https://verskucko.com

Címke: sors

  • Csorba Győző: Neked

    Ez már nem szerelem többé, nem két ember
    kötése, keringő tánca egymás ellen,
    kemény harc, ölbeli elnyugvás cseréje
    s változó viszonylat: tőle vagy feléje.
    Magány és párosság itt üres szavak csak,
    itt már az érzékek csak befele hatnak,
    egymást ha kívánjuk látni: elégséges
    állítani tükröt a magunk szeméhez.
    Aki rádnéz, rajtad engem is fölismer,
    s érzékeljük egymást érzékszerveinkben.
    Kettőnkkel lehet csak dolga a halálnak:
    egyőnkre se támad, egyőnkre ha támad.
    Ellened hibázom? Magam ellen vétek!
    Így tekintsd, ha olykor félre-útra lépek.
    S aki magát rontja, pusztul igazán csak,
    s a fő-fő lázadó maga ellen lázad. –
    Ez már nem szerelem: sors ez, születetté,
    aki kettős vágyból válik maga-eggyé,
    aki kettőt hordoz, s őket ha nem őrzi,
    mindenképp a saját bajait tetézi.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Bella István – Szebbnek szültél

    Együtt születhetett szívem
    szíveddel, ezért vagy ilyen,

    mint én, mert ugyanaz a fa
    ágán sarjadtunk valaha.

    Ugyanaz, ugyanaz a vér
    vert arcodért, vert arcomért.

    Ugyanaz, ugyanaz a tej
    delelt melleden, mellemen,

    s az a kéz, ugyanaz a jobb
    etetett meg és mosdatott.

    Hát milyen álnokság, mi volt,
    mi tőled így elpusztított?!

    Mit vétett, mit vétkezhetett
    szívem, hogy így száműzetett

    tőled, hogy csak találgatom,
    ki vagy, honnan vagy rokonom.

    A hang, a hangod ismerős,
    itt volt a torkomban előbb,

    s ahogy beszélsz, a haj, a szem
    – jaj istenem, jaj istenem,

    madár, csak madár szólhat így,
    mikor hullatja tollait. –

    S ahogy lépteid hallani,
    bennem lépdelt így valaki.

    De rád néz és fölujjong kezem:
    Te vagy kezem! Te vagy kezem!

    Rád néz és fölujjong a szám:
    Arcod hazám. Szemed hazám,

    és minden szerv: külön, külön
    beszél, beszél: öröm, üröm

    fagy, kín, elkezd kiáltani:
    Magad magamnak vallani.

    Hallgasd csak, milyen hangzavar,
    gyöngyzörej, jéghang, csodajajj.

    Hajnal bánata, születés,
    gyöngyvirág-verítékezés.

    És mind szólal, és mind beszél,
    a sírás, a csukló nevetés.

    Tenned kéne már valamit,
    el kéne halkulni kicsit,

    halkulni, arcvonásnyira,
    csupáncsak dobbanásnyira,

    csak te halld, csak te értheted:
    éltem és csak most éledek.

    Hát szólj rám: ne mondja ki szám:
    Szebbnek szültél, mint az anyám!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Sárközi György – Virágok beszélgetése

    – Külön indákon tekeregve
    bús virág voltam, bús virág voltál,
    köszönöm, hogy nagy bolygásodban
    mégis – mégis hozzám hajoltál.

    Ideges, keringő kacsokkal
    akkor futottál mellém éppen,
    mikor már-már alákonyultam
    sötét levelek hűvösében.

    – Külön indákon tekeregve
    bús virág voltam, bús virág voltál,
    köszönöm, hogy nagy magányodban
    mégis – mégis hozzád karoltál.

    Már-már sírósan becsukódó
    kelyhedet rám nyitottad önként,
    s lelked lelkembe átejtetted,
    hogy ott forogjon csípős könnyként.

    – Egymás mellett és egymás ellen
    nyílunk mi, nyugtalan virágok,
    kergetőzve s összeborulva,
    mint tengeren játszó sirályok,

    rázkódva forgó viharokban,
    bukdosva pergő jégesőben,
    idegenül tán mindörökké,
    de mindöröktől ismerősen.

    – Egymás mellett és egymás ellen
    nyílunk mi, nyugtalan virágok,
    megtört gőgben összeakadva,
    mint száműzött, koldús királyok,

    s úgy nézzük egymást szomorúan,
    kíváncsian s mindent tudóan,
    mint hulló csillagok figyelnek
    egymás útjára lefutóban.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Rab Zsuzsa – Lehet

    Hát még lehet? Mégis lehet?
    Lehet?
    Virágos isten küldött tégedet!
    Megint veled? veled, veled, veled?
    Az ócska sláger-dallam is nevet,
    sajnos, a vénkisasszony is nevet,
    mi tagadás, a bácsi is nevet,
    nevet, nevet, hogy lehet,
    hogy veled,
    megint veled, hogy azértis, lehet,
    hogy tiporjuk vakon az éveket,
    külön-külön, mégis veled, veled,
    a metrólépcsőn ifjú szédület
    röpít és részegít, s az is nevet
    és csúfolódón nyelvet öltöget,
    azt mondja mégis, hogy lehet, lehet,
    bócorgok majd, vénasszony, nélküled,
    és zörgő szíved is szeret, szeret,
    s már nem számoljuk rég az éveket,
    már rég nem tudjuk, mi is lehetett,
    kicsoda játszott velem és veled,
    csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet –
    sors ez? vagy harc? szerelem? szeretet?

    Majd vénülök magamban, nem veled,
    mint olvasón, morzsolok éveket,
    pereg a múlt, a majdnem-lehetett,
    és minden éjszakám veled, neked,
    és minden reggelem neked, veled,
    és mindig nélküled és nélküled,
    halálos ágyamon, ott is veled.
    Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet.
    Amire nem jutott szavam neked,
    elmondja majd istenem-istened.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Weöres Sándor: Valaki hí

    Valaki hí téged, valaki hí,
    nem látta senki, elrejtik a fák,
    előtted ring a hangja, mint a mécsvilág.

    Valaki hí téged, valaki hí,
    a szeme kék tán, mint az égkorong,
    boldog szívében hét galamb halk szárnya dong.

    Valaki hí téged, valaki hí,
    a szeme barna tán, akár a föld,
    mérges szivében hét sovány sakál üvölt.

    Valaki hí téged, valaki hí,
    siess eléje: vedd magadra hát
    a leggyöngyösebb mosolyod, legpazarabb ruhád.

    Valaki hí téged, valaki hí,
    a vágya minden égi-földi kincs:
    siess, hazudd magadra azt is, ami nincs.

    Valaki hí téged, valaki hí,
    alakját pókként beszövi a köd,
    de hangja, mint fias madár, kering a fák között.

    Valaki hí téged, valaki hí,
    tán csak egy rég-holt, távoli zene.
    Siess eléje, mit se várj s ne gondolj semmire.

    Forrás: „Szeretni tehozzád szegődtem”, Kriterion Kiadó

  • Sárközi György: Valaki hí

    Valaki hí engem, valaki hí,
    Látom a távolban, látom, amint
    Hivogató, halavány keze int.

    Valaki hí engem, valaki hí,
    Érzem szemének mágnes-sugarát,
    Maga felé húz, vonz a ködön át.

    Valaki hí engem, valaki hí.
    Értem küldi, – de ez sem elég, –
    Illatos, bódító leheletét.

    Valaki hí engem, valaki hí,
    Hangja csábító varázsfuvola…
    S nem mehetek hozzá soha, soha.

    Forrás: www.eternus.hu – Sárközi György versei, „Szívzuhogás” antológia

  • Buda Ferenc: Trágyaterítgető…

    Trágyaterítgető, töretlen nyugalomban
    lombvesztő fáink közé az ősz ismét beloppan.
    Enyésző levelek közt úgy elkékült a szilva,
    mint asszony szemealja, ha bánatát kisírta,

    s az árkos könnycsatornán leejtve minden terhet,
    mozdítatlan dereng, örül, hogy megpihenhet.
    E tárvahagyott szárnyú, nagy nyugalom az őszé,
    de vaskörmét növeszti az ágakat verő szél,

    s hiába látszik így ez, ahogyan van, öröknek,
    eszelős-fekete óramutatók pörögnek,
    s életed selyemszálát vert-konok kötelemmel
    együtt orsózza föl egy forgó óratengely.

    Könyökök, térdkalácsok kövülnek, hegyesednek,
    sértetlen-szép vizek páncéllá hegesednek,
    s ifjúságom a földbe ivódik, mint a hólé.
    Csak tenyerem tarthatom fölibénk háztetővé,

    összenőtt lélekkel véled életre-halálra,
    gerendás ujjaimat fejeden összezárva,
    s mert csillagvonzás húzott egymás szivére minket,
    a rossz rólunk lefoszlik, mint Napról a tekintet,

    s bár lelkünk megperzselődött lepkeszárny a lángban,
    fogjuk egymás kezét e homloktalan világban,
    s testedben kivirágzik, amit beléd leheltem,
    a vérillatos vessző, könyörtelen szerelmem.


    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: A kártyás fölfohászkodik

    Ó színek színe, ördög bibliája,
     fújd meg lelkembe roppant riadód.
    Ó szívek szíve, züllött, furcsa szívem,
     vidd az ördöghöz drága véradód.

    Puffadt erszényed, mely vértől hízott meg,
     az élet asztalára dobd oda,
     és hogyha aludt a sors ezer évig,
     mostan történjék végre a csoda.

    Vesztett csaták, vér és kudarc után
     más nem maradt, csak ez még és a semmi.
    Ó érzitek-e, micsoda hívás:
     szaladni, úszni s menni, menni, menni,
     örökre folyni örök körforgásban,
     újhodni, veszni, hullni lefele,
     csók és halál, bús kezdet és búsabb vég,
     színkeverés, tánc és örök csere.

    Lélekzeni parázsló oxigénben,
     és nézni, hogy minden hogy folyik el,
     és érezni, fejünkön a sisakkal
     a harc előtt, hogy menni, menni kell?

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: A sötét párka

    Három bús párka áll az élet útján,
     a nő, a kártya, a halál.
    Ó fátylasarcú, rejtett, furcsa párka,
     engem kötényed titka vár.

    Nem kérdezem, tündér vagy-e, banya?
    A szeretőm leszel száz éjszaka.
    Az életem péntekjén fölkereslek,
     hozzád őrjöngve fölfohászkodom,
     és kérem az igét, a szót, a kulcsot,
     lábadra ejtve ráncos homlokom.

    Lassú nekem az élet – sokszorozd meg
     és adj a láznál lázabb lázakat.
    Oly titkos ez a kincsesláda, nyisd föl,
     hulljon le róla a kemény lakat.

    Pörögjenek most gyorsan minden orsók,
     lássak ragyogva, mint még sohasem,
     mutass nekem most bölcsőt és koporsót,
     bűvös ujjakkal illesd meg a sorsot
     és gombolyítsd le lassú életem.

    Forrás: MEK

  • Szabó Lőrinc: Babits

    Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
    Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
    Mit láttam benned? Magam végzetét.
    Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
    Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
    Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
    Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.
    S te? Egy torzonborz állat vágyait.
    Én? Istent, akit meg kell váltani.
    Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
    S később? Hogy ellenség én vagyok.
    S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
    Te, tíz év múlva? Tán mégis fiad?
    S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak!
    S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.
    Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fájj!
    S a legvégén, te? Így rendeltetett.
    S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled.

    Forrás: DIA