https://verskucko.com

Címke: sors

  • Vox Humana: Álom – 1

    Ezer éve vagyunk itt a földön,
    Már visszahívott milliárd elem.
    Szemünkben egy halvány csillag fénye,
    Szívünkben vadak félelme s örökléte.

    Szenvedést láttunk itt, s szörnyeket,
    Kik úgy nevezik magukat: emberek.
    Hiszik, hogy mindent tudnak már a létről,
    Istent tagadnak és szeretetet.

    Egy lankás parkban vártalak,
    S te jöttél felém, mint a fény,
    Időtlen gondolat viharzott át a téren,
    A rettegés villámként csapott belém.

    Az időt megállítani voltál képes,
    Jeleket rajzolni az égre fel,
    A Mindenség mámorban reszketett,
    Mikor ajkad forró vágyakat énekelt…

    Üldöztek suhanó fekete árnyak,
    Elrabolták emberbe vetett hited.
    Utolsó erőddel hívtál egy hangot,
    Hangod az ősi káoszba veszett.

    A fájó idő is tűnő, mint a lét,
    Hagyd a könnyeket, ha menekülni kell…
    Szemed rám nézett, hideg volt, jéghideg,
    Éreztem, utolsót dobban a szíved.

    A hold megfordult az égen és beleremegett.
    Meghalt a perc, az érzés, a titok…
    Dübörgő rianással az éj rám nehezedett,
    Hívott a feledés, távoli galaxisok…

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Salamon Ernő: Dal

    Szétkotorta tűzhelyünket
    vézna léc,
    ha felszítod tüzeinket
    elalélsz,

    meg ne lesd zord álmainkat
    felrivallsz,
    el ne dudold dalainkat,
    belehalsz!

    Forrás: eternus.hu

  • Carl Spitteler: Csak király

    Cornelius Clemens konzul szólt. „Kívánom,
    hogy minden rabszolgám csak azt a munkát
    kapja, amelyhez kedve, vágya vonja.
    Csak mit szívesen, azt végezzük jól el.
    Rossz helyre téve mit sem ér az ember,
    jó fazekas is kontár kerti munkán.”

    De egyszer szemlét tartott birtokán
    s látott egy szolgát, akin gúnyolódtak
    a többiek, mert az sután s ügyetlen
    munkált az úton, tétován, ütése
    saját ujját sebezte kalapáccsal.
    Kedvetlenül fordul tiszttartójához
    a konzul és szemével kérdi, mint van.

    „Bocsáss meg” – szól az –, „mindent megpróbáltam
    a kallótól a takács műhelyéig,
    de ez bizony nem értett semmihez sem.”

    Cornelius Clemens most türelme-vesztve
    ily szóval fordult az ügyefogyotthoz:
    „Mi volt hát otthon, mondd, a mesterséged?”

    A rabszolga bánatfelhőzte arcát
    sötét gőggel emelte: „Csak király.”

    A konzul hallgatott, részvéte felkelt
    s az ember sorsán hosszan eltűnődött.
    S mert kegyes úr volt, így szólt: „Öljétek meg.”

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Weöres Sándor: Ballada három falevélről

    Lehullott három falevél
    észrevétlen az őszi ágról.

    És jött a szél, a messzi szél,
    egy messzi, másik, új világból –
    Elröpült három falevél
    – – – – – – – – – – – – – –

    Az egyik magasba vágyott:
    talált a felhők közt új világot,
    emelte, emelte a szél.

    A másik rohanni vágyott:
    magasba hágott és mélybe szállott,
    sodorta, sodorta a szél.

    Harmadik szédülni vágyott:
    szemét lehúnyta, semmit se látott,
    kavarta, kavarta a szél.

    Lobogott három falevél.
    – – – – – – – – – – – – – –

    Lehullott három falevél
    tehetetlenül a világból.
    Ott lenn a sár, fekete, mély –
    ki emel fel az őszi sárból,
    ti szegény három falevél?

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Dsida Jenő – A mérföldkövek titka

    Fekete-fakó mese.
    Két ember indult egymás felé
    messziről.
    Régen.

    Vaksötét az éjszaka,
    füleikben ólom siketül;
    azóta
    mennek.

    Gyöngyös-hideg alagút.
    Nedves kőfal tenyérre tapad.
    Keresik
    egymást.

    Inuk roggyant s fájva fáj,
    rekedt hangjuk, ha kiáltanak,
    elgurul
    tompán.

    Némák a mérföldkövek.
    Titkon, amit mindük észrevett,
    kajánul
    rejtik:

    Csalódnak a vándorok.
    Keresztezték egymást balgatag
    útjaik
    régen.

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Omár Khajjám – Négysorosok

    Ne hidd, hogy e világtól válni félek,
    s hogy lelkemmel sötétbe szállni félek.
    Mind nem riaszt, hisz elpusztulni: törvény.
    Mert nem tudtam jó úton járni: félek.

    Tudod, hogy életedből kirepülsz majd,
    hogy titkok függönye mögé kerülsz majd.
    Igyál, hisz nem tudod, honnan fakadtál,
    vigadj, hisz nem tudod, hová merülsz majd.

    Ha kocsmabortól részeg lettem: lettem.
    Ha pogány tűzimádó lettem: lettem.
    S ha minden szent nyáj gyanakodva néz is,
    én: én vagyok, s amilyen lettem: lettem.

    Szellőben veszti köntösét a rózsa,
    pedig vidít fülemülét a rózsa.
    Üljünk árnyába, hiszen annyiszor már
    földből fakadt és földdé lett a rózsa.

    Siralom a szívnek, ha heve nincsen,
    ha sóvárgása, gyötrő tüze nincsen.
    Szerelem nélkül záruló napodnál
    eltékozoltabb nap részedre nincsen.

    Ha testünkből a puszta lélek elszáll,
    testünkre téglaépítményt kapunk már,
    s a más testére épülő halomhoz
    haló porunkkal hozzájárulunk már.

    Magammal harcot vívok. Mit tehetnék?
    Tettemért kínban rívok. Mit tehetnék?
    Tán irgalmaddal ajándékozol majd,
    mégis szégyentől sírok. Mit tehetnék?

    Forrás: Kedvesch versek

  • Reményik Sándor: GELLÉRTHEGY

    Paloták közé ékelt sziklatömb,
    Ki emelkedsz a vén Duna felett,
    Óriás, kit rokon itt nem köszönt,
    S akihez méltatlan a környezet,
    Oroszlán-szirt, ugrásra készülő
    Ki át akartad szökni a Dunát,
    S kin mosolyog az alant elmenő,
    Tudván, hogy úgy sem ugrod soha át,
    Gellért keresztjét békén hordozod.
    Zordonságod hetvenkedés csupán,
    A világ megalázta homlokod.
    Én üzenetet hoztam most neked,
    Üdvözletüket bízták énreám
    Nagyapáid: az erdélyi hegyek.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ady Endre: Ki várni tud

    Tartsd magad,
    Sors, Élet és Idő szabad
    S ki várni érez, várni tud.

    Várni tud,
    Kinek ön-énje nem hazug
    S nem hord össze hetet s havat.

    Tartsd magad,
    Mert most az a leggazdagabb,
    Ki várni érez, várni tud.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Egy lélek állt…

    Egy lélek állt az Isten közelébe’
    S az örök napsugárban reszketett
    És fázva félt,
    Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
    És keserűn kelt ajkán a „miért”,
    Mikor az Isten intett neki: „Készülj!

    Valaki ott lenn meg akar születni,
    Neked szőtték e színes porhüvelyt:
    Pici kezeket, pici lábakat;
    És most hiába, le kell szállanod,
    Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
    Hogy e testet betöltsd,
    Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
    Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”

    S szólt a lélek: „Én nem akarok menni!
    Én boldog vagyok Veled, Istenem;
    Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S elhagynom búsan és reménytelen
    Az angyalokat, testvéreimet?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

    A meghasonlás örök köntösét,
    A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
    Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
    S láng, mely üveg alól is égig ér:
    Mit vétettem, hogy bezársz engemet
    Kehelybe, amely megrozsdásodik,
    S ampolnába, mely romlandó cserép?!”

    És szólt az Isten szigorún: „Elég!
    A törvény ellen nincsen lázadás!
    Ha milliók mentek panasztalan,
    Talán te légy kivétel?
    Mint a fiókát az atyamadár:
    Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
    S jobban becsülni meg az örök fészket!”

    S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
    Szomorún indult a kapu felé,
    De onnan visszafordult: „Ó Uram,
    Egy vágyam, egy utolsó volna még;
    Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
    Szerettük egymást véghetetlenül,
    Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
    Szeretném viszontlátni odalenn,
    Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
    S felelt az Úr:
    „Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kiss Judit Ágnes: Zaj

    Kislánykoromban a gúny s a feszült
    igyekezet, hogy jó legyek. Hiába.
    A lázadás, mely éppen csak lehűlt,
    most mélyen fortyog bennem, mint a láva.
    A szerelemnek hívott tévelygések,
    a kín horga, min vágy volt a csali,
    és bölcs lettem, de süket, mint a vének,
    vagy zaj van, az Istent nem hallani.

    Mi jöhet még? A lassú szétesés
    sejtről sejtre. A kíméletlen gének
    sodornak már a végső csönd felé,
    míg hallgatom a szívverésem. Félek.
    (Túl mindazon, de innen mindezen
    mi mást tehetnék, mint hogy létezem?)

    Forrás: Lélektől lélekig