Sérült sas volt. Rabúl ül ketrecében.
Eltűnt a szikla és a kék magasság.
Azóta őrli vadmadár-eszében:
Most megtanultam, hogy mi vagy, szabadság.
Forrás: Lélektől lélekig
Sérült sas volt. Rabúl ül ketrecében.
Eltűnt a szikla és a kék magasság.
Azóta őrli vadmadár-eszében:
Most megtanultam, hogy mi vagy, szabadság.
Forrás: Lélektől lélekig
Sok kis hajó közt, nagy hajó közt
Láttam egy ladikot:
Lélekvesztőt, egy-embernek valót.
Ily lélekvesztőn indultam el én
Az élet tengerére.
Mert nem adott az Isten más hajót.
Forrás: Lélektől lélekig
Ha bal lábbal kelsz, és nyűgös vagy,
mert minden összejön.
Kilincsbe akadsz, trutyiba lépsz,
vagy senki sem köszön,
Ha tele a hócipőd, még mielőtt bármit
a földhöz csapnál, nézz körül,
S csak ennyit mondj: – Lám, csak lám.
Ha egy női démon rád nevet,
megőrül szíved,
És egy éjszakáért odaadnád
egész életed.
Ha elsodor a vágyfolyó, jól teszed,
ha néha-néha csendesen
Csak ennyit szólsz: – Lám, csak lám.
Ha odafent vagy,
jókat röhögsz a sok hülyén.
Ha újra lecsúszol,
te bámulsz hülyén.
De bárhogy is forog a sorskerék,
a legfontosabb három szó a tiéd:
Lám, csak lám.
Ha meghalnánk, és elvinnének
a dolgos Ördögök,
És együtt főnénk a vasfazékban
a pokol-tűz fölött,
Még ott sem lenne baj, ha összenézve
csak ennyit szólnánk viccesen:
– Lám, csak lám. Lám, csak lám.
Forrás: Lélektől lélekig
Már járt a villám a fejem felett,
S bújtam előle vén fenyő alá
Jó helyre ép…
Egy csattanás:
Lobogtunk volna mind a ketten:
Én és a kihez menekedtem.
És lettünk volna egy halom hamu,
Két élet hamuja.
Bottal piszkálta volna valaki:
Melyik az ember és melyik a fa?…
Forrás: Lélektől lélekig
Igazi költő az csupán, ki szörnyű véget ért.
Főleg, ha ifjan – ideje se telt le.
Egyik huszonhat évesen nyúlt már a pisztolyért,
Másik hurokba bújt az „Angleterre”-ben.
S a harminchárom éves Krisztusnak, ki így beszélt:
Ne ölj! Ha ölsz, akárhol megtalállak,
Hogy több bajt ne keverjen, átverték a tenyerét
Vasszöggel, és átadták a halálnak.
Harminchetes, a végzetes – kijózanít e szám,
E számjegytől a hideg is kiráz ma, –
Hogy Puskin párbajozni ment, e szám okozta tán,
S ezt vésték Majakovszkij pisztolyára.
Harminchetes – e szám bizonnyal Isten átka volt,
A kérdést élre állította: vagy-vagy…
Ez a határ, melyen Rimbaud és Byron elbotolt…
A maiak e számon túljutottak.
A párbaj nem jött össze vagy tán elhalasztatott,
A harminchárom épp hogy megfeszített,
S a harminchét se vért, csak ősz hajszálakat hozott,
Havat, melyet halántékunkra hintett.
Golyó, kötél? Inunkba száll a lélek jó korán…
Tűrünk, pszichopaták, hisztérikák, mi.
Kés élén jár lábujjhegyen a költők népe, ám
A lelkük az, amely ma vérben ázik.
A szónak „hosszúnyakúúú” végén három „ú” –
Hát kurtítsd meg a költőt, légy erélyes.
Hátába kést, hisz ő a kés élén is boldogul,
Leszúrva gondosan, mivel veszélyes.
Fatális számok hívei – szánalmas mindegyik,
Akár a háremhölgyek, epekednek.
Ha már az élettartam átlaga emelkedik,
Mér’ pont a költő éljen kevesebbet?
(Baka István fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szívemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.
Ez a valaki tán az Isten,
akitől bújni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.
Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Így hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
újból elveszni engedett.
Azóta bolygok a viharban
vadmódra de az ő jele,
erejének bélyege rajtam,
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal telik: úgy beteljen
sóvárgással bogáncs-szívem.
Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
„Vezessen Hozzád a szabadság!”
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.
Forrás: Lélektől lélekig
Szólongatom olykor magam: be szépek
A föld csudái, látod, bús nomád?
Miért hát mindig bánat a komád,
És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?
Ne bánd, hogy csalfa csillogás az élet,
S hogy gyenge szálát zord párkák fonák,
Bár színe alján ott a torz fonák,
Nézd édes rajzát: száz szent semmiséget:
Szerelmek lágy kárminját, vágyak bús aranyfüstjét
S a remény reszkető, vékony s könnyes ezüstjét,
Nézd: áldott hímzés, halk pompával omló —
Kár volna vad kezekkel összetépned,
Hisz lassan úgyis elkopik az élet,
S jaj, csattan a párkák kezén az olló
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor egy emberrel későn találkozol,
s meglátod benne mindazt, mit másban nem találsz… s hiányolsz,
úgy tűnik éppen, épp csak egy perccel késtétek el,
hogy együtt többek legyetek.
Nem osztozhatsz!
Van úgy, hogy nem lehet, s hiába nyújtaná feléd kezét…
Jegye más vonatra szól.
Tudod, hogy ő is néz, s elkapott tekintetében,
mintha magával vinné álmaid kulcsát… mindazt, mit vársz.
Úgy tűnik éppen, épp csak egy perccel késtétek el,
hogy együtt többek legyetek.
Nem osztozhatsz!
Van úgy, hogy nem lehet, s hiába nyújtaná feléd kezét…
Hidd el, ki igazán rád vár, ő megtalál… nem tűnik el.
Időben ott leszel, nem késhetsz, nem késel el… ő rád talál.
Vele találkozol.
S meglátod benne mindazt, mit másban nem találsz… s hiányolsz.
Úgy tűnik éppen, épp csak egy perc kell, épp csak egy perc,
hogy együtt többek legyetek.
Nem osztozhatsz!
Van úgy, hogy nem lehet, s megfogja felé nyújtott kezed.
Jegye tiéd mellé szól.
Forrás: Lélektől lélekig