Belső zsebedbe bújva
lehetne élni szépen
dobogós boldogságban
halálig szívverésben.
Forrás: Szívzuhogás
Belső zsebedbe bújva
lehetne élni szépen
dobogós boldogságban
halálig szívverésben.
Forrás: Szívzuhogás
Nem töri át táltos mese,
a hétmérföldes csizma se.
Nem a rácsos tábor-világ –
ő: a sors, a magyar Gulág.
Lélek ellen örök blokád,
ő: a sors, a magyar Gulág.
Frontális köd, köd-gyülevész,
megőrül benne a vitéz.
Szív nem nemes, szabály hamis,
nyílt sisakod: halálod is.
Ez az eleven nem-levés,
az eleve elrendelés.
A pénzváltók, a praktikák,
a ríkató vastaktikák –
hogyha kinek gyarmata vagy:
kölkeidben is az maradj.
Belepusztul ősöd, apád,
ez a sors, a magyar Gulág.
Jaj, aki tarkódon tapos,
a nép legyen alázatos!
Jaj, cinikus zsoldos-golyók…
Ezer év itt a büntetés.
Ne-tudd-ki-vagy kitüntetés –
megölt múltunk: magyar Gulág.
S kidobják a dögcédulát.
Kire az Alvilág sújt,
kire a csillagok pora –
mélység, magasság: egy út,
ez a csillagos Golgota.
Bastille-döngető tenger,
s a krizantémos García.
Kit az Alvilág vert meg,
kit meg a csillagok pora.
Halottas, néma virtus
révedez megrontóira.
Mélység, magasság: egy út,
ez a csillagos Golgota.
Mert megadatott minden:
sokaság, virtus, García.
És eladatik minden –
rövid a vágta mámora.
Kit az Alvilág nyergel,
kit meg a csillagok pora,
s elhallgattatik minden –
ez a csillagos Golgota.
Mélység, magasság: egy út,
csók zuhog, barát mostoha.
Kit az Alvilág vert meg,
kit meg a csillagok pora.
Meghal akár a latrok,
vagy elmarja a glória.
Ég és pokol kezet fog –
ez a csillagos Golgota.
Aranyfüst, rongy ígéret,
sírig hívő az ostoba.
Kit szalmazsák deleltet,
kit meg a csillagok pora.
Szívedből, szent batyudból,
amivel jöttél: mind oda.
Kit Alvilág motoz meg,
kit meg a csillagok pora.
Mert megadatott minden:
sokaság, virtus, García.
S kit Alvilág bitangol,
kit meg a csillagok pora.
Aranyfüst, rongykatarzis,
az utószó aranykora.
Arcom csupa özönvíz –
ez a csillagos Golgota.
Hídépítő álma: híd.
De nem ő jut által rajta.
S ha már mehet: bunkó hajtja,
vérrel virágzik a híd.
Rakja szivárványait,
más szedi a vámot rajta.
A bolond, ki műve borja,
ebben meghunyászkodik.
Szívünk bár rugaszkodik,
hogy e romlást hírül adja:
a bolond, ki sorsa rabja,
abban megragaszkodik.
Évre év és ívre ív,
nincs buzgalom vakság nélkül.
Híd a Kwai-folyón megépül,
minden folyón minden híd.
Szép a rút és rút a szép,
ha a gonosz pártul fogja.
Hogy ne lenne sorsa rabja –
ember megpróbálkozik.
Mi a nép? Eredője van-e?
Maga-magáról fogalma van-e?
Övé lesz-e az édeni alma?
Lakodalma-e forradalma?
Alázattá hogy lesz a szilaj vágy?
Remek ősemberből a jobbágy?
Vívódva az ábránd hóhéraival
mit akar? tér neki e csont-ravatal?
Vétke-e, hogy vállán a zsarnok?
Mikor veri arcul a sorsot?
S ha lövet rá a rémuralom:
nép-e, aki rátüzel? vagy hatalom?
Mi a nép? Akarata van-e?
Erejéről fogalma van-e?
S ha beindul ősz csudamalma:
kinek őröl a föld sokadalma?
Rege mondja róluk szent vadregény:
Káin csupa füst, Ábel csupa fény.
Régi rege, új is,
régtől tudott –
Káin ma is él,
Ábel halott.
A szíved üres,
a szádban halál,
a kezedben megfullad a madár.
A füstöd rühes,
a porban mohog,
de égre van írva,
hogy Ábel halott.
Kontár vagy!
Így vagy elvetemült –
de Ábel egy fűszálon is hegedült,
s a zengésen örökkön rajtaüt a bot.
Sújtott vala Káin –
s Ábel halott.
Tűz fészke a szívünk,
vesztünk az erőnk,
mert gyűlöli Káin
s áhítja e főt.
Vagyunk áldozók
s áldozatok,
s a bárányszín lángban
Káin vakog.
Az orcád hazug,
patyolatod vitás,
a zsebedben alku
és brutalitás.
Egyremegy: gumibot,
pásztori bot –
a nép, aki eltűr,
veszteni fog.
A borda betört,
a vér kiomlott,
fehér álarcban
a nappali hold.
Nap süt, sivatag,
megőszül a zöld –
Káin ma is él,
Ábel örök.
Ez a túlerő deres brigádja,
ez gyűri le a nép iramát.
Két pokolország császárja-cárja
ontja világra Szibériát.
Majd elfakul a vérpanoráma,
felejt a férfi, elhagy a nő,
vetkezi lelkét a hollók havára,
vesztegeti a szörnyű idő.
Közel az alku dög-parolája,
rothad a vér, elhull a virág,
lesztek a lélek Szibériája,
s lelkem perzseli Szibériát.
Lovam eladtam – nincsen adósság,
arkangyal-szárnyam suhogva nő,
kifizettem az utolsó rózsát,
nincs veled alku, szörnyű idő.
Hóban a költő vértanú-lángja,
de új tilosba gyújtja magát –
ember az ember Szibériája,
s lelkünk perzseli Szibériát.
Isa por és hamu-kor.
Nem az égbolt, csak a boltja.
Halálba űzik a hőst,
a gyávát a hatalomba.
Nem a csillagközi por,
de a lélek-közi banda.
Porond-cár por-markában
a titkos értelmű bomba.
Jaj, a sivatagi csók!
Jaj, a megemésztő szolga!
Merre hajtsuk a csikót –
halálba vagy hatalomba?
Égilovas-buktató
kozmikus törpe, te ronda!
Halálba űzöd a hőst,
a gyávát a hatalomba.
Ne higgy, derék, a törpének,
ne higgy, szívem, a szürkének!
Vesd meg, aki sorsodba áll –
a szürkével szóba ne állj!
Mind a paplan alá való,
mennyi szőre, mind eladó,
akár kese, akár fakó –
színeidben mindenható.
Szivárványos az ég alja,
nem jól van a fejed alja.
Be szent csőszöd, minden facér,
ki magában krajcárt se ér!
Ne higgy, derék, a törpének,
ne higgy, szívem, a szürkének!
Vesd meg, aki sorsodba áll –
a szürkével szóba ne állj!
Hogy forog a szent spirálban:
a tömegsír himporában!
Hogy kifoszt a fene nászért,
megnyer hatért, árul százér.
Mesebeli Ától-Bától –
üsd el arany almafádtól!
S rádvicsorít, mint a halál –
veszett gyöngysor manipulál!
Ne higgy, derék, a törpének,
ne higgy, szívem, a szürkének!
Vesd meg, aki sorsodba áll –
a szürkével szóba ne állj!
Egy korona, két korona,
belőled él minden rima,
rongyapostol, Richárd király –
korbácsot rá! ez a szabály!
Oszd ki neki a szent hegyen!
Ha kurva köll: sarki legyen!
Paradicsommadár-tarka –
szikrázzon a romlás rajta!
Írd az égi nagy freskóra,
ki rányergel koporsódra!
Nem jól van a fejed alja –
szivárványos az ég alja!
Porból porba míg sorolnak:
hátadon csak szárnyad hordjad!
Csürhével is úgy hajts haza,
mint a Semmi napszámosa!
Ne higgy, derék, a törpének,
ne higgy, szívem, a szürkének!
Vesd meg, aki sorsodba áll –
a szürkével szóba ne állj!
(Latinovits Zoltán; Anagramma az ő nevére, 1971)
Szobránál szebb volt az ember,
testesült lélek, ha van.
Okokkal oktalanított,
züllesztett boldogtalan.
Látok jelenést, dudorászom,
vaslobogós égi vadat,
szíve alatt míg vacsorázom,
vasbocskora szívemre lehat.
Ó, szent a nemzeti sárkány,
mennyei hitves, ha van,
elvoltunk érte ugatni –
volt erről egykor szavam.
Száműzve a magányra, élek.
S bár erre tabletta van:
elaluszom s fölérzek magamtól,
s írok magamnak, magam.
Ideától, hamis baráttól,
dögvésztől megóvj, Uram.
Ellenfelem, ha világol:
harcban kivágom magam.