https://verskucko.com

Címke: szabadság

  •  Parancs János: Ötven felé

                   Ötven felé kivetjük önmagunkból
                   mindazt, ami cifra s szedett-vedett lom,
                   s oly komor, fönséges lesz a lelkünk,
                   olyan hideg és kongó, mint a templom.

                                  Kosztolányi Dezső: Ötven felé

    Akárhogyan kanyarog az út
    lehet emelkedő lehet völgymenet
    a végső megaláztatáson kívül
    sok meglepetést
    számunkra már nem tartogat
    Mégis mindenki másként fogadja
    az ismerős maskarákat
    a kísértő démonokat az unt helyzeteket
    Más-más rögeszmét követve gázolunk előre
    folyvást fogyatkozva meg-megtizedelve
    s újabb tizedelések felé közeledve
    Védjük és óvjuk ami még menthető
    ami ideig-óráig még becsülhető
    egy-egy önzetlen jótanácsot
    kéretlenül kapott emberi gesztust
    A hamis prófétákat alantas céljaikról
    előbb-utóbb mi már biztosan fölismerjük
    hiába varázsolnak a semmiből
    egyszarvút galambot és bárányt
    kavargó színes káprázatokat
    Akik a világi hatalomra törnek
    gyorsan lelepleződnek
    Akik önös érdekeikért föláldozzák
    a többiek életét és sorsát
    a vesztükbe rohannak
    Ilyesféle bölcs szavakra futja csak erőnkből
    pedig tudván tudjuk
    az ember irányítható és gyarló
    s az élete mint szélben a mécsláng
    kioltható egyetlen fuvintásra
    És mégis csodákra képes
    ha önmagán túláradva egyszer
    teremtő képzeletére bízza magát
    ha elfogadja és vállalja a szabadságát
    A lét esélyét a gazdátlan reményt
    táplálni és megőrizni kevés a szó
    s most már a mi feladatunk volna
    botcsinálta fogadatlan prókátoroké
    imbolygó és botladozó pasasoké
    Ám nem tudom lesz-e elég erőnk s hitünk
    türelmünk ügyességünk és ravaszságunk
    hogy az előttünk járók példáját követve
    átmentsük a hétköznapok sivatagos tájain
    a gyanúsítgatások és a vádak poklain
    a hiúságunk szakadékos vak homályán
    Vajon képesek leszünk-e a lemondásra
    elhányni és hátrahagyni érte minden egyebet
    az életünk árán is védelmezni amíg lehet
    hogy sértetlenül világoljon akkor is
    mikor már nem leszünk

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A testről

    Rossz bódé ez, Uram, amelyben lakni kényszerítesz.
    Rozzant deszkák szorítanak köröskörül;
    Amerre nézek, minden ócska, rossz falat
    Repedezett, pókhálólepte vén tükör borít.

    Amerre nézek: mindenütt ugyanaz az unalmas-egy,
    Halálig unt arc néz velem farkasszemet.
    Futni, futni szeretnék tőle már,
    Kitörni innen elszánt bús ököllel
    Ledöntött vén korhadt deszkákon át,
    Ki innen, messze. Járni, boldogan
    Harmatos, édes, illatos mezőkön,
    Magas hegyeknek homlokáról nézni, nézni messze el
    Nagy délibábos pusztaságokon,
    És véghetetlen tengereknek titkain,
    És látni, látni ismeretlen arcokat,
    Szemükbe nézni, szemtől-szembe, látón,
    Nem így, a rossz tükörből.

    Ó emberek, testvéreim, segítsetek,
    Hogy elétek futhassak.
    Oly szép lehet a szemetekbe nézni!

    Segíts, szerelmem, jóságos Uram,
    Jöjj, vessük szét e rozzant viskó rossz börtönfalát.
    És zúzzuk szét ezer darabra már
    Ez átkozott-egy tükör végtelenjét,
    Ha meg is vérez sok álnok szilánkja.

    Elég e roskadt pajta vén dohából,
    Megfojt a pállott levegő –
    Tied akarok lenni és övék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Somlyó György: Ahhoz aki jönni fog

    1
    Hogyan képzeljem el őt
    aki óriás marokkal fogja össze
    azt ami széthullt
    s egyetlen mozdulattal széthasítja
    ami recseg de nem akar engedni

    Hogyan merjem felidézni őt
    aki most már mindent mer ami van

    2

    Kitörjük a konok és ragyogó
    tornyok kapuit miket magunkra zártunk
    még mielőtt ránkomlanának

    És feltépjük a nyomor
    mind szélesedő karámjait
    még mielőtt barommá hajszolnának

    És széthajigáljuk
    a vállunkon hegyekbe rakott pénzt
    még mielőtt eltemetne

    Nem csodáljuk többé a hercegek
    csillogó térdszalagján a gyöngyöt
    nem remegünk kerekkalapú papok
    szentsége előtt a zsámolyon
    nem perdülünk parfőm és vér
    szagától szédelgő katonák
    gáláns és állati szavára
    és nem maradunk meg a csendes megvetésnél
    kalmárok nagyképü üzelmei előtt

    De még nem hánytunk le magunkról mindent

    Úgy állunk itt mint a vetkőző nő
    egy perccel a gyönyörűség előtt

    3

    Csak dal vagyunk mely a jövőből csendül

    4

    Hogy énekeljelek ki engem énekelsz

    Dadogva próbálom a zengő
    dalt mely elárad rajtam mint a tenger
    és mint a tenger otthagy hirtelen

    Mondd meg ki vagyok
    hogy megmondhassam én is
    rákiálthassam
    mint egy képet a felmeredő falakra
    kirakhassam
    a levegő ropogó vásznára tömör betűkből
    hogy te ki vagy

    5

    Vedd óriás ónodat
    s rajzolj meg engem megyek az utcán
    folyton készülve az elmondandó szavakra
    egy idegen város bűvös útjain
    hol nem ismerek senkit nincs semmi dolgom
    mégis érzem mindenki rámnéz
    egy pillantással az enyémbe
    kötözi sorsát
    és várja hogy elmondjam neki
    mi lesz velünk

     
    7

    És rajzold fel a roppant ünnepélyeket
    hová majd elmegyünk vele
    a többiek közé
    ahol mindenki felmutatja majd mit mívelt
    mivé formálta a mindig megújulni áhító
    anyagot a kimeríthetetlen évszakokban
    nyár forró kelméit téli szikrázó
    érceket az ősz sugárzó áramait
    s a földet forgató tavaszt
    mivé a nappalok kinyíló végtelenét
    s a mélységbe záruló éjeket
    Hol könnyű táncok vonalain
    rajzolódik ki az újuló évre a terv
    mely síma betonba rohanó vasba feszül majd
    és énekben fogan a törvény

    8

    Lássátok
    roskadásig tele voltam mindennel
    oly tele hogy közelíteni se tudtak
    hozzám hogy közelíteni se tudtam
    senkihez
    De most kiloccsantottam a földre mindent
    nem kár érte hagyjátok nem sajnálom
    fényesre csiszolt a várakozás
    és meg-megcsendülve
    csillogó cseppekben hull belém
    a jövendő

    Forrás: Lélektől lélekig

  • José Martí: Guantanamera

    Egyenes derékkal jöttem
    Onnan, hol nőnek a pálmák.
    Mielőtt meghalok, lelkem
    Versekben osztja el álmát.
    Guantanamera, guajira Guantanamera

    Versemben lángragyúlt kármin
    Váltja a nyugalom zöldjét.
    Versem mint sebesült szarvas,
    Hegyekre cseréli völgyét.
    Guantanamera, guajira Guantanamera

    Egy fehér rózsát gondozok csak,
    Néked ápolom télen-nyáron,
    Őszinte, kedves jó barátom,
    Ki hű szívedet hozzám hoztad.
    Guantanamera, guajira Guantanamera

    S a szívem kitépő gazoknak,
    Kik miatt halódva élek,
    Kórót nem ápolok, se férget:
    E fehér rózsát gondozom csak.
    Guantanamera, guajira Guantanamera

    Szétosztott sorsom a földnek
    Mindegyik szegénye kapja.
    Szívemnek nem kell a tenger
    Füröszti hegyek patakja.
    Guantanamera, guajira Guantanamera

    Tímár György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Túlélni

    Hazugság hogy túlélni
    mit gyomor nem bír el
    hazugság meglapulni
    amikor ütni kell

    Áltatás megmaradni
    lelkünk sebeivel
    szabadságot pótolni
    nem lehet semmivel

    Fondorlat az alázat
    hogy majd valamivel
    kijátsszuk mit a börtön
    rácsával ránk lehel

    Csalás bunkerba bújni
    itt csalás elaludni
    és csalás szemet hunyni
    ki-ki maga felel

    Árulás egyezkedni
    árulás elfeledni
    sebet vagy igazságot
    ha belehalni kell.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Fecske

    Két kezem közt remegő kis fecske,
    Mint egy forró, pihegő szívecske.
    Nyugodjál meg, kicsi lelkes állat,
    Ne félj tőlem: jaj, dehogy is bántlak.

    Hogyan is, hogy kezembe kerültél?
    Nyitott ajtón be csak berepültél,
    Idebent is kedvedre csapongtál:
    De ki hogy jutsz innen, kis bolond, már?

    Mámorában szédülő fejednek
    Fejjel mentél az ablaküvegnek.
    Föl nem érted, hogy ahol nincs semmi,
    Hogy lehet ott akadálynak lenni?

    Hogy ott, ahol látni való szemmel
    A nagy semmi: nekimegy az ember
    Valaminek, ami oly nagyon van,
    Hogy az ember feje belekoppan.

    De ne bánjad, a fejed se törjed,
    Hiszen annyin emberek is, bölcsek…!
    Hiszen így is te tanítol engem,
    Hogy félve is, megbújsz a kezemben.

    Pedig te még, kicsi, nem is sejted,
    Hogy egy perc csak, és nyílik a rejtek,
    Még csak egyszer hogy megsimogatlak,
    S kettős szárnnyal kinyílik az ablak.

    Így ni fecském, megcsókollak szépen,
    Azután menj az Isten nevében.
    Kinyílik a szabad ég feletted:
    Szálljon akit szállni teremtettek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Örök-kék

    esernyők nyílnak
    fölénk borul zordan a szürkület
    szemünk lehunyva
    felhők fölé repül a képzelet
    elemelkedünk
    testünk könnyű, akár a kósza szél
    hajunk csupa víz
    kedvünk szárnyal, dalunk az égig ér
    táncol az ernyő
    alattunk összemennek a házak
    aprócska folyók
    mint kék erek a bőr alatt futnak
    ázik a világ
    míg nekünk felhőbe lóg a lábunk
    észre se vesszük
    s már a világ tetején állunk
    ránk néz a Nap
    arcunk meleg mosolyában fürdik
    alig hisszük el
    hogy odalent órák óta esik
    maradni kéne
    gyöngéden átkarol az örök-kék
    könnyű elhinni
    hogy idefent lehet az öröklét

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Ladik

    Új ősz. Nem is tudod már, hányadik.
    De érzed: vágy búg benne, mély zene.
    És érzed: menni, menni kellene.
    A Duna-gyepnél ring egy vén ladik,
    ha ott jársz, hívogatva néz reád,
    s az evező-pár és kormány-lapát
    nagyon kínálja markodnak magát.
    Ladikjukat orvul eloldanád,
    elindulhatnál s vinne messzire.
    És nem gondolnál vissza semmire.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Kemény parancsolat

    Akarom, hogy szabad légy. Oly könnyű és szabad,
    Mint fényben és illatban megillanó madárka.
    Hogy úgy fürödj belé fiatal napsugárba,
    S légy mint a lepke szellő s a vidám virradat.

    Akarom, hogy szabad légy. Hogy mint egykor kiléptél,
    Bot és köpönyeg nélkül, szökdelve, könnyedén,
    Dallal és bizalommal, az útnak kezdetén,
    Akarom: menj, s ne állj meg az út koldus felénél.

    Mindent elvess magadtól. Csak ama citerát
    Tartsd meg, mellyel az útnak dalát dalolta ajkad.
    Királyi koldusságod meze ragyogjon rajtad,
    És verje újra ujjad a királyok dalát.

    Légy bátor újra bízni. És minden renyhe láncot
    Repessz örökre ronggyá. Hogy mindent porba rázz,
    És úgy szökellj az útnak, mint fürge óriás,
    S inaid vígan ropják az áldozati táncot.

    Rút béklyó már ezentúl nem nyűgzi tán kezed,
    Megolvad mind a vas dalodnak új tüzétül,
    De lásd: még ölelőn és sárgásan sötétül
    Csuklódon egy aranylánc. S jaj, tűzből született!

    Alattomos arany, forróbb a vad tüzeknél.
    Lágyan csókolja csuklód, zsibbasztja izmaid,
    Virágszemeivel szemed közé vakít.
    Lásd: ez az a bilincs, amit te nem kerestél.

    E lánccal vonna még az elhagyott világ:
    A zárt ajtó, amelynek vérhulló-fű a nyitja,
    A feneketlen árok, amelynek nincsen hídja,
    S ijedt mesék susogják, mi rejlik odaát;

    A testvér gyöngyvirágok, amikhez sose nyúltál,
    Amik elől lezártad a pilláid korán,
    És az az esti illat, mely rádsuhant puhán,
    Ha néhanap szelíden ernyedtre alkonyultál.

    De én nem akarom, hogy a szemed lezárd,
    És én nem akarom, hogy most elalkonyodjál,
    És hogy megállj pihenni a nehéz lótuszoknál.
    Akarom, hogy felpattanj és a karod kitárd.

    Akarom, hogy szabad légy. Talpad alá teperjed
    A virágok varázsát. Hadd hulljon a szirom,
    És illanjon az illat: virág légy, akarom,
    De bontatlan maradjon titokszín csodakelyhed.

    Lásd, titkos távolokból keményen szól az ének,
    És nagyon és riasztón nagyot akarok én:
    Úr légy, azt akarom, mosolygó és kemény,
    Mert királynak születtél s királyok mesterének.

    Mérföldes mutatónak, oszlopnak hívtalak,
    Magasraemelt karnak, előrenyújtott ujjnak,
    Harsonának, amelytől vér és velő kigyúlnak,
    És koszorúba gyűlnek a kóbor sugarak.

    És hogyha sírna benned a haldokló virág még,
    És ha a vállad roppan, ha csikordul a csont:
    Kezed szorítsd ökölbe, és lábdobbantva mondd:
    “A holtaknak a holtat! Te, akarom, király légy!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komjáthy Jenő: Magamról

    Akartok a lelkembe látni?
    Ismerni mély rejtelmeit?
    Nem remegek mindent kitárni,
    Mi benne érzés, eszme, hit.

    Szeretni és gyülölni mélyen
    Tudok s kimondom szabadon;
    A sorssal szembeszáll kevélyen
    Szilaj, erős akaratom.

    Szeretem azt, amit gyülöltök,
    Mi éget, mint a nyári nap,
    Lelkembe lángot lángja öntött,
    Fölöttetek magasra csap.

    Gyülölöm azt, amit szerettek,
    Az aljast és a köznapit,
    Miért titokban gyáva reszket,
    Silány szerelme nem vakit.

    Erényem egy van: a szabadság;
    Ezért hevülnek a nagyok,
    Ezt rettegi a lelki vakság; –
    Bünöm is egy van, hogy: vagyok.

    Hogy itt vagyok e torz világon,
    Hol rózsa vértalajba’ kel,
    Hol összeég fertői lángon
    E tiszta, bátor, hű kebel.

    De összeég bár, újra-él majd
    A szellemüdv s az égi kín
    És földöntúli szenvedély hajt
    Új létet szálló hamvain.

    Nem süllyedek mégsem közétek,
    Mert lelkem tiszta, mint a nap,
    Nem éri vész, nem fogja vétek,
    Mert mindennél hatalmasabb.

    Mert lángja hit, hatalma eszme,
    S tudvágy emészti szívemet,
    Istennek óriás szerelme
    Átjárja minden ízemet.

    S ami hevít, amit imádok,
    Csak önnön lelkem lelke az;
    És legyen üdv vagy legyen átok,
    Csak lelkem átka, üdve az.

    Nem ismerek én más hatalmat,
    Csak ami szívemben ragyog;
    Idegen Isten! nincs hatalmad!
    Magamon úr csak én vagyok.

    Oh tudtok-é lelkembe látni?
    Megértni mély rejtelmeit?
    Oh lehet-é nektek kitárni,
    Mi benne érzés, eszme, hit?

    Forrás: Lélektől lélekig