https://verskucko.com

Címke: Szabó Lőrinc

  • Szabó Lőrinc: Őszi kérdés

    Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
    Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
    S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
    S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

    És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
    Hogy reszket agg feje, az ezüstösfehér,
    S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
    Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?

    S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
    Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe,
    És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

    S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
    Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
    Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Szédület

    Nem kell nekem a ti istenetek!
    Okos a világ, gyáva, beteg.
    Lapos mocsárban lapos az ég:
    “Csak felszínt, emberit: ez is elég”

    Hegytetőn állok – Óh fellegek,
    hogy hív a ti rohanó lelketek!
    Én emberentúlit akarok –
    Óh ormok, rémek, erők, viharok!

    Óh ormok, álmaim ormai!
    Óh, szédület iszonyú tornyai!
    Föl! Föl! Hunyt szemmel! Kicsi a lét,
    de megnő aki szakadékba lép.

    Föl! Át! Le! – Szétcsap az egy irány –
    Oldj ki magamból, emelj, Apám!
    Tépj ki – végy vissza, Istenem:
    ölj meg, ölelj meg, Végtelen.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Szabó Lőrinc: Pillanat a „Tücsökzené”-ből

    Mint kagylóból bontottalak ki, mint
    héjból, s nem csak ruháidból: amint
    felnéztél rám, a végső pillanat
    előtt, mikor megláttad sorsodat,
    de még tiltakoztál, igen: amint
    felnéztél, akkor már, s lélek szerint
    te vetkőztél tovább: hívó szemed
    úgy menekült, oly kétségbeesett
    álmot tükrözött s oly belső csatát,
    hogy a szívem elszorult. De a vágy
    győzött lassan: fájdalmas bizalom
    mosolya remegett át ajkadon
    s a győzelmes, halálos gyönyöré,
    karod emelted a nyakam köré,
    be szép voltál! Azt a tekintetet,
    mellyel vállaltad titkod-szégyened,
    s mely jövőd és szíved bontotta ki,
    sose tudtam többé felejteni.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Szabó Lőrinc: XXVI. – Az idő kísértetei

    Sokszor bizony csüggedni látlak, és
    csüggedek én is. Oly rövid az út!
    Bennünk lakik a halál s levegővé
    porló percekké őrli napjainkat,
    és ha, a múltba látva, sejtjük is,
    hogy évezredek szellemei mind
    agyunkban kísértenek, az ilyen
    jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú
    alázat a szívünk; de legalább
    tudjuk: nem éltünk egész céltalan
    s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
    kit télre feltüzelnek: örökös
    kételyünk írja szemeinkbe: „Első
    tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
    tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Szeretők teste-lelke

    Mit tehetek én
    róla, hogy érdekel a test
    és hogy a hús
    úgy megérzi szépségeteket,
    mint a halál
    vagy az isten közelét?

    Nézd, kedves, a lélek is
    testben öleli meg a másik
    lelket, amikor
    barát barátot üdvözöl,
    testben siratja elveszett
    gyermekét az anya, s a hivő
    az úrvacsora kenyerében
    testileg akar
    egyesülni az égiekkel.

    Nem én akartam,
    hogy így legyen,
    nem én csináltam
    az életet
    s nem én csinálok
    belőle bűnt.

    Forrás: kötet

  • Szabó Lőrinc: Álom

    Amerikánál messzebb kontinens
    felé ringatsz, alighogy megjelensz,
    Álom, vagy még messzebbre, s úgy sodorsz,
    hogy alig érek rá figyelni gyors
    tájaidra: jószagú tavalyi
    birsalmák sárga daganatai
    gomolyodnak kötélvasút alá,
    az Óriáshegység púpjaivá,
    ökörfarkkóró jön és elmarad,
    jegenyés állomás, a karszti Szkrad,
    s a zöldben rózsák vörös sebei,
    és a ködből egy tehén dugja ki
    szarvas fejét, csörgedező vizek
    s barlangok nyílnak, szállok, süllyedek,
    és minden repűl, minden eltűnik,
    és nem tudom, hol járunk reggelig,
    csak azt, hogy viszel s még visszahozol,
    de egyszer ott felejtesz valahol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Séta közben

    Jó volna csöndben, egymagam,
    úgy élni, békén, boldogan,
    mint a pipacs vagy ott alább
    a margaréta, a szarkaláb, –
    jó volna egy kis tanyai ház
    előtt őrt állani, nyurga akác,
    és megborzongani, szótlanúl,
    ha az égre éji vihar vonul,
    és reggel a fénybe kéjesen
    belemosni millió levelem.

    Jó volna szállni, ameddig a szem,
    kék fátyol lenni a hegyeken,
    felelőtlen, kóbor szelek
    módján futkosni, egyre szebb
    és távolibb országokon át,
    jó volna, mint a kis kacsák,
    fürödni patakban, szitakötők
    fia lenni, vagy malacok között,
    akiket nem kínoz öntudat,
    heverni a sárban a nap alatt.

    Jó volna, – óh, de nehéz a szívem! –
    átszűrni magam az elemeken,
    hisz csoda-balzsam a puha sár,
    mit esőből s porból kever a nyár:
    óh, elaludni a föld vegyész
    kezében, úgy, hogy az ébredés
    kihagyja a bűnt, embert, – s virág
    lenni csak, pipacs, szarkaláb,
    vagy legfeljebb a tanyai ház
    előtt az a szép ártatlan akác!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Lőrinc: A vándor elindul

    Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról.
    Dalolva mentem és torkom nem únta még az
    országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy
    a Nap barátja voltam? Ő édesítette
    agyamat hajnali rétek szagával; aztán
    minden csigát s kavicsot külön megmutatva
    látni, szeretni és csodálni tanított…
    Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a
    friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
    egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
    még szebben tündökölt a sokalakú élet.
    A Nap barátja voltam; ő kísért el estig,
    s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
    csókkal búcsúzott tőlem. – Óvatos morajjal
    tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
    aludtak a tavakban. Lepihentem én is
    s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
    Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
    de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám,
    belefúrja szemét az állandó sötétbe
    s őrt áll előrenyújtott nyakkal s tárt fülekkel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Folyton átlengsz

    Folyton átlengsz gondolataimon,
    mint könnyű szél, vagy mint az ibolya
    ég váratlan villanó mosolya,
    s néha már, mint egy édes hatalom
    érintésétől, szívem s homlokom
    nyugodni simul: ha sajog is a
    „nem vagy” sebén a „voltál” vigasza,
    szeretnék élni. Miért? Majd megtudom.

    Meg kell ismernem minden emberit,
    ha üdvözít, ha pokolra taszít:
    és rád gondolnom olyan jól esik!
    Így is együtt vagyunk mi, kedvesem.
    Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
    segítesz, ugye, szív a szívemen?!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Falusi hangverseny

    Háp! Háp! Háp!
    Jönnek a kacsák!
    Hej, de szomjas, hej, de éhes
    ez a társaság!

    Bú! Bú! Bú!
    Boci szomorú!
    De hogy feszít tyúkjai közt
    a Kukurikú!

    Röf! Röf! Röf!
    Orra sárba döf:
    sonka-lábán Kucu néni
    fürödni döcög.

    Gá! Gá! Gá!
    Szalad világgá
    Liba mama, ha a Szamár
    rábőg, hogy „I-á”!

    Rút! Rút! Rút!
    Föl is, le is út:
    mérges Pulyka, te szereted
    csak a háborút!

    Bú! Röf! Háp!
    Síppok, trombiták:
    víg zenével így köszönt e
    díszes társaság.

    Forrás: Szeretem a verseket