https://verskucko.com

Címke: Sík Sándor

  • Sík Sándor – Embernek lenni

    Bosszúsan, mint a bibliában
    A morgó Isten-embere,
    Húzódom e bokor tövébe,
    És keserű daccal tele.
    És fájdalommal, hisz a lelkem
    Még most is érettük remeg:
    Én jót akartam, én jót akartam,
    Miért hogy mégsem értenek!

    Szellőcske surran át. Fölöttem
    Az orgonafa lombjai
    Bizalmasan egymáshoz bújva
    Kezdenek összezsongani.
    Úgy együtt vannak! Lomb a lombot
    Olyan meghitten fogja át.
    Lehet-e, hogy levél ne értse
    A szomszédos levél szavát?

    Por az úton. A legelőről
    Megtérőben a birkanyáj:
    Összetorló gyapjas fejekből
    Kondorodó tengerdagály.
    A szél egyhangú bégetésnek
    Foszlányait hozza felém.
    Ha báránynak születtem volna,
    Bizonyhogy én is érteném!

    A ház előtt a gyér homokban
    Sikongatnak a gyerekek,
    Kavicskáznak és hempergőznek,
    Hányják a cigánykereket.
    Kettőn közülük csipkegallér,
    Mezítláboska két gyerek,
    De egy almának négy gerezdje
    Nem lehet náluk ikerebb.

    Olyan irígyen nézem őket:
    Hogy értik egymást mindezek!
    Ó én is, én is, minden embert,
    Csak engem ők nem értenek.
    Az egyiknek csak a tanár úr,
    A másiknak író vagyok,
    Ez csak a férfit érzi bennem,
    A negyedik csak a papot.

    Durva szemünk hát csak a felszínt,
    A tarka köntöst látja meg?
    Az emberösztön meg nem érzi
    Azt ami ember, ami egy?
    A buta bari bölcsebb nálunk,
    És emberebb a kisgyerek.
    Embernek lenni emberek közt
    Mi nem tudunk csak, emberek?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor – A magányosság toronyablakából

    Őt, aki túl képzeletem heroikus mennykupoláján
    És gondolatom illattalan űrén
    Ül a Centrum mozdulatlan trónusán
    Egyetlenül,
    Soha még ilyen fogható nappali fényben,
    Ilyen érzett-élőn meg nem láttam,
    Mint amióta meglegyintett engem is a jéglehelletű szél
    A magányosság tragikus toronyablakában,
    Ahová felverekedtem magamat vakmerőségemben,
    És ahol most lihegek és borzongok, ülvén
    Egyedül, emberül.

    Hiszen ismertem addig is én és szólogattam naponta hétszer
    Testvér sokakkal, mesterpálca ütemére:
    Édes volt litániázni milliókkal egy imát,
    Egy-emberül.
    De tudtam, mindig tudtam, hogy kevés ez,
    Hogy valami nincs még benne velük-dalomban,
    Egy új dallamnak kell születnie még:
    Amit éntőlem akar az Isten,
    Magamtól, egyedül.

    Megvan a dallam. Nehezen született csecsemőként
    Dadogni tud csak és sírni szegényke.
    Meg nem érti senki más a csepp idomtalant,
    Csak ő egyedül.
    Aki a néma halat is érti,
    Akinek dallam a vicsori orkán,
    Ő engem is ért, és én is értem őt,
    Akkor is, amikor mennydörög emberevő elemek torkán
    És dadog a törvény keserű dobszavába nyelve:
    Vérembe zúgja szavát és vesémbe,
    Félreérthetetlenül.

    Ó pedig azóta kegyetleneket követel rajtam!
    Meredek a torony és kísérteti szélben ide-oda hajlong.
    Embertelen, fojtogatós emberkének idefenn
    Szál-egyedül.
    Melegebb és otthonosabb volt ott, ahol a többi,
    Úgy, ahogy a többi:
    Törvénytudóktól tanulni a törvényt,
    Nem lenni felelősnek,
    Kerülni az ugrást, a különt, a kalandot,
    Hasonlítani, emberül.

    Most a határtalan horizont figyeli mozdulásom,
    Még a lélegzetem is visszhangot ver a végtelenben,
    De válasz nem jő szómra, ítéleti csend
    Borzong körül.
    A magányos Igazság arca előtt állok
    Magányos igazammal,
    Meztelen mellel,
    Ám ő, egyedülvalóságának iszonyú távolából,
    Meghitten néz a szemembe,
    Egyedül, emberül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A legnagyobb művészet

    A legnagyobb művészet tudod, mi?
    Derűs szívvel megöregedni…
    Pihenni ott, hol tenni vágyol,
    Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.
    Nem lenni bús, reményvesztett.
    Csendben viselni a keresztet!
    Irigység nélkül nézni végig
    Mások erős, tevékeny éltit.
    Kezedet betenni öledbe
    S hagyni, hogy gondod más viselje.
    Hol segíteni tudtál régen,
    Bevallani nyugodtan, szépen,
    Hogy erre most már nincs erőd,
    Nem vagy olyan, mint azelőtt.
    S járni amellett vidáman,
    Istentől rádszabott igában!

    De ezt a békét honnan vesszük?
    Onnan – ha azt erősen hisszük,
    Hogy a teher, mit vinni kell,
    Az égi honra készít el.
    Ez csak a végső simítás
    A régi szíven, semmi más!
    Ez old fel minden köteléket,
    Ha a világ még fogna téged.
    Az Úr nem szűnik meg tanítani.
    Azért kell sok harcot vívni
    Idősen is, míg csendesen
    A szív az Úrban megpihen,
    S kész vagy az Ő kezéből venni:
    Hogy minden Ő, s te nem vagy semmi!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Radnóti Miklós – Tört elégia

    / Sík Sándornak /

    1

    Életem írtam kis bottal a porba
    ott estefelé, hol két út összefutott.
    Szörnyű ábra volt; füstölt, mint záptojás
    szegények ritkás asztalán
    és halálig mutatta magam:
    államat fölkötő kendő takarta
    kiserkedt szőrözetem végül
    és oszlottam ott a selyem levegőben.
    S az útontúli lejtőn gyenge bokorra
    szállt a madár; csapdosva tartotta
    a buktató ágon a súlyát
    és elsiratott vékony fütyöléssel.

    2

    Most estébe fordult e sánta vasárnap
    és itthon ülök. Békés és harcos könyveim fölött
    a polcokon s fiókjaim lukán
    lidércként imbolyg a házkutatás riadalma
    és apró fényekkel tétovázik:
    villanjon-é, vagy várjon-e még?
    Hát villanjon! riadalom legyen itt
    körülöttem! életem emlékei közt
    két férfi lóg két durva bitón
    s apró hajakkal sodrott kötél
    foszlik a súlyuk alatt.
    S mint hegyi fák ágaiból
    hajnalra kicsúszik az új ág,
    úgy belőlem is vadgalambhangu
    versekben csúszik ki érettük a sírás.

    3

    És mindennap újszülött borzalommal élek
    s oly nyugtalanul. Szeretőm karolásához is
    gond íze járul s egyre vadabb bennem
    a szomorúság.
    De néha azért ő, ha azt hiszi
    nem veszem észre, titkon hisz egy istent
    és ahhoz imádkozik értem.

    1933

    Forrás: MEK – Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Sík Sándor: Szóló sziklák között

    Állottam a völgy fenekén,
    szédületes sziklák szorosán,
    és néztem a mélyből
    az égreszökő magasokba.
    Haragoszöld fenyveseken túl
    meredek, nagy szürke falak,
    tarkahomlokú, roppant sziklaapák
    meredeztek elő
    idegen magasokba.

    Nekem, állónak szűk út szorosán,
    bújó völgy sárborított fenekén,
    szirtekközi szélben
    szólottak a sziklák.

    „Mit akarsz köztünk,
    por gyermeke, szólj.
    Férgek fia, föld unokája,
    mit akarsz a magasban,
    sártaposó?
    Ez itt az erők kőszáli világa,
    a keménység kőbirodalma,
    ez a sziklavilág.
    Itt semmi sem él,
    füvet se, fenyőt se találsz,
    ez itt a halál testvérbirodalma.
    Itten csak a felhők
    bús tábora jár,
    csak a förgetegek,
    szilajon rohanó szelek ajka dalol
    rettentő énekeket,
    miket emberi fülnek
    meghallani nem jó.
    Hangjukra a vér tüze megfagy,
    fátyol fut a szemre,
    kemény köveken
    megcsúszik a láb.

    A sziklavilág nem az embereké.
    Ez itt az erők kőszáli világa;
    férgek fia, sár unokája,
    mit akarsz te közöttünk?”

    Így szóltak a sziklák.
    Felszökve helyemről
    felkúsztam a kőmagasokba,
    és szívtam az ormi szelet,
    s megtelt a szívem
    a kemény nagyság,
    az égreszökő nagy erők
    érzéseivel.
    S leszálltam a völgybe,
    s hallottam verni völgynek
    lágy szíve erét.
    És zöld puha pázsit ölén
    csörgő kicsi forrás
    kristály vize mellől:
    az égreszökő magasokba,
    a sziklavilágba
    úgy néztem föl, mosolyogva.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Dalolj, ne félj

    (Reményik Sándornak)

    „Egy új világ van születőben!” – mondják,
    kik felkötötték az Idők kolompját.
    A vének, kiknek szája fél-sírásra:
    „Megérett a világ a pusztulásra!”
    Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
    Én egy órával mások előtt keltem,
    de fáradt nem vagyok,
    és bizalmasaim a csillagok.

    Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
    Az Új csendben jön és oldott sarúban,
    vagy a magasból angyalpille szárnnyal
    a szívbe, mit az Istenség megárnyal.
    És akiben Igéjét megfogantja,
    az szánva néz a kérkedő Kalandra,
    amely ma szerteszét
    elfojtja a szemérmes Új neszét.

    Én hiszek benne, mind a világ ellen.
    Őrá esküdtem ifjú életemmel,
    s azóta minden évszakújuláson
    még-még újabbnak, ifjabbnak látom,
    és örökebbnek. Ó hogy issza fényét,
    hogy zsendül rajta új sarj, új reménység,
    mely örököt akar!
    Csak ami örök, az a fiatal!

    Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
    Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
    Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
    a hold csak hinti harmatát mosolygva.
    Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak,
    szolgálatodra: keletről nyugatnak,
    előre, mint a nap.
    A Pillérek erősen állanak.

    Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
    ki mondja őket réginek vagy újnak?
    Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
    embernek, őznek örök anyaemlő:
    vedlik és újul az emberi öltő,
    meleg a nap, és énekel a költő.
    Lelkem, dalolj s ne félj,
    te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Fehér mezők

    Itt sárba fúl a fehérfátylú tél.
    Itt rút lucsok les a hulló pihére.
    Oda vágyom, ahol a hó fehér.

    Fehér, fehér, minden, amerre látok.
    Hóköntösű, nagy, hallgató mezők.
    Kóbor szelek járják a hóvilágot.

    Sok dudorászó, füttyös, fürge szél.
    A nap szikrát vet a patak jegére.
    Oda vágyom, ahol a hó fehér.

    Hűsfényű, hideg, holdas éjszakákon
    A föld egy néma, óriási alvó,
    A hold egy fényes, ígéretes álom.

    Minden halott, és mégis minden él.
    Alvó világok. Csírázó világok.
    Oda vágyom, ahol a hó fehér.

    A hómezők nagy titkokról dalolnak.
    Az ő daluk az erő és a szépség,
    Az ő daluk a tegnap és a holnap.

    A hómezőkön halkkal jár a tél,
    Csendes dalokkal, hamiskás mosollyal,
    Oda vágyom, ahol a hó fehér.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Tengerparti ének

    A véghetetlen kék tükör
    Komoly-nyugodtan tündököl.
    Lelkem, a régi nyugtalan,
    Rejtelmes arca tiszta kékén
    Végigsuhan simulva, békén,
    Határtalan, határtalan.

    Nem állja röptét semmi gát,
    Kibontja könnyű fény-magát.
    Ezüst habokon búg elém
    A végtelenség szűz zenéje,
    S én szállok boldogan feléje
    Az alkony szárnyas szekerén.

    Nincs már nyugat és nincs kelet:
    Határtalan vizek felett
    Suhan a súlytalan fogat.
    S miknek csak vágya játszik vélem:
    Egy pillantás alatt elérem
    A messze horizontokat.

    Egy lebbenés és ott vagyok
    Ahol a honni csillagok
    Suttognak meghitten velem,
    S lelkem elé szivárványozzák
    Édeseim szerelmes arcát,
    Akácvirágos estelen.

    Tovább, tovább. És mély, komoly
    Alattam a hullámmosoly,
    Alul az örvény búg, dagad.
    Aratásom delére látok:
    Férfiakat, sok hű barátot,
    Verejtékes szép harcokat.

    Tovább, tovább. Új kép remeg,
    Köröskörül csillagszemek,
    Örök-mécs-lángok gyúlanak.
    Titkos zsolozsmák hangja reszket
    S egy óriás fehér keresztet
    Imádnak rejtett sugarak.

    És fönn és lenn kigyullad a
    Csillagzsolozsmás éjszaka,
    S a boldog mélyből feldereng
    Nagy kórusa a tengermélynek:
    A titokzatos szféra-ének,
    A véghetetlen tiszta csend.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Ketten a Mesterrel

    Fehér fényben, fehér ruhában,
    Egy férfi jár előttem egyre.
    Vezet, vezet, kezem kezében,
    Föl a magányos, nagy hegyekre.
    Az emberarcok ködbe vesztek,
    Ketten vagyunk a hegyeken.
    Kézen fogva vezet a Mester,
    S én követem.

    Megláboltam a pusztaságot,
    Homokviharos, sívó tengert.
    Szürke porát szívemre szórta,
    Szörnyű magánya majd hogy elnyelt.
    De tikkadt lelkem felüdítve
    A Mester arca járt velem.
    Kezem meleg kezébe fogta,
    S én követem.

    Lehevertem illatos fűre
    Oázisok mézes szelében,
    Elálmodoztam rózsás felhőn,
    Távol dalon, zsongó levélen.
    De kezét homlokomra tette
    S megnyitva álmodó szemem,
    Előre mutatott a Mester,
    S én követem.

    Elértem a hegyek tövébe
    S indultam fölfelé nyomában.
    Dideregtem a szirti szélben,
    A szikla megvérezte lábam.
    Ha megálltam, szemembe nézett
    És rám mosolygott csendesen.
    S belém szállott a Mester lelke.
    És követem.

    Mikor az első csúcsra értem,
    Verejtékes nap estelén,
    Megkísértett a nagy Kísértő,
    És egy világot tárt elém.
    De a Mester szemembe nézett,
    Szomorú szemmel, könnyesen,
    S rajta kívül nem láttam semmit.
    És követem.

    Járok magányos hegytetőkön,
    A magasságos szirthazában.
    S egy férfi jár előttem egyre,
    Fehér fényben, fehér ruhában.
    Léptünk alatt meleg virágok
    Serkednek a vad köveken.
    Kézen fogva vezet a Mester,
    S én követem.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Szonett

    Feküdt az erdő őszült avarán.
    Egy fáradt rózsa haldokolt kezében.
    És jött az álom rózsaszín ködében,
    Fátyolos arccal, jött a kék leány.

    „Ez a Boldogság!” – kacagott szegény,
    S levonta fátylát. Kezei remegtek,
    S csalódva mondta: „Most ismertelek meg.
    Ismerlek, ó lány: Te vagy a Remény.”

    És hozzá hajlott a kéklő kísértet
    És megcsókolta. S ő mindent megértett,
    És sírva mondta: „Ó Emlékezet!”

    Remegő fák közt árva szél didergett.
    Az alkony könnye az avarra pergett.
    És minden fázó fűszál könnyezett.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig