Nevettek engem sokért:
bolond ékességekért,
nyakamba Tejútnak fűzött
olcsó üveggyöngysorért.
Kincset: fekete földet
óh ember, minek gyűjtesz,
amikor engem: bárány-
felhőt, melledre tűzhetsz.
Fejedet égre-szegve
nem akarsz vándorolni,
elhagynak majd a mezők,
így fogsz te szétomolni.
Ki porból lettem s porrá válok,
halálra gyógyszert nem találok.
Síromra kérek szép virágot,
életet, s mindent eltestálok.
Szívemet kössék rongylabdába,
játszó kicsikék vigalmára.
Nem fáj kedvesek rúgására,
beröpül majd a boldogságba.
Hamvamat lábbal-hordott pornak,
szőnyeg-poroló jóasszonynak
ajánlom – vígabb hajnalokon
lebegő, piros porsátornak.
Ájtatos madár fütyüli,
barbár jóság minden hangjegy.
Jön a tavasz, tündököl,
csókoltat, de mégis elmegy.
Négy fogacskám elhagyott
s az ifjúság bölcs varázsa,
ó négy márvány liliom,
négy világtájat pusztulása.
Bánatos virág-szivem
fekete almát kuporgat.
A cigányos alázat
tündér álmaimra forrad.
Adjátok nekem,
adjátok vissza nekem
a hajnal-okozta mámort,
a könnyű szívvel
ballagó hajnali tábort.
Megyek a dértől-dercés úton,
távol a bútól.
Fagytüskék égnek ereimben.
Hajnal van, s fájhat minden,
csak a szívem nem.
Ti deszkapallók,
a szürke sárból kiaranylók,
életen átringó hidak,
ha rátoklelek,
a könnyű győzelem gyönyöre itat.
Gyönyörű,
bármit mondjatok, most a gond is gyönyörű,
a lélek hűs földje felett
tüzijáték, mit jajlehelet
fújt ki, didergő tűzpalota.
Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
– úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.
Csoda vagy te is, ballagó,
angyalhajadra hull a hó,
s nem is vagy tán jelen,
nem segítesz, ha elesem
te sem, de senki sem.
Halálom se legyen más;
borzongó hajnali ballagás,
csodák és alvó idegek.
Halál zajtalan angyalai,
hajnalban vigyetek.
Dámák, kokárda-készítők,
jelszómmal dőzsölő pokol:
a számból-kijött piros láng
szederjes az ajkatokon.
Dörög halál-légió,
űztök engemet elébe,
vérző mellem szegényes
rózsa-hadaknak vezére.
Arkangyal-vállam sovány,
arkangyal-vállam sovány.
Szívem: a zsúfolt haza.
Nincs ennél nagyobb magány.
Eltiport énekek
haldokolnak a mellemben.
Senkise hal meg helyettünk,
senkise hal meg helyettem.
Párázó, hűvös-mellű rétek,
fenn a fátyolos pasztell-kékek,
riadalom-zöld bodzafelhő,
jószag: arcomba hulló kendő –
jegyességem ha csak a röggel
s nem emberi búval-örömmel
volna – festenék ilyen képet,
sohasem elkomorult népet.
Az orcákra nem írhatom rá,
az öröm miért válik fanyarrá,
mégis: nem lehet aljasodnom,
a lázat lázzal indokolnom.
Fázókat festek pikkely-kékkel,
de fémes szurony-körítéssel.
Szerelmes arcon belső vérzés:
libeg a papírszárnyú Végzés.
Ahol a hősök leveretnek,
hajszálak sárral keverednek,
zsandár-lábbelik merevednek:
jó földje az a kikeletnek.
!
Könyvemet harminc év verseiből állítottam össze. Javításaimhoz is ragaszkodva, ezeket a verseket vallom magaménak. Sorrendjük időbeli, egymásnak is felelgetnek. Az örök külvárosból jöttek fel az emberi jussért: hozzájárulni az Egyetemeshez.
Csillagrokonuk a Dózsa György-alkotta blues, s a gyimesi rock. Így világolnak alázatosan és büszkén legjava nemzedékemért.
Ifjúságunk, teljes életünk a Tavasz volt, májusi Ász – kegyetlenek és gyávák játszottak vele: a Mindent Megjátszók. Tudtam: ellenük a halál se oltalom. De küzdeni tudtam ellenük, mert éltem és szerettem.
Pünkösd vasárnapján születtem, s az igaz beszéd tüzes ünnepéhez méltóan akarok a magyar szóval élni. Sokadmagammal a várakozásban megvirradva: mint hajdan, vagyok ma is elemi része a népnek.
Tündér biztonsággal lebegve e golgotai por-zenitben: megsejtek és megítélni áhítok mindent, ami bennünket nem szeretni, de megalázni, felhasználni, idomítani akar – mindent, ami szárnyakat tarol.
Hazám a porból-való ének.
