Címke: számvetés

  • Ady Endre: Az eljátszott öregség

    Ahogy nőnek az árnyak,
    Ahogy fogynak az esték,
    Úgy fáj jobban és jobban
    Az eljátszott öregség.

    Ez az én két vén szemem
    Habár sok szépet látott,
    Mosolygós öregúrként
    Nem látja a világot.

    Nem fogok bocsánattal,
    Víg arccal tündökölni
    S fiatal vétkek fölött
    Pálcát tréfásan törni.

    Emlékezni se fogok
    Kedvesen zsörtölődve,
    Ősz hajjal, piros arccal
    A régi jó időkre.

    Heves, ál ifjúsággal,
    Óh, ezerszer jaj nékem,
    Megöltem jövő magam,
    Az én szép öregségem.

    Ahogy nőnek az árnyak,
    Ahogy fogynak az esték,
    Úgy fáj jobban és jobban
    Az eljátszott öregség.

    Forrás: MEK

  • Heltai Jenő: Kérdőív

    Mikor elnémul megkínzott szíved,
    Eléd teszik a nagy kérdőívet.
    Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
    A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

    Mit fogsz felelni – mert felelni kell! –
    Az életedet hol hibáztad el?
    Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
    Felelj! Tudod az átkozott helyet?

    Ha menned adná isteni csoda,
    Mondd: visszamennél még egyszer oda?
    Veszett fejszének hajszolva nyelét,
    Az út robotját újra kezdenéd?

    Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
    Megfutni mernél még egy Marathont?
    Mindaz, mi hitvány, hazug és hamis,
    Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

    Miért? Miért? Új célokért? Avagy
    Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?
    Hogy elfelejtve minden régi kínt,
    Rimánkodhass és harcolhass megint?

    Ezért a díjul zsugorin kimért
    Keserves, édes, pici életért?

  • Illyés Gyula: Befejezés tetszés szerint

    Elmúlt a nagy dalok kora! Tünődő,
    alázatos lett egykor büszke elmém.
    Mintha kövecset szedtem vón’ a földről:
    népet, sorsot, reményt búsan merengvén

    csorgatok vissza ujjaim közt – teérted
    se halnék már meg, mint nemrég akartam.
    Így törpül a híres, gyönyörű élet,
    így leszek, pajtás, úr végül magamban.

    Pincém előtt a fára seregélyek,
    aztán az alkony települ csipogva.
    Pohár boromban figyel még az ének,
    de nem vágyik már szám, hogy eldalolja.

    Más másra hagyom e fura világot,
    mely tudj’ az ördög elromlott kezemben.
    Öregek vagyunk, s kik utánunk állnak,
    még öregebbek lesznek ő szívükben.

    – Kik naivabbak lesztek, mint apátok,
    a nagy harci dalt zengjétek felettem.

  • Illyés Gyula: A kálváriára

    Kószáltam, jártam a világot,
    ülök most hűvös fák alatt.
    Arcomon száraz béke és
    szívemen, mint bonyolult számok
    aljában az összegezés:
    hűvös, biztos tapasztalat.

    Tiszta a sor, kész az eredmény.
    Homlokomat sem törölöm.
    A hajlongó, hű táj felett
    elnézem hosszan a keresztény
    nagy összeadási jelet:
    a Krisztusét a temetőn.

  • Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

    Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
    mint alma magházában a négerbarna mag,
    és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
    mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.

    De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
    hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
    kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
    annak szép, könnyüléptű szivében megterem
    az érett és tünődő kevésszavú alázat,
    az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
    az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

    Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
    merengj el hát egy percre e gazdag életen;
    szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
    a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem,
    az új falak tövében felhangzik majd szavam;
    magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
    nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
    sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
    ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
    Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
    talán most senki sincs.

  • József Attila: (Ime, hát megleltem hazámat…)

    (IME, HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT…)

    Ime, hát megleltem hazámat,
    a földet, ahol nevemet
    hibátlanul irják fölébem,
    ha eltemet, ki eltemet.

    E föld befogad, mint a persely.
    Mert nem kell (mily sajnálatos!)
    a háborúból visszamaradt
    húszfilléres, a vashatos.

    Sem a vasgyűrű, melybe vésve
    a szép szó áll, hogy uj világ,
    jog, föld. – Törvényünk háborús még
    s szebbek az arany karikák.

    Egyedül voltam én sokáig.
    Majd eljöttek hozzám sokan.
    Magad vagy, mondták; bár velük
    voltam volna én boldogan.

    Igy éltem s voltam én hiába,
    megállapithatom magam.
    Bolondot játszottak velem
    s már halálom is hasztalan.

    Mióta éltem, forgószélben
    próbáltam állni helyemen.
    Nagy nevetség, hogy nem vétettem
    többet, mint vétettek nekem.
    Szép a tavasz és szép a nyár is,
    de szebb az ősz s legszebb a tél,
    annak, ki tűzhelyet, családot,
    már végképp másoknak remél.


  • József Attila: (Karóval jöttél…)

    (KARÓVAL JÖTTÉL…)

    Karóval jöttél, nem virággal,
    feleseltél a másvilággal,
    aranyat igértél nagy zsákkal
    anyádnak és most itt csücsülsz,

    mint fák tövén a bolondgomba
    (igy van rád, akinek van, gondja),
    be vagy zárva a Hét Toronyba
    és már sohasem menekülsz.

    Tejfoggal kőbe mért haraptál?
    Mért siettél, ha elmaradtál?
    Miért nem éjszaka álmodtál?
    Végre mi kellett volna, mondd?

    Magadat mindig kitakartad,
    sebedet mindig elvakartad,
    híres vagy, hogyha ezt akartad.
    S hány hét a világ? Te bolond.

    Szerettél? Magához ki fűzött?
    Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
    Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
    se késed nincs, se kenyered.
    Be vagy a Hét Toronyba zárva,
    örülj, ha jut tüzelőfára,
    örülj, itt van egy puha párna,
    hajtsd le szépen a fejedet.

    1937. nov. 24.


  • József Attila: KÉSZ A LELTÁR

    Magamban bíztam eleitől fogva –
    ha semmije sincs, nem is kerül sokba
    ez az embernek. Semmiképp se többe,
    mint az állatnak, mely elhull örökre.
    Ha féltem is, a helyemet megálltam –
    születtem, elvegyültem és kiváltam.
    Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
    ki ingyen adott, azt szerettem érte.
    Asszony ha játszott velem hitegetve:
    hittem igazán – hadd teljen a kedve!
    Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
    Okos urak közt játszottam a bambát.
    Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
    ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
    Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
    de ágyban végzem, néha ezt remélem.
    Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
    Éltem – és ebbe más is belehalt már.

    1936. nov.–dec.


  • József Attila: IRGALOM

    Bizony nem voltam én sem az,
    akit a családfők kegyelnek.
    És időm sem volt – az igaz –
    kikönyörögnöm a kegyelmet.

    S bár hűvös, örökkévaló
    dolgok közt muszáj őgyelegnem,
    a palánkok közt szárnyaló
    munkát nem lehet elfelednem.

    Mit oltalmaztunk, nincs jelen,
    azt most már támadóink védik.
    Elejtem képzelt fegyverem,
    mit kovácsoltam harminc évig.

    És hallgatom a híreket,
    miket mélyemből énszavam hoz.
    Amíg a világ ily veszett,
    én irgalmas leszek magamhoz.

    1936. okt.