https://verskucko.com

Címke: sors

  • Juhász Gyula – A hulló csillagokhoz

    Nem szeretem a lomha fényeket,
    A csillagot, mely álmosan ragyog,
    Ti vagytok az én örömöm látványa,
    Meteorok a fehér éjszakába:
    Suhanjatok csak és zuhanjatok,
    Ti züllött csillagok!

    Az égi rónán csöndes nyáj legel,
    Eónok óta hallgatag ragyog,
    – Ó hulljatok hát, új utat mutatva,
    A szent mélységbe fényeket juttatva,
    Suhanjatok csak és zuhanjatok,
    Ti hulló csillagok!

    Békét hazudik a csillagvilág,
    A lusta álmok éjjelén ragyog,
    – Csak rajta, rajta hát kivert, bukott raj,
    Az éjbe, mélybe termő fénycsókokkal
    Lobogjatok csak és robogjatok,
    Ti bátor csillagok!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Fleming: Ne csüggedj

    Ne csüggedj mégse, bár vihar szorongat és tép,
    köpd le az irigyet, a sorsnak ki ne térj,
    légy magadnak elég s ne gyötrődj és ne félj,
    ha szerencse, idő s tér rád uszítja vészét.

    Üdvödet s kínodat előre mind kimérték;
    Tedd, amit kell s ne bánd meg bármit is tegyél,
    Parancsot sose várj s ne nézd, mi lesz a bér.
    Valóra váltja minden perc, amit remélsz még.

    Miért rí s ujjong ki-ki? markában életének
    kulcsa. Nézz szét amit csak látsz körülted, ez
    mind benned van. Hát hiú ábrándokat ne fess.

    Még mielőbb tovább mégy önmagadba térj meg.
    Ki legyűrte önmagát, az el sohasem vesz,
    annak mindenki már alattvalója lesz.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Marina Cvetajeva: Ahogy a jobb a bal kezet

    Ahogy a jobb a bal kezet leli –
    lelked a lelkemhez oly közeli.

    Összesimultunk, áldott-melegen,
    ahogy a jobb a bal szárnyon pihen.

    De vihar kél – s pokolmély szakadék
    tépi a szárnyunk jobbra s balra szét.

    Fordította: Baka István

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Vox Humana: Lángok között

    Ma veled szerettem volna lenni
    Egy napot, egy éjszakát.
    Remegve-rejtve beszélgetni át,
    Csendben a szemedbe nézve.
    Megfogni két kezed,
    Átölelni és füledbe súgni:
    Még… még kicsit maradj velem…

    Hajnalban tűzforrón hozzád simulni,
    „Farkasokkal táncolni” délben
    S csodálni a teli Holdat éjjel.

    Ma veled szerettem volna lenni…
    Nem tudni, hogy minden elmúlik egyszer.
    Szárnyaink szélesre tárva
    Repülni fel… felhőkön át a magasba,
    S zuhanva, testünk összeforrva
    Merítkezne elfutó habokba…

    Ma veled szerettem volna lenni,
    A melledre hajtani fejem,
    Érezni a vad lüktető szívdobbanásban
    Gyönyörre nyújtózó feltámadt hited,
    Mint banánra a héj forrni köréd
    S utad vigyázni, melyen célba érsz.

    Ma veled szerettem volna lenni,
    S nélküled magamban – veled vagyok.
    A mélykék égen bámulok egy fénylő csillagot…
    Óh, én ostoba! Arcul csapott a Sors,
    Kegyetlen ostora most szántja végig az eget!
    Lelkemben fényre vak félelem vibrál,
    Öncsalásom csillaga lehull,
    Lángolva hasít ketté gyanútlan felleget!
    Szemeim könny borítja s szívemben veled
    A lángok közé kacagom magam… Ég Veled!

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Vox Humana: Álom – 1

    Ezer éve vagyunk itt a földön,
    Már visszahívott milliárd elem.
    Szemünkben egy halvány csillag fénye,
    Szívünkben vadak félelme s örökléte.

    Szenvedést láttunk itt, s szörnyeket,
    Kik úgy nevezik magukat: emberek.
    Hiszik, hogy mindent tudnak már a létről,
    Istent tagadnak és szeretetet.

    Egy lankás parkban vártalak,
    S te jöttél felém, mint a fény,
    Időtlen gondolat viharzott át a téren,
    A rettegés villámként csapott belém.

    Az időt megállítani voltál képes,
    Jeleket rajzolni az égre fel,
    A Mindenség mámorban reszketett,
    Mikor ajkad forró vágyakat énekelt…

    Üldöztek suhanó fekete árnyak,
    Elrabolták emberbe vetett hited.
    Utolsó erőddel hívtál egy hangot,
    Hangod az ősi káoszba veszett.

    A fájó idő is tűnő, mint a lét,
    Hagyd a könnyeket, ha menekülni kell…
    Szemed rám nézett, hideg volt, jéghideg,
    Éreztem, utolsót dobban a szíved.

    A hold megfordult az égen és beleremegett.
    Meghalt a perc, az érzés, a titok…
    Dübörgő rianással az éj rám nehezedett,
    Hívott a feledés, távoli galaxisok…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Salamon Ernő: Dal

    Szétkotorta tűzhelyünket
    vézna léc,
    ha felszítod tüzeinket
    elalélsz,

    meg ne lesd zord álmainkat
    felrivallsz,
    el ne dudold dalainkat,
    belehalsz!

    Forrás: eternus.hu

  • Carl Spitteler: Csak király

    Cornelius Clemens konzul szólt. „Kívánom,
    hogy minden rabszolgám csak azt a munkát
    kapja, amelyhez kedve, vágya vonja.
    Csak mit szívesen, azt végezzük jól el.
    Rossz helyre téve mit sem ér az ember,
    jó fazekas is kontár kerti munkán.”

    De egyszer szemlét tartott birtokán
    s látott egy szolgát, akin gúnyolódtak
    a többiek, mert az sután s ügyetlen
    munkált az úton, tétován, ütése
    saját ujját sebezte kalapáccsal.
    Kedvetlenül fordul tiszttartójához
    a konzul és szemével kérdi, mint van.

    „Bocsáss meg” – szól az –, „mindent megpróbáltam
    a kallótól a takács műhelyéig,
    de ez bizony nem értett semmihez sem.”

    Cornelius Clemens most türelme-vesztve
    ily szóval fordult az ügyefogyotthoz:
    „Mi volt hát otthon, mondd, a mesterséged?”

    A rabszolga bánatfelhőzte arcát
    sötét gőggel emelte: „Csak király.”

    A konzul hallgatott, részvéte felkelt
    s az ember sorsán hosszan eltűnődött.
    S mert kegyes úr volt, így szólt: „Öljétek meg.”

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Weöres Sándor: Ballada három falevélről

    Lehullott három falevél
    észrevétlen az őszi ágról.

    És jött a szél, a messzi szél,
    egy messzi, másik, új világból –
    Elröpült három falevél
    – – – – – – – – – – – – – –

    Az egyik magasba vágyott:
    talált a felhők közt új világot,
    emelte, emelte a szél.

    A másik rohanni vágyott:
    magasba hágott és mélybe szállott,
    sodorta, sodorta a szél.

    Harmadik szédülni vágyott:
    szemét lehúnyta, semmit se látott,
    kavarta, kavarta a szél.

    Lobogott három falevél.
    – – – – – – – – – – – – – –

    Lehullott három falevél
    tehetetlenül a világból.
    Ott lenn a sár, fekete, mély –
    ki emel fel az őszi sárból,
    ti szegény három falevél?

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Dsida Jenő – A mérföldkövek titka

    Fekete-fakó mese.
    Két ember indult egymás felé
    messziről.
    Régen.

    Vaksötét az éjszaka,
    füleikben ólom siketül;
    azóta
    mennek.

    Gyöngyös-hideg alagút.
    Nedves kőfal tenyérre tapad.
    Keresik
    egymást.

    Inuk roggyant s fájva fáj,
    rekedt hangjuk, ha kiáltanak,
    elgurul
    tompán.

    Némák a mérföldkövek.
    Titkon, amit mindük észrevett,
    kajánul
    rejtik:

    Csalódnak a vándorok.
    Keresztezték egymást balgatag
    útjaik
    régen.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Omár Khajjám – Négysorosok

    Ne hidd, hogy e világtól válni félek,
    s hogy lelkemmel sötétbe szállni félek.
    Mind nem riaszt, hisz elpusztulni: törvény.
    Mert nem tudtam jó úton járni: félek.

    Tudod, hogy életedből kirepülsz majd,
    hogy titkok függönye mögé kerülsz majd.
    Igyál, hisz nem tudod, honnan fakadtál,
    vigadj, hisz nem tudod, hová merülsz majd.

    Ha kocsmabortól részeg lettem: lettem.
    Ha pogány tűzimádó lettem: lettem.
    S ha minden szent nyáj gyanakodva néz is,
    én: én vagyok, s amilyen lettem: lettem.

    Szellőben veszti köntösét a rózsa,
    pedig vidít fülemülét a rózsa.
    Üljünk árnyába, hiszen annyiszor már
    földből fakadt és földdé lett a rózsa.

    Siralom a szívnek, ha heve nincsen,
    ha sóvárgása, gyötrő tüze nincsen.
    Szerelem nélkül záruló napodnál
    eltékozoltabb nap részedre nincsen.

    Ha testünkből a puszta lélek elszáll,
    testünkre téglaépítményt kapunk már,
    s a más testére épülő halomhoz
    haló porunkkal hozzájárulunk már.

    Magammal harcot vívok. Mit tehetnék?
    Tettemért kínban rívok. Mit tehetnék?
    Tán irgalmaddal ajándékozol majd,
    mégis szégyentől sírok. Mit tehetnék?

    Forrás: Kedvesch versek