Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.
Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!
Forrás: Lélektől lélekig
Én nem mondok le semmiről –
ezért szorultam mint gyerek. –
Álmok rablója vagyok én,
szikár, szilaj, – kezemben tőr.
Egy csók lesz az én éltetőm,
egy cselt nem rejtő szűz mosoly.
Ifjúság égő álmai!
Én nem mondok le semmiről.
Forrás: Lélektől lélekig
Eljött hozzám drága nagysád?
Meghatotta önt dalom?
Oh, mi ritka már manapság
Ez a kedves bizalom!
Csakugyan, hát mondja, nem fél,
Hogy utóbb még hírbe jön?
„Kérem, hisz egy gentlemannél…”
Köszönöm, oh köszönöm!
Tudom, mit kiván a bon-ton,
Mit kiván az etikett,
Édesem, szavamra mondom,
Teljesen nyugodt lehet.
Mint urának jó barátja
Tiszteletben tartom önt,
Ugye érti, megbocsátja
Ezt a rengeteg közönyt?
Bár az ajkam azt hazudja,
Hogy közömbös énnekem,
Ugye érti, ugye tudja,
Hogy szeretem, szeretem!
És hogy forr a vér eremben,
Nemde azt is sejti már?
De lovagnak ismer engem
S annak is tart, ugyebár?
S most bocsánat, drága nagysád,
Hogy önt keblemre vonom,
Kérem, tegye le kalapját
S csókoljon meg, asszonyom!
Forrás: Lélektől lélekig
Fagyok jönnek sorban,
fehér dühű gárda,
mint a perec roppan
az esendők válla.
Nélküled hol laknék?
– megborzong a lélek –
Hajnaltüzes hajlék
a te közelséged.
Szemem elől vedd el
a tél-hideg tányért,
etess szerelemmel,
hogy ne legyek árnyék.
Szerelmünk tűztornyát
engedd betetőznöm –
kapcsold ki a szoknyát
az aranycsípődön.
Forrás: Lélektől lélekig
Tavasszal kelni ki s, halni ha hull a rózsa,
langy szellőszárnyakon úszni a szűz eget,
alig kinyílt virág keblén ringatózva
fények és illatok közt ittasodni meg,
a zsenge szárny virágporát lerázva,
lenge sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:
a lepke mámoros fátuma ennyi csak!
Olyan Ő mint a vágy, mely soha-soha nem hűl,
mindenen átsuhan, de semmitől sem enyhül,
s gyönyörre szomjasan végül a mennybe csap.
Forrás: kötetben megjelent vers (Alphonse de Lamartine művei)
Este lehullsz az ágyra, mint az éjbe
porlik a csillag, mely ragyogni fáradt,
és várj reám, hogy szeress és vigasztalj,
ha megjövök az este szőnyegén.
Szeretjük egymást, ahogyan csak
ma tudnak szeretni és ragaszkodni,
összefonódva, mint imára kulcsolt
két kéz görcsösen az égre feszül;
szeretjük egymást és összesímulunk,
mint szoros ökölben a rémült ujjak,
ahogy a kéz a könnyeket kitörli
a szemből. Ó, mi úgy szeretjük
és óvjuk egymást, mint a száj a nyelvet,
s ahogy a bordák szorítják halálig
a vergődő szívet!
Forrás: kötetben megjelent vers (Váci Mihály művei)
Kit megálmodtál egyszer magadnak,
Hajad selymével kösd le a párod!
Források mentén nimfák kacagnak –
Hinár karokkal rája tapadnak…
S ha soká késel, majd nem találod.
Tárd ki karod, míg hófehér, hamvas,
Bontsd le hajad, míg hullámos ében.
Irígy vénekre csak sose hallgass!
Majd jön a bánat, a rút, unalmas,
Majd jön a bánat még idejében.
A szerelemben nincsenek évek,
A szerelemben csak csókok vannak.
A szerelemben jaj a fösvénynek!
A szerelemben csak azok élnek,
Kik szerelemből mindent odadnak.
Forrás: kötetben megjelent vers (Gyóni Géza művei)
Most ölelj!
Most itt vagyok!
Most csókolj!
Nem lesznek holnapok.
Most szoríts!
Most itt vagyok!
Most kiálts!
Nem voltak tegnapok.
Ez az a pillanat,
amire vártál.
Azt adom neked,
amit titkon kívántál.
Rabod leszek és
urad is egyben.
Csak engem szolgálsz
és győzöl felettem.
Egyetlen perccé válik
az egész élet.
Nem hallasz több hangot,
nem látsz több képet.
Örök kéjt hoz
ez az egyetlen pillanat.
Csak a lángoló test
és semmi gondolat.
Most ölelj!
Mert ha nem leszek,
hiába fúrod majd fejed
könnyekkel áztatott párnáid közé.
Most csókolj!
Mert ha elmegyek,
hiába rejted majd remegő szád
kéjes sikolyok vagy csillogó szemeid mögé.
Most szoríts!
Mert ha elengedsz,
hiába vágyod majd újra
az örökre elillant pillanat varázsát.
Most kiálts!
Mert ha elveszek,
hiába keresel majd sírva,
többé sehol sem találsz rám.
Forrás: Lélektől lélekig
Incselkedtem a kedvesemmel,
hogy írjon hozzám verseket.
Szerelmes szép szót szonettbe szőve,
mitől a szívem megremeg.
Zengjen ódát fenséges hangon;
anakreóni dalokat,
de az sem baj, ha prózaversben
vad szenvedélynek hangot ad.
Nem válaszolt, csak rám mosolygott,
rám villantotta szemeit,
s úgy csókolt meg, hogy lélegzethez
alig jutottam percekig.
Rögtön tudtam, mikor a teste
bilincsbe zárta testemet:
a szerelmet nem versbe szedni,
művelni kell, amíg lehet.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy halk sóhaj vágtat az éjen át,
érinti ajkad telt vonalát…
Erős karod ölel, nem enged el,
A magány pirulva tűnik el.
Ébren álmodjuk az élet álmát
Lecsókoljuk rabságunk láncát.
Szived riadtan, vadul ver, dobol,
Forró testem véd, hozzád simul,
Megszűnik idő, eltűnik a tér,
Csalfa útra indul a remény.
A tenger is csókol ha partot ér,
Szoríts szorosan szived fölé.
Karodba ájulva a fény kigyúl,
Nesztelen omló sziklához simul,
Ah, végtelen idők gyötrő Ura!
Égő fényeden siklok tova,
Belőled születek halok meg én,
Efemer lángod egekig ér.
Rejtve csobban szivünk, mig csókolunk
Szilaj hullámon lovagolunk.
Jelet hasítunk fekete égre,
Izzón égve hullunk a mélybe.
Forrás: Lélektől lélekig
