https://verskucko.com

Címke: szenvedély

  • Alekszandr Puskin: A tizedik parancsolat

    „Ne kívánd a szomszédodét” –
    szól a parancsod. De, Uram, jaj,
    én sokszor nem bírok magammal,
    s szívem kegyetlen kínban ég,
    felebarátom semmi kincse
    nem vonz, ház, kert, falu miatt
    nem mar becstelen indulat. –
    Minderre hidegen tekintek;
    barmát, szolgáját is konok
    békével nézem; de ha aztán
    szolgálóját, a szép parasztlányt
    látom… Atyám, gyönge vagyok!
    S ha van asszonya, drága, friss, szép
    hús-vér angyal, földi varázs,
    akkor, óh Uram, megbocsáss,
    de csupa bűn vagyok, irigység!
    Ki fékezheti a szívét,
    ha fellobog a szenvedélye?
    Ki nem tör az ég gyönyörére,
    a szépségért ki nem eped?
    Fájok, elöntenek a könnyek,
    de tartom szentséges szavad:
    elhallgatom vágyaimat,
    bár sóvár titkaim megölnek.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Szergejevics Puskin: Nem, már nem vonzanak

    Nem, már nem vonzanak a vad kéjbe fonódott
    ölelkezések, a villámló kéjű csókok,
    mikor karomban a hetéra isteni
    testét csavarja, és fel-felsikoltva hí,
    s lázas kezeivel rámtapad, s az a gondja,
    hogy vágyam mielőbb végső görcsig fokozza…
    De te, szívem gyermekszemű, szép angyala,
    mily édes-bús, igaz boldogság vagy te, ha
    könyörgő, szerető szavamnak végül engedsz,
    ha remegsz és pirulsz s idebújsz a szívemhez,
    s nekem adod magad, és mozdulatlanul,
    félénken, hidegen tűrsz és végül kigyúlsz,
    mert áthevítelek lassankint a tüzemmel –
    és úgy szakad reánk a gyönyör, mint a tenger…

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Koltay Gergely: Légy csak úgy – szerelmem

    Légy csak úgy szerelmem,
    ahogy napfény csillan a hallgatag tavon
    szikrázón és változón,
    borítson fényeddel forrón és vallatón…
    Légy olyan mint a hullám,
    mely felemel, ölel, majd mélybe ránt,
    és meleg fészek, megbújva lombok hajlatán.
    Légy nekem árnyak hely a pusztán,
    hosszú út után, vagy messze látszó torony
    fagyott szirtek fokán…
    Légy illatos kávé, egy fáradt reggel,
    légy őrjítő vágy s az értelem…
    Adj magadból többet, add egész önmagad,
    kívánom önzőn:
    Ne ölelj többé másokat!
    Légy most már vak!
    Hisz láttál mezítelen,
    agyad hátsó zugában is csak nekem legyen helyem!
    Úgy nézz rám, hogy magadat lássad!
    Légy árnyék, s én leszek hűen követő társad!
    Légy apám, s szeretőm, légy férjem, s fiam,
    enyém légy egészen, engedd,
    hogy lehessek TE,
    s önmagam…
    Légy TE, mint én lennék,
    s én leszek Te Magad!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Levél Brüll Adélhoz

    Édes Jóm, Mindenem,
    álmom, ébrenlétem, szenvedésem, örömem te vagy. Lásd és érezd meg, mennyire szeretlek. S könyörülj, ha tudsz és akarsz. Soha ennyire testem-lelkem nem voltál. Egész gyötrelmem s betegségem te körötted vibrálnak. Ha úgy érzed, hogy igazságtalankodom, akkor lásd is meg az okát. Nagyon szeretlek, óhajtlak. Nagyon hamar el kell dőlnie a sorsomnak, mert így nem bírom. Százszor jelensz meg nekem éjszakánként s én milliószor csókollak. Szeretlek, nagyon-nagyon, talán az elpusztulásig. Ha te ezt nem hiszed, s ha így viselkedsz, tönkremegyek, vagy nagyon veszettet, bolondot csinálok.

    Csókollak, szorítlak, vágyammal benned vagyok, te édes, egyetlen Asszony.

    Szombat.

    Ady

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kovács Anikó: Zenevers

    (Neked…)

    Fulladásig feszes napsugárban lobban,
    fényben mártózik minden, mint az álom,
    bús cselló, lágy hegedű, mélykék zongora…
    …lehunyt szemmel is látom.

    Muzsika, – e tágra nyílt parázsló „szemek”,
    melyek hirtelen, egyszerre rámtapadnak:
    élvezem, hallom, zuhognak fejem felett,
    mintha lángoló tükörben látnám magamat.

    A zenével átszületek egy boldogabb világba,
    üstökösként hull lelkembe a hang,
    olyan minden, akár egy szép varázslat,
    vagy bronzból öntött, ódon, szép harang.

    Lelkem új ruhába öltözik, a dallam szárnyal,

    • mennyire szeretem hajlékony, mézes ízeit, –
      és ebben az összetartó, édes simulásban
      még lélekgyilkos bánatommal is kibékít.

    Akad, mi vad, – és hulláma fodros háttal zenél,
    s talán épp ezért: néhány örökre szívemhez nőtt;
    van, melyből árad, zúdul felém a szenvedély, –
    …tőlük, és derengő másnapomtól remélek új erőt.

    Hadd szóljon hát, áradjon, bűvöljön az ének,
    s én, ki elhagyom e világot halkan, suhogva,
    ámulom nagyságát a muzsika szép szellemének –
    és hagyom, hogy becézzen szeptember utója.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Makay Ida: Meztelen láng

    A versekbe öltözött vágy
    a szavak rongyait letépte.
    Némán áll előtted – s kitárva.
    Meztelen láng
    lobog hozzád és érted.
    Mintha egy meggyúlt erdő
    égne.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szécsi Margit: Óda a tengerhez

    Vér-borulásba e szempár
    s kék ragyogásba merül.
    Láttalak cári ruhádban,
    láttalak mezítelenül.
    Hajnali királypirosból
    s csillagtalan-egyedül:
    néztelek hatalmi pontról,
    néztelek jeltelenül.

    Öleltél ruhátlan kékben
    akár az emlékezet,
    utaztak emlékek rajtunk:
    matracok, bábú-kezek.
    S midőn a fekete ember
    éjhegedűn hegedül:
    láttalak bemattolt gyászban
    fény özvegye, egyedül,
    siratni mély zokogással
    vívmányt meg papírhajót –
    és feltűnt s merült a könnybe
    a végső hajó: a Hold,
    sarlósan merült a mélybe
    majd feljött s ím teli volt,
    s láttam hogy habzik és billen
    s fényesen csordul a Hold,
    s öngyilkos felrobogással
    őrjöngő tajték-pokolt:
    égő paripáidat láttam
    míg a Hold sósava forrt!

    Éj múlott hold-szakadással,
    voltunk mi fényes velő,
    domborzatunkra világolt
    záporként tűnő idő.
    Éj múlik hold-szakadással,
    zúzik a földi szemét.
    Nap múlik nap-ragyogással,
    tömörül gyönggyé a kék.

    Hordalék vágyak hajóit
    elhordjuk s vágjuk hanyatt,
    roncsaik vízporrá-verve
    fogunkon felhabzanak.
    Sebhetlen ácsorgok rajtad,
    árnyam is örökkön ég.
    Kiismerhetetlen a tenger,
    kimerhetetlen az ég.

    Vér-borulásba e szempár
    s kék ragyogásba merül.
    Láttalak cári ruhádban,
    láttalak mezítelenül.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szécsi Margit: Máglyák

    Micsoda máglyák
    Égnek
    Meghalni
    Melyikre
    Lépjek
    Hogy a legnagyobb éjfél
    Szívéig érjek

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szécsi Margit: Himnusz a szerencséhez

    Ki nem hagytál őszbeborulni
    testvérért, barátért, magamért,
    s fogaimat a rabkásától,
    szívemet az alázatosságtól
    kímélted – korunk istene,
    imádlak mindenekfelett,
    mert a jeges építkezésekre,
    tetvek és tündérek közé
    önként mehettem robotolni,
    fogaim világos kerítését
    oltatlan mésszel be nem meszelték,
    orrom s szívem ki nem rohadt.

    Fizetlek keserű örömmel,
    fekete-sörényes dalokkal,
    mikben a mártírok komor
    gyászmenete vonul ütemre,
    szerelemről és igazságról
    lemaradt fájdalmas sereg.

    Fizetlek szerelmeimén,
    kik mint a küllők a kerékben,
    robogó sorsomban forognak.
    Ha meg kell halnom, add meg azt:
    magamtól történjék halálom,
    s életemben örülj nekem,
    örülj, hogy olyat szerethetsz
    ki soha nem futott utánad,
    s kinek bolond vérében a
    hála sem virágzott soha.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szécsi Margit: Álom a Cigányvárosról

    Örök vasárnap délelőtt,
    jelenés a jelenben,
    ragyog a selyem-sárga út,
    hogy éjemmel pereljen,
    a színes házak, a sötét
    kabátokon a gombok
    megkövülten tündöklenek
    s örökkön bonganak a harangok.

    Fönn: a város kék üstöke
    repülőkkel cicázik,
    lenn a kávéház tóduló
    dohányfüsttel virágzik,
    fényben és füstben csillagok
    pusztulásán borongok,
    de ez a város ünnepel,
    s örökkön bonganak a harangok.

    Brillantinos, busa hajak
    mámort kínálnak, mámort,
    mint a faragott antracit
    sötétjük tűzhalált hord,
    s ígér a hitehagyottnak
    boldog vértanú-rangot
    e város főterén, ahol
    örökkön bonganak a harangok.

    Hányadíziglen köt a sors
    álmodnom sose-voltat?
    Milyen varázslat vonz ide,
    hogy szinte haldokoltat,
    hogy ismerősek a szavak:
    mély-édességű hangok,
    hogy hajszolt életem fölött
    örökkön bonganak a harangok!

    A fácánkönnyed asszonyok
    a főtéren kerengnek,
    a barna szemvillogtatás
    símogatás szívemnek.
    Gyerekek emelnek felém
    felejthetetlen arcot,
    a teljes élet van velem,
    s örökkön bonganak a harangok.

    Vannak keserű álmaim,
    hurcolom őket büszkén,
    s vannak sugárral-oldozók –
    de mindben egy az eszmény.
    Ó álom, te legfőbb igaz,
    irgalmadnál kitartok,
    hirdess tűzvészt vagy ünnepet – –
    de bongjanak örökkön a harangok.

    Forrás: Magyarul Bábelben