két szemedből égetett
    És fölgyújtotta a lelkemben
    A hamvadó nagy tüzeket.

    Néztél, néztél, Te mindig engem,
    És én csak téged néztelek.
    Szinte hallottam sisteregni
    A tüzeket a sötétségben,
    És tudtam, hogy valami elmúlt,
    És újra sírtam, újra égtem.
    És szüntelen, ezerszer, mindig
    Csak ezt susogtam: Édesem!
    És lázzal tüzelő kezem
    Simogató kezed kereste.
    És megcsókoltam lázasan.

    És könnyesen és boldogan
    Úgy aludtam el akkor este.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Az egyedülvalóságról

    Oly boldogság egyedül lenni!
    Én el akarok hagyni mindent,
    Énnekem nem kell senki, semmi.
    Zsibbaszt a zaj, fáraszt a nyüzsgés,
    Nem kell az öröm lobogása sem.
    Énnekem nem kell senki, semmi,
    Csak magam és mennyei másom:
    Az én szerelmesem.

    Olyan édes egyedül lenni!
    Mikor a magamé vagyok,
    Mikor a zavaros özönben
    Egy kis pontot találhatok,
    Egy sziklát, ha parányit is,
    Ha szürkét is és hideget,
    De olyat, amely nem inog.
    És mikor onnan nézek a vizekbe,
    És hallgatom, hogy zúg a szennyes ár,
    És hazatérek megpihenni,
    Mint alkonyatkor a fáradt madár.

    Oly édes odahaza lenni!
    És magamat kitárom,
    Akár a szentély ajtaját,
    És úgy gyűjtöm a perceket,
    A napot és az éjszakát,
    A hajnalt és alkonyatot,
    Napfényt, mosolyt és könnyeket,
    És mindent, mindent, ami fény,
    Ami meleg és ami élet.
    És bent a szentek-szentje rejtekén,
    A hétlakatú vasajtó megett,
    Ott összehordom mind a kincseket,
    Mint virágport a méh,
    És egy világot alkotok belőle,
    Amit meg nem lát soha senki,
    mert ez a világ a kedvesemé.

    Oly jó ama világban lenni!
    Mert ott vele vagyok.
    Ő ott van, ő mindig velem van,
    És gyakran mosolyog.
    Valahányszor magamba nézek;
    Ő mindig újra megszületik bennem,
    És ő egyedül az enyém.
    És énnekem ővele lennem
    Nem embernek való gyönyör;
    Hogy néha azt hiszem, hogy el se bírom,
    Olykor már azt hiszem, hogy összetör,
    S édességétől meghalok.
    Hisz én oly gyönge és oly gyáva
    És olyan nyomorult vagyok!
    Az én szegény ember-szívemnek
    Nagyon-nagyon sok az örömből ennyi.
    De ő, az édes, szeret engemet,
    És mindörökre az enyém.
    És mindörökre átölelve tartja lelkemet.

    Oly édes, édes vele lenni!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Karácsonyi álom

    Magyar karácsony fekete-fakója
    És minden, ami mostani, múljon,
    Száz pici gyertya gyújtatlan gyúljon,
    Csillagos álom pelyhes takarója.
    Álom, álom karácsonyi álom!

    Álom, álom… Betlehemben
    Kicsike Jézus megszületett.
    Szép Szűz Mária, egek ékessége,
    Mi bűnös lelkünk egy édessége
    Csókkal hajol a jászolka tövébe,
    Kicsi Jézuskára rájanevet.
    Édes kicsi Jézus, mindenlátó Jézus,
    Ügyefogyott népre, ránk mosolyog
    Csilló levegő-égben, boldog fényességben
    Nekünk dalolnak angyali karok.

    „Dicsőség, dicsőség mennyben az Istennek,
    Békesség, békesség földön az embernek!”

    Álom, álom… Kegyes kicsi Jézus,
    Panaszkodjunk-e teneked?
    Okos kicsi Jézus, igazlátó Jézus,
    Hiszen te jól tudsz mindeneket!

    S te, fényes szép angyalsereg,
    A békességet is ismered!
    A békesség – te jól tudod, – meleg cipő:
    És édesanyja a bánsági búza.
    A békesség a nagy hegyek nyugalma:
    És homlokukat a Tátra koszorúzza.

    A békesség egy csendes kicsi napsugár talán,
    Amely a mély komoly vizek tükrén remeg:
    De máshol még nem látják szegény magyar szemek,
    Csak Pozsony ős Dunáján és Szent Anna taván,
    A békesség a kassai harangszó,
    S a székely falukon a pásztorok miséje
    Kétszerte szent!…
    Dicsőség a magasban… Kicsi Jézus,
    Tedd, hogy legyen békesség idelent!

    Dicsőség, dicsőség a magasságoknak,
    Békesség a földön, békesség, békesség
    Szegény magyaroknak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A csillagok tövében

    Mondd, üldögélő, aki minden este
    Kiülsz az egyre teljesebbre váló
    Holdgömb alá s elnézed mozdulatlan
    A csillagképek hűvös reszketését –
    Nem hív a szomszéd házak békessége,
    Ahol megfáradt emberek pihegnek
    Erőt aludni a holnapi gondra,
    Nem hív a kertek aljáról az ének,
    A nevető, játékos fiatalság,
    Csigaházad sem, kedves asztalod sem,
    Melyen a villany meleg fénykörében
    Könyveid meghitt bölcsessége virraszt;
    Csak ülsz, csak ülsz a csillagok tövében,
    Magadat is felejtve – üldögélő,
    Mondd meg nekem: mit látsz az éjszakában?

    Csillagokat? Bolygók, napóriások,
    Izzó ködök, tejútak óceánját?
    Sugárözönök zápor-zuhogását?
    Fényesztendőknek megszámlálhatatlan
    Eónjain keresztül erre tévedt
    Törmelékeit sokszázezer éve
    Kilobbant kozmikus tragédiáknak?
    A világsíkok egymásba simúló,
    Egymásból újuló dimenzióit?
    Bújócskáit a hullámnak, a fénynek,
    Csilló tükörén a Határtalannak?
    Ezt látod?

    Ezt, és többet, és nagyobbat.

    Többet, nagyobbat? Szellemek suhantát?
    Csillaggolyókkal tekéző Hatalmak
    Három pár szárnyon lebegő csodáit,
    Amint a Törvény zengő vesszejével
    Vezényelik, – komolyan, mint a gyermek, –
    A Játék ütemét és énekelnek?
    Ezt látod?

    Ezt, és többet, és nagyobbat.

    Többet, nagyobbat? Hát van még azontúl?

    Azontúl már az ember nem beszél.
    A csillagok közt csillagként lebeg
    És teljesül és hallgat, mint a Hold.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Az idegenségről

    Most így vagyok. Most egyedül vagyok.
    Csupa idegen arcok körülöttem.
    Most nem tudom, hogy mit keresek itt,
    És úgy érzem, nagyon messziről jöttem.
    Semmit sem értek. Minden idegen.
    Oly messziről néz rám az életem,
    És én úgy nézem és úgy bámulom,
    Mint egy bánatos beteg arcot
    Egy jégvirágos távol ablakon.

    Oly idegenül integet felém,
    És a szemében annyi titok fázik,
    És annyi könny és annyi félelem.
    Oly nagyon én, és olyan nagyon másik!
    Valamit mond is, zengő susogással,
    S az olyan, mint egy bús gyerekszobás dal:
    Rég elfeledtük gügyögő szavát,
    Csak egy-egy dalos foszlány téved olykor
    Valami nagy-nagy messzeségen át.

    És ez az arc ilyenkor mindenem.
    Mert nem igaz, hogy még mások is vannak:
    Az egész élet ez a kis szoba,
    Ezek a régi halkszavú hatalmak,
    És ez a fázó, hangos hallgatás,

    És ez az arc. És semmi, semmi más.
    Egy könnycsepp, és egy tágra nyílt tekintet:
    Ez az egész. És abba belenézzük
    Az életünket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A másikomról

    Tudom már, hogy láthatatlan vagyok,
    Hogy láthatatlannak születtem.
    Azért van, hogy az emberek
    Úgy elnéznek mindig fölöttem.

    És nem kapott hangot az ajkam,
    Kiáltanom is hasztalan.
    Egyedül járom a világot,
    Látatlanul és hangtalan.

    Valaki áll a helyemen.
    Egy másik. Azt mindenki látja,
    És mindenki ahhoz beszél,
    És az mindenkinek barátja.

    És az beszél az emberekhez
    És a szemükbe mosolyog.
    (Egy idegen, egy nagyon-másik!)
    S mind azt hiszik, hogy én vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Akikről azt hiszik, hogy én vagyok

    Sokszor van úgy, hogy mindent értek.
    Ilyenkor a szemébe bámulok
    Annak, aki csak árnyék és kísértet,
    Aki az én helyemen áll.
    Akiről azt hiszik, hogy én vagyok,
    És aki idegen, mint a halál.

    Ó áldott, áldott ködsüveg!
    Mosolygó maszkom, víg búvóhelyem.
    Milyen halott vagy, milyen jéghideg!
    Szúró szemedből olyan fény rezeg,
    Mint egy csikorgó téli éjjelen
    Felhők mögött halódó holdsugáron.

    De én szeretlek, én mégis szeretlek,
    Szegény bolondos árnyék, néma párom,
    Bús álcám. Hisz csak te vagy az enyém.
    Enyém az arcod és enyém a lelked,
    Álomkóros, fehérlő, furcsa lelked,
    És nekik mégis te vagy én.

    Mert sokszor oly jó megbújni mögéd
    És érezni, hogy eltakarsz,
    És úgy nézni a nagy világba szét,
    És mosolyogni nagy-nagy szeretettel,
    Megbékélt, boldog remeteszemekkel
    Mindent, ami zsivajgás és mindent, ami harc.

    Lásd, én álarcom, én azért szeretlek.
    És néha, álmok árnyas estelén:
    Úgy tűnik idegen arcod elém,
    Mint azok elé, akik rádnevetnek,
    S az én nevemet nevezik nevednek,
    És azt hiszik, hogy te vagy én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A testről

    Rossz bódé ez, Uram, amelyben lakni kényszerítesz.
    Rozzant deszkák szorítanak köröskörül;
    Amerre nézek, minden ócska, rossz falat
    Repedezett, pókhálólepte vén tükör borít.

    Amerre nézek: mindenütt ugyanaz az unalmas-egy,
    Halálig unt arc néz velem farkasszemet.
    Futni, futni szeretnék tőle már,
    Kitörni innen elszánt bús ököllel
    Ledöntött vén korhadt deszkákon át,
    Ki innen, messze. Járni, boldogan
    Harmatos, édes, illatos mezőkön,
    Magas hegyeknek homlokáról nézni, nézni messze el
    Nagy délibábos pusztaságokon,
    És véghetetlen tengereknek titkain,
    És látni, látni ismeretlen arcokat,
    Szemükbe nézni, szemtől-szembe, látón,
    Nem így, a rossz tükörből.

    Ó emberek, testvéreim, segítsetek,
    Hogy elétek futhassak.
    Oly szép lehet a szemetekbe nézni!

    Segíts, szerelmem, jóságos Uram,
    Jöjj, vessük szét e rozzant viskó rossz börtönfalát.
    És zúzzuk szét ezer darabra már
    Ez átkozott-egy tükör végtelenjét,
    Ha meg is vérez sok álnok szilánkja.

    Elég e roskadt pajta vén dohából,
    Megfojt a pállott levegő –
    Tied akarok lenni és övék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Sajó

    Ketten ülünk a parti köveken
    Édes napfényen, a Sajó meg én.
    Gügyög a Balaton gyermetegen.

    Elmondhatatlan mély mosoly az égen,
    És édes-kéken tükrözik a tóban,
    És bennem, és az állat mély szemében.

    Halk szellő rebben, néma felhők szállnak.
    Árnyak a vízen. Lelkem megremeg,
    Riadtan lobban szeme a kutyának.

    És gondolatom Istenhez suhan.
    Nagyságos csendben ünnepel a tó,
    S a kutya rámnéz, hosszan, komolyan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szürke délután

    A ködök napja. Ólmos szürke ég.
    Az ősz sír ma az álmos ködön át.
    Lelkembe lopja fájó dallamát,
    És rám borul lankasztó szürkeség.
    Ma fáj kinézni. Köd az ablakon.
    A szó nekem ma durva, színtelen.
    Karomra hajtom álmodó fejem,
    S a némaság meséit hallgatom.

    Lehúnyt szemem lát rezgő képeket.
    Elém lebeg sok imbolygó alak,
    (Megéledt parázs hűlt hamu alatt),
    S hallok halk, elmosódó éneket.

    Ott kint a ködben valaki zokog.
    Neked is fáj az élet, bús rokon?
    – szótlan benéz az ősz az ablakon
    S halványan, könnyesen rám mosolyog.

    Forrás: Lélektől lélekig