Még egyszer
Piros kis húsbarlang a szád,
nézlek és nézel, elakad
a szívem s érzem: már nem én
akarom akaratomat.
Piros, vérpiros remegés
tested a fehér bőr alatt,
idegen húsod rokoni
hangon szólítja húsomat.
Ha mi szólnánk, részegen is
azt mondanánk, hogy nem szabad.
Két néma tolmács dönti el,
hogy ki vagyok és hogy ki vagy.
A két néma őrült beszél,
egyik érti a másikat,
és merülünk, és elborít
egy rettenetes pillanat.
Forrás: FB Szeretem a verseket…
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Nem Spanyolország, mely fénylett a multba,
sem Anglia, a hős, mely rengeteg
árút tetéz partján, s dús, rettegett,
sem Franciaország, mely elborulva
tébolyda-zajjal víja az Eget,
sem Amerika, a sivár, a durva,
sem Németország, mely csak szókba fúl ma –
hőst egy sem ád, akit hír emleget.
Magyar! Te mentsd meg őket, kik hörögnek,
hulljon le lánc és béklyó-garmada,
légy a világ élesztő harmata!
Szárazföldön légy mása a görögnek,
ki Szalamisz szikláin nem törött meg,
te légy, te a legyőzhetetlen Armada.
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Kattints a címre a teljes vershez!
(Szabó Lőrinc fordítása)
Sem a hosszú spanyol haláltusa;
sem Anglia (csak a hajói még
s pénz érdekli világkalmár-eszét);
sem az őrültekháza Francia-
ország, melynek eget sért zsivaja;
sem Amerika, az útszéliség;
sem a szószátyár germán hülyeség
nem ígér többé hőstettet soha.
Magyar! Mentsd meg a világot! Tebenned
gyúl a rege: lánctörők szent dacát
látva éledjen szellem és világ!
Újítsd, szárazföldön, a gráfia tettet,
mely Szalamiszból templomot teremtett
s nyílt tengerre űzte az Armadát!
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Börtönben csapott rám a hír: meghaltál,
nem beszélhetek többé már veled…
Te szembecsüngő haj, görnyedt-magas váll,
csontos, nagy arc: csupán emlékezet,
csak emlék leszel számomra te is már,
mint emlék három éve Nagy Lajos,
kivel zokogni hányszor összebújtál,
miként te írtad azt: „Ronccsal a roncs”?
Ma vagy holnap fektetnek a Verembe,
gyászszó kondul, száll ének fellege –
de a te sírodhoz úgy illene,
ha csak egy percre is visszalebegne
zöld szárnyain a nyár s fölzengene
gyémántköszörűn a Tücsökzene!
Forrás: DIA – PIM
(1900. március 31., Miskolc – 1957. október 3., Budapest)
Foglalkozás: költő, műfordító
Anyja: Nagy Erzsébet
Múzsa: Korzáti Erzsébet
Érzékeny, vívódó lélek, aki nem félt kimondani az emberi ellentmondásokat.
Költészetében szerelem, hűség, bűntudat és önvizsgálat fonódik össze, mintha a józan és a szenvedélyes hang beszélgetne.
A „Te meg a világ” az őszinte önboncolás egyik csúcsa a magyar lírában.
Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmult nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.
S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.
Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.
S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.
És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.
Hogy értem haza, nem tudom már.
– A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.
Forrás: Magyar Kurír
Tudod mit? Nem védekezem.
Nincs rád időm.
Hazudj, ravaszkodj, őrjöngj. Mit tegyek?
Átnézek rajtad, mint a levegőn.
Elég volt annyi éven át remélni
és várni kiméletesen;
már nem kiméllek: nem is figyelek rád.
Vállallak, és léted megszüntetem.
Ha barát akarsz lenni, elfogadlak,
de kibírlak, mint bármi mást:
úgy néztelek, mint elmúlt örömöt,
nézlek majd, mint egy sorscsapást.
Téged csak a magad fájdalma izgat,
ma is csak a dühödnek élsz;
nincs rád időm. Majd beszélgetünk újra,
egyszer, talán, ha észretérsz.
Forrás: Szívzuhogás
(A Tücsökzene-ből)
Kiáltani szeretném, s nem lehet,
még súgni se szabad a nevedet,
még gondolni se, – jaj, elárulom,
pedig belül csak azt visszhangozom,
a hangos titkot, mely életemet
úgy édesíti, édes nevedet:
nevedet, édes, a pár szótagot,
mely tündéri burkoddá változott,
röpítő közegeddé, nevedet,
mely körém gyújtja az emlékedet,
fűszerként csendít a nappalon át
s beillatosítja az éjszakát
s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
már majdnem te vagy, amit beszívok,
már majdnem te: minden lélegzetem
veled itat és zsongat édesen:
édes neved betölti szívemet
s titka, te, vagy nála édesebb.
Forrás: Szívzuhogás
Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.
Nézem s nem látom. Az arca
csupa fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túlsok és túlkevés.
Virágzene, érthetetlen.
Ki tudja, nem álom-e?
Tűnt évek titka, merengő
fény- és illat-zene.
Enyém volt s mégse enyém ma,
nem enyém, s örökre az,
neki üzenek, a szíve tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!
Enyém volt és mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.
Forrás: Szívzuhogás
Először a szem csókol, aztán a kezem,
mint tenger ömölsz el érzékeimen,
mint tenger ömöllek én is körül,
aztán part, s tenger összevegyül,
s együtt, egymás partján heverünk; –
vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
s a lepkék bennünk párzanak; –
vagy felhők vagyunk ott az égen: igen,
azok is oly tengerszerűen
lüktetnek, és hullámzanak,
egymáson átáramlanak; –
vagy mit tudom én!… Részeg vagyok,
hunyt szemmel apadok, áradok,
és ahogy a csókodba veszek,
a mindenséggel keveredek,
s a mondhatatlant mondanám,
de összevissza dadog a szám,
hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
s szikrát vet a test és fellobban a perc –
óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
érzékeink káprázó tengerén.
Forrás: Szívzuhogás
„Csak a derű óráit számolom”,
mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
a napóráé. Láttam én is a
latin szöveget, s lelkem bánata
irigyelte a vidám öreget,
aki oly bölcs betűket vésetett
a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem
rögtönzés volt-e csak, szellemesen
dacos sugallat az a gondolat?
Dac és sugallat bennem is akadt
egykor, de az árny mindig súlyosabb
maradt a fénynél… A felhők fölött
kellett volna elfogni az örök
tündöklést! a nap arany árvizét,
tengerét! az édes könnyelműség
lepkeszárnycsókú pillanatait,
s főképp azt, melyben a mámor lakik,
az ifjú gyönyört, melynek kései
mása most annyi váddal van teli:
a szeszként libbenőt, a legvadabb,
a villámgyors tigris-szitakötőt,
a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
ki kedvesével a kéj nyolcasát
gyűrűzve libben láng-deleken át
s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak
szittyói közt, szikrázó ég alatt
ma is szállok én… csak testben öreg…
(Nono! – mordul bennem a szörnyeteg
igazság)… Igen, azt a testtelen
úszást, lebegést kéne, istenem,
utolérni, a könnyűt, úgy, amint
a gyermekkor csinálta, most, megint:
a sellőkét a vízben, szúnyogét
fátyolködében, csak az örök ég
örök hajósa lenni, ahogyan
ma is visz a képzeletem-agyam,
valahányszor párologtat-emel
a kép, mint karmestert a pálca, mely
fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
illatok táncát, szélhalk őzikét,
s fent a kékben a habos gőzökét,
azt kellene most visszahozni, hogy
átjárjanak új, forró áramok,
nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
a jegesmedve s rozmár hidegek,
melyektől annyit szenved a szegény,
hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –
kinti rémüktől félve hallgatom
Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
vagy akárcsak a múlt nyáron (pedig
az is vén volt már, ötvenötödik!):
és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
te, Mindenségé, édes üteme
a fájdalomnak, Varázsfuvola,
varázsjáték, te, tündér mámora
hitnek, reménynek: árnycsík a falon
a nagy fényben, s a szívben nyugalom
s üvegparázsként égő sugarak
az élő lomb tengerzöldje alatt,
s bölcsesség, a vidám öregeké,
amilyen azé lehetett, azé
a napórásé, ki – „Non numero
horas nisi serenas!” – drága jó
intelmét adja, még most is, tanácsul:
„Csak derűs órát veszek tudomásul!”
Forrás: DIA
