Verekszik napfény s jégeső,
április villogja fogát,
két sovány, rongyos fegyveres
őrzi az ukrán iskolát.
Három szobában száz zsidó –
künn éhes, tépett strázsa áll,
benn, a fehér falak között
strázsáját járja a halál.
Három szobában száz zsidó
mocsokban, lázban úgy hever:
a test, ha moccan, idegen
testhez tapad már, testre lel.
Verejték gőzöl, forr a láz,
fortyog száz vézna test alatt
a padló, mint üst égeti,
főzi a szikkadt csontokat.
Így égnek, főnek eleven,
a tífusz lángjai között.
Nyögdel az ín, feszül, remeg,
futna mind, mint az üldözött.
Szállna a kar, láb rugkapál,
rémült szavakat gyújt a láz,
égő virágokat lehel
gyulladt ajakkal mind a száz.
Az egyik nyög: „Nehéz a zsák…!”
A másik sír: „Eresszetek!
Felfalják húsom, csontjaim,
kiisszák vérem vad ebek!”
„Eresszetek!” – sikolt, feláll,
s az égő testekre zuhan,
árnya, mint menekvő madár,
a fal fehérjén átsuhan,
miként a lélek… Tébolyult
szavaknak égő erdeje,
és kín és hörgés s vijjogás,
és pállott bűz lehellete!
Tüdő zihál, szív zakatol,
halál, ellened áll a harc,
s hiába, akit szólítasz,
nevét mondod, felel: Parancs…!
Parancs – felel, ha szólítod,
parancs – mondta egy éven át,
míg tolt vagont és görgetett
hordót, s feküdt hátán a zsák.
Parancs – a leckét tudja jól,
legyen hát nyugta odaát,
hol feledi a földi kínt,
leljen oly békés, szép hazát.
Leljen hazát, hol feledi
a föld poklát, a rémeket,
oly könnyű legyen élte ott,
mint páráé a rét felett.
Miként szirom szellő ölén,
oly illanó, olyan szabad –
mossa, törölje kínjait
az örök égi virradat!
Turcsinka, 1943. április
Forrás: DIA – PIM
