Jön a nagy mocskos este, jön.
Elébe állok.
Nem mint hóhér elébe a
bitó-virágok.
Villámló vétkem: mindenem,
én nem vagyok fegyvertelen.
Lélek sötétje, hogyha mersz:
végezz velem!
Jön a nagy mocskos este, jön.
Elébe állok.
Nem mint hóhér elébe a
bitó-virágok.
Villámló vétkem: mindenem,
én nem vagyok fegyvertelen.
Lélek sötétje, hogyha mersz:
végezz velem!
Élni az áldott életet,
a napfényt, a félelmeket,
a szaporodást, születést –
élni az embernek kevés:
meg kell rágni a létezést!
Mivel az ember telhetetlen,
gyógyszere: bánat, bánat ellen,
s az ember elgondol sokat,
e kíntól úgyis megdagadt
világba még világokat,
egy kis csíkot túl a végtelenen,
s elgondolja önmagáról, hogy: van,
s elgondolja, hogy ne legyen.
Tumultus, tömény emberevés!
Szerencse-lovak barbár ügetése!
Arany patátok józan kopogása
csituljon, s ti jól megszerkesztett
üzletpapírok, repedjetek szét,
mi közöm hozzátok, bánom is én:
Bábel tornya fölépül vagy nem épül –
csontjaimból is emelek tornyot annak,
aki a nyomort vette feleségül.
Csak ez az ember fontos, teste
piros udvaraiban az éneklő madár,
a sas, aki testvér-szárnyat növeszt,
kiáltván, hogy röpüljünk! Ó volt,
úgy volt: a Hatszárnyú Relju
ereje is kevés volt, ó kellett végül
a rokon tollak sötét fedezéke –
hát ő a nyomort vette feleségül.
Mert cipeltem én Nana-i szitkokat,
kéjlakok köré árván a sódert
s árvábban az igék nehezékét,
de puha ágyacskákban nőttek a múzsák,
a hölgyikék, s fejükön viselték
tollas kalapnak a költészetet –
ó, szeresd őket halálra! s azután:
te irtóztató luxus megteremtője,
eszmények fényűzője, hűség angyala, gyere,
gyere, fűtsük be a szobát,
főzzünk három szívre ebédet,
mi egymásnak maradtunk örökségül,
évszázadok elmaradt csókja csattant,
mikor a nyomort vetted feleségül.
A szerelmet csak ritka, drága pillanatokban
muzsikáltassuk, mint a gitárt, a nóniusz-nyakú gitárt,
mert nem szelídek a mi örömeink,
késsel ütünk mi egymásra, és vigadunk,
borosan vigadunk, lefenségezzük egymást,
legyalázzuk egymást, de mint a királyok,
mert kell káromkodni, mert el-nem-adott
testünkből, vérünkből – tiszta Egymásból
akarunk létezni – s hogyan valljuk be végül:
nem csinált házat, csak Művet az,
aki a nyomort vette feleségül.
Élet, betegség, keserűség, tehetetlen
egymásra-vicsorgás, eres kezem megfagy,
a Vanderbilt-lánnyal nem versenyezem
eleganciában, kocsim nincs: arany sárkányon,
villamoson hozom a karácsonyfát,
élő fád vagyok, melegedni feküdj körém,
dolgozzunk, szerelmem, s panaszkodjunk,
úgy panaszkodjunk, mint az oroszlánok,
mert a szívem bele nem békül,
hogy csak magammal fizethetek Neked,
aki a nyomort vetted feleségül.
Ó, ripacsos gyémánt-szobor!
Átlátszó-tiszta életed,
hibáid is tündöklenek.
Vigyázzon ránk kettős erőd:
az igazság, s a képzelet.
Bontsd ki fekete szárnyadat,
rajzold föl látomásodat,
e fuldokló élet s halál
egyivású jelenéseit,
hogy az igazak lássanak.
Legyen végre becsülete
a tudásnak, a játéknak,
s a szigorral gyönyörűen
megvalósított szándéknak.
Hogy képeidről tanuljuk
minden dolgoknak új nevét,
s akarjuk is kimondani,
akarjuk, s legyen is miért.
Kinek haján átlátni,
mint a téli erdőn,
ki mint élő üveg-csontváz,
vonul oly esendőn:
annak jön jól a halál,
s hol többé nem fázik,
sír felé a hat lovakkal
vígan kocsikázik.
Tudom, Maga se akart
erejében halni,
fiatalon a szárszói
temetőben lakni.
Torkából még a madár
okkal s tüzesen szólt,
nem volt bolond – inkább hiszem,
mindenki bolond volt.
Kinek bomlott honában
dolga: dala volna,
sikongatva tér a sírba,
mintha megbomolna.
Kinek bűne a szeme,
vértezze bár hűség,
tudom, holtra-érleli a
méltó keserűség.
Kiforgatják a szegényt
szavából, hitéből,
még a saját bőréből is,
saját ép eszéből.
Okos szűzét orozzák,
rávarrják a condrát –
nem vágyik az ember földbe,
csak beletiporják.
Több a csíkos bunda ára
mint az atléta-mezé –
világ ura, végy be engem
fenevadjaid közé.
Jaj, erősek éhessége!
Evők duzzadt szájai!
Fogak megkopatlan kése!
Vérszín igazságai!
Jaj, ruganyos nászuk e föld
párnázott fém-vázain!
Jaj, szomorkás ámulásom!
Kirúgattatásaim!
Jaj, robogni s nem rohadni!
Jaj, vér mámora s szeszé!
Világ ura, végy be engem
fenevadjaid közé.
Ami van: el kell rabolni,
ami van: ezé s ezé –
világ ura, végy be engem
fenevadjaid közé.
Váram hetedik ajtaja
kifele nyílik,
indíts, haver,
amíg a vár
forog tovább,
s forog körül
a külvilág;
végy birtokot a semmiben.
A hőkölők, a hódítók
fagyosan ott bogárzanak,
ott vagy te is,
ne játszd meg magad.
A nagy élet itt volt neked
s itt van ma és örökké,
de mérhető időben
soha többé.
Lehet rólam álmodni hosszan,
dögösen, halálosan,
fennkölt vagy banális ricsajjal.
És zengő csöndben elforog
az idomíthatatlan angyal.
Csodálatossá formált az élet,
az én nagyuram.
Mert mint a kő s mint az élettelen rög,
úgy születtem én csakugyan.
Mert az anyaméhből kijövet
nem vágytam vala sírni.
Úgy kellett felnőttre-méretezett
pofonokkal életre-bírni.
És fölvette a faragó-fejszét a sors,
illesztette vállaimra,
s ami addig volt hold-szerű kő:
csupa tűz lett és szikra,
csupa inda, buja halál és élet,
csupa tündöklés, vétek,
és az én lelkem a Mindenség lelke,
és az én tagjaim mint a tiétek.
A százágú cigányátok
korbácsolja azt a senkit,
aki az én énekemhez
hazug kíséretet pendít.
Lakomázzon rohadt répát,
gazdag asztalától féljen.
Kés élét érezze hátán
a legszebb szerelmes éjen.
Higgyen pénzért, kénytelenből.
Amit keres, ne költse el.
Gonoszokért verekedjen.
Akiben hisz: az kösse fel.
A százágú cigányátok
korbácsolja azt a senkit,
ki a sorshoz: végzetünkhöz
hazug kíséretet pendít.
Jaj, nem én – te hogy vagy?
én nem is vagyok,
jégvirágos kocsmaajtó
rózsája vagyok.
A pokol végső körében
jégbefagyva, jégbefagyva
vágyom megváltásba-illő
karjaidra, karjaidra.
Tüzes száj a szesz,
számra rátapad,
elfojtja az érted-fogant
imádságokat.