Címke: szatíra

Egy hír jelent meg a lapokban,
Mely lantomon bús dalt fakaszt,
Mert nálam senki, senki jobban
Nem tudja méltányolni azt.
Arról beszél a hír, a röpke,
Hogy nagy a kétségbeesés
A felsőbb, intéző körökbe,
Mert a lovastiszt oly kevés.

Oh, sok dolog van a világon,
Amibül sok van, szörnyü sok,
Teszem: tavasszal rügy az ágon
És fönn az égen csillagok.
És fönn az égen sok a felhő
S a földön lenn a szenvedés,
A Váci-utcán sok a delnő…
Csak a lovastiszt oly kevés.

És sok a bú egy kurta dalban,
Sok a színész s az eszkimó,
Protekció a hivatalban,
Kalabriászban ultimó.
Sok a kegyetlen drámaíró,
Az uzsorás, az árverés,
És sok a váltó, sok a zsíró…
Csak a lovastiszt oly kevés!

Viszont még annyi sok dolog van,
Miből kevés van, ah, nagyon!
Kevés – megvallhatom titokban –
Egyáltalában a vagyon.
Kevés az én családi kincsem,
A fóka és elismerés,
De semmi, semmi, semmi nincsen,
Mint a lovastiszt oly kevés!

Igen kevés! S e nagy csapáson
Hamar segítni kell ezért,
Az ember egy huszárt se lásson,
Csak bakatisztet vagy tüzért?
Az mind megél a gázsijábul,
Mit gondosan szivébe vés,
De mi lesz az esztétikábul,
Ha a lovastiszt oly kevés?

Mi a lovastiszt? Ő közérdek,
A katonák közt – úri kaszt,
Központja minden kard-afférnek,
Legtöbb leányt s pezsgőt fogyaszt.
S amíg tünődtem eme témán,
Ah, elfogott a kétkedés:
Nem volna bölcsebb, tűrni némán,
Hogy a lovastiszt oly kevés?

Forr a világ, lázong a muszka,
Sztrájkol a belga, minden ég,
Csak összmonarkiánk alussza
A legszebb álmait ma még.
Néha felébred s konstatálja,
Hogy kora még az ébredés,
S hogy nincs e földnek más hibája,
Csak a lovastiszt, az kevés.

1902. április hó 20.

És újra tisztelgek ma ím
Bolondos múzsa nálad,
Az ember, tisztelt uraim,
Egy társaságos állat.
Akármi rendű és fajú,
Csoportosan jár, mint a juh
S nincs ebbe semmi kétely:
E nyájban is van métely.

Ha három ember összeáll,
Ennek csodás a haszna,
Az egyik klubot proponál,
A többi megszavazza.
A három ember ott vagy itt
Legott egy klubot létesít,
Ezt hívják kaszinónak
S nincs nyitva a zsidónak.

A kaszinót beszentelik,
Ez lényeges momentom,
Folyik a játék reggelig,
Vagy még tovább is, nem tom.
Mert mulatságnak csudajó
A ferbli és a makaó,
A vidám nasi-vásit
Is kedvelik a bácsik.

És nemsokára hallani,
De emlegetni nem jó,
A klubba történt valami,
Ami nem úri tempó.
Hiszed komám, vagy nem hiszed,
Egy úr hamisan ferblizett,
Hites tanúk szerint itt
A banda járta mindig.

Az ügy elalszik csakhamar
S egy másik kaszinóbul
Egy hétre rá egy bús magyar
Önszántábul kilódul.
S ma már – hiába – nem titok,
Hogy ez az úr is paklizott,
Kissé megkorrigálta,
Ha nem festett a kártya.

Bár e rekord nagyon szerény
És túlrövid a lista,
Örvendetes egy esemény,
Hogy itt sok a sipista.
S bizony az isten tudja csak,
Hogy itt is elsők az urak,
A finom, úri kasztok
Lefőzik a parasztot.

Ha egy játékban öt malac,
Egyet ha húszra kaptál:
Te korrekt gentleman maradsz,
Ha reverzálist adtál.
Hogyha be nem vág holmi kvárt,
Egy kis hamisság meg nem árt
S ha mégis rajta kapnak,
Az entre-nous maradhat.

Hiszen megdönthetetlen áll,
Mint kalapon a kócsag,
Haszonra egy se spekulál,
Ez úri passzió csak.
Haszon – mi kínos, csúnya szó,
Haszonleső csak a zsidó,
A nagy úri sipisták
Pénzszomjuságtul tiszták.

Önzetlenül pakliztanak
Ők minden áldott estén,
Nékik a zöld, a tök, a makk
Csak szimbolista festmény.
Ha valaki előkelő,
Hát dekadensül emel ő
És praerafaelista,
Mint légies sipista.

Oh közmorál, oh közmorál,
Mi zöld vagy még manapság!
A paklizás nálunk ma már
Csak ártatlan mulatság.
S te mégis, mégis megrovod,
Ha paklizás van itt vagy ott,
Pedig, hogy az mi fajta –
Lokálja válogatja.

Ma még a láthatár komor
S a paklizó, ha veszt is,
Eljön bizonnyal az a kor,
Mely szentesíti ezt is.
Oh közmorál, ne vedd zokon,
De csakhamar a klubokon
Egy tábla jelenik meg,
Fura egy tábla, hidd meg!

A címfestő azt fogja szép
Betűkkel rája róni:
„A kaszinó jó hírnevét,
Óhajtjuk mi megóvni.
A paklizást ezennel itt
Egyhangulag megengedik,
Ki itt paklizni nem mer,
Nem tisztességes ember.”

1896. április 5.