Előtted megyek
te én előttem
a koranap aranylánca
csilingel kezemen.
Hová mégy — kérdezem
feleled — nem tudom.
Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.
Előtted én
te én előttem.
Egy kapu előtt mégis megállunk.
Megcsókollak
te nekem adsz csókot
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.
Forrás: Lélektől lélekig
ha aznap én nem arra…
és te nem pont akkor…
ha én nem éppen jobbra…
s te nem este hattól…
ha én nem leszek olyan…
s te épp nem egészen…
ha én nem túl komolyan…
s te csak a szeszélyem…
ha nem úgy és nem annyi…
ha helyettem egy más…
ha neked az a randi…
s ha nekem felemás…
ha aznap az éjszaka…
ha a csillagok nem…
s ha nem kószál arra a
sors nevű véletlen…
talán sosem…
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy tested fehér kenyerét
megosztottad velem
ne legyen adományod
ne legyen érdemem.
Legyen eleve rendelés
a sors bocsánata
amiért a pusztulás elől
kitérnünk nincs hova.
Mert nem ott volt a kezdet,
hogy megtaláltalak
te nyitottad ki értem
magányosságodat
és nem lopás, nem önzés
ha magam rád fonom
bőrömön átparázslik
minden tulajdonom.
Míg ujjad fűzfarácsa
tarkóm kosárként óvja meg
a hanyatló erő is
hozzád visz közelebb.
Bár fölsebez a hajnal
megalvadt csönd az éj
míg testünk kettős vérköre
forog, szoríts, ne félj.
Mit ér a léten-túli hit
a vak remény mit ád?
Utaztunk egymás áramán, – nekünk
már nem kell más világ.
Forrás: Lélektől lélekig
…Mert későn jöttem én.
Tudom már sorsom átkát,
A titkos bánatot és hogy mért nincs remény,
Hogy végzetem egén mért bágyad a szivárvány
S mért jő korai éj. Mert későn jöttem én.
Győzelmes trombitákat ezért nem fúvatok már,
Új tájak öröme ezért nem az enyém,
Ezért nem ad nekem új igét semmi szótár
S új vágyakat az éj. Mert későn jöttem én.
Ezért nem láttam én a szűzek seregében
Hozzám hajló szivet s tavaszom édenén
Ezért volt oly fagyos minden virág az éjben
És magányos az éj. Mert későn jöttem én.
Ezért rajong szivem halódó birodalmak
Beteg álmaiért s a földnek kerekén
Ezért nincs tartomány, hol vágyam elmaradna.
Mert hontalan e vágy.
Mert későn jöttem én.
Forrás: Lélektől lélekig
Gyulladnak csaló, villanó fények,
Millió szeme virraszt az éjnek:
Betűk kattognak, bús szavak fakadnak…
Tarts meg Magadnak!
Legyen bár tiéd a világ kincse,
És utadat virágszirom hintse,
Ha téged talán mások is akarnak:
Tarts meg Magadnak!
Hullanak könnyek? Rád szakad átok?
Életed immár sötétnek látod?
Elsodor vad ár? Felhők szakadnak?
Tarts meg Magadnak!
Omlanak sziklák, pusztulnak népek,
Pusztulnak rosszak, pusztulnak épek,
Polipkarja van a bűnnek, s a bajnak:
Tarts meg Magadnak!
Sorsod legyen dús vagy elátkozott,
Napod kelőben vagy leáldozott,
Fejedre babér hull vagy eltaposnak:
Tarts meg Magadnak!
Forrás: Lélektől lélekig
Csak nézem az elmúlt éveket,
számvetésre megérten lehunyom szemem.
Mi voltam, s mi lehettem volna,
mi az, mit nem, vagy meg kellett volna tennem?
Korán megtanultam én a rendet,
szeretni mégsem tudtam, csak a szívemmel.
Szerettem beteget, árvát, elhagyottat,
szerettem örülni az életnek, a pillanatnak.
Vesztettem szerető anyát, apát, társat, gyermeket,
öröklétük folyton fojtott, mérgezett, belőlem részeket kivett.
Védtelenül hánykódtam a múlt s a fájdalmak tengerén,
partra vetődtem, éveket küzdöttem: legyek újra egész.
Hittem a csodában, Istenben s a mában,
hittem az emberre szabott önzetlen jóságban.
Az őszinteségemért mindig csak botütést kaptam,
balga akarattal, elvenni ebből, csak nagyon ritkán hagytam.
Vágytam, álmodtam, valóra váltottam,
sorsom ezzel elrendeltetett.
Hallattam siketet, láttattam vakot.
Isten elhagyott.
Lelkem a vágyak rabja lett.
Nem kellett szerelem szeretet helyett.
Megtanultam a bánatban az örömet,
bűnökben az erényt látni meg.
Voltam alázatos, reménnyel teli.
Lázadó, boldog és boldogtalan,
szelíd, vad, fogoly és szabad.
Gyenge és vasakarat.
Fehér és fekete.
Önző dög, s ki szívét-lelkét másokért tette le.
Okos és ostoba. Nem, nem!
Okos nem voltam soha.
Megtanultam a sorsommal békében élni,
elfogadni és soha nem kérni.
Kiáltani nem tudok, halkan suttogom: így kellett legyen.
Két semmi között a lét egyetlen pillanat, míg lehunyom szemem.
A fájdalmakkal számolni kell, de harcolni ellene nem érdemes,
egyszer úgyis elvérzek ezen az élet-seben.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem szeretem a lomha fényeket,
A csillagot, mely álmosan ragyog,
Ti vagytok az én örömöm látványa,
Meteorok a fehér éjszakába:
Suhanjatok csak és zuhanjatok,
Ti züllött csillagok!
Az égi rónán csöndes nyáj legel,
Eónok óta hallgatag ragyog,
– Ó hulljatok hát, új utat mutatva,
A szent mélységbe fényeket juttatva,
Suhanjatok csak és zuhanjatok,
Ti hulló csillagok!
Békét hazudik a csillagvilág,
A lusta álmok éjjelén ragyog,
– Csak rajta, rajta hát kivert, bukott raj,
Az éjbe, mélybe termő fénycsókokkal
Lobogjatok csak és robogjatok,
Ti bátor csillagok!
Forrás: Lélektől lélekig
Ne csüggedj mégse, bár vihar szorongat és tép,
köpd le az irigyet, a sorsnak ki ne térj,
légy magadnak elég s ne gyötrődj és ne félj,
ha szerencse, idő s tér rád uszítja vészét.
Üdvödet s kínodat előre mind kimérték;
Tedd, amit kell s ne bánd meg bármit is tegyél,
Parancsot sose várj s ne nézd, mi lesz a bér.
Valóra váltja minden perc, amit remélsz még.
Miért rí s ujjong ki-ki? markában életének
kulcsa. Nézz szét amit csak látsz körülted, ez
mind benned van. Hát hiú ábrándokat ne fess.
Még mielőbb tovább mégy önmagadba térj meg.
Ki legyűrte önmagát, az el sohasem vesz,
annak mindenki már alattvalója lesz.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Ahogy a jobb a bal kezet leli –
lelked a lelkemhez oly közeli.
Összesimultunk, áldott-melegen,
ahogy a jobb a bal szárnyon pihen.
De vihar kél – s pokolmély szakadék
tépi a szárnyunk jobbra s balra szét.
Fordította: Baka István
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Ma veled szerettem volna lenni
Egy napot, egy éjszakát.
Remegve-rejtve beszélgetni át,
Csendben a szemedbe nézve.
Megfogni két kezed,
Átölelni és füledbe súgni:
Még… még kicsit maradj velem…
Hajnalban tűzforrón hozzád simulni,
„Farkasokkal táncolni” délben
S csodálni a teli Holdat éjjel.
Ma veled szerettem volna lenni…
Nem tudni, hogy minden elmúlik egyszer.
Szárnyaink szélesre tárva
Repülni fel… felhőkön át a magasba,
S zuhanva, testünk összeforrva
Merítkezne elfutó habokba…
Ma veled szerettem volna lenni,
A melledre hajtani fejem,
Érezni a vad lüktető szívdobbanásban
Gyönyörre nyújtózó feltámadt hited,
Mint banánra a héj forrni köréd
S utad vigyázni, melyen célba érsz.
Ma veled szerettem volna lenni,
S nélküled magamban – veled vagyok.
A mélykék égen bámulok egy fénylő csillagot…
Óh, én ostoba! Arcul csapott a Sors,
Kegyetlen ostora most szántja végig az eget!
Lelkemben fényre vak félelem vibrál,
Öncsalásom csillaga lehull,
Lángolva hasít ketté gyanútlan felleget!
Szemeim könny borítja s szívemben veled
A lángok közé kacagom magam… Ég Veled!
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
