https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Bella István: Dal

    Egyszer majd elmegyek hozzád
    megmelegítem az ágyad
    mellemmel búvok melledhez
    s nem jövök el soha többé

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Devecseri Gábor: Levél

    Szárny nélkül is száll a szó,
    száj nélkül is szól a szív;
    szép zenéje altató:
    boldog álmodásra hív

    Drága, hozzád és feléd;
    fagy ha tép, ha csíp a dér,
    arcod édessége véd,
    nyári hőnél többet ér.

    Ó, napom, napon derülj,
    így éld életed,
    minden percnek úgy örülj,
    ahogy én neked.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Margaret Atwood: Mindenből csak egy van

    Nem egy fát: a fát
    láttuk, szélben kettényílt lombbal, meghajolva,
    amilyen sose lesz már. A földet

    átütő nyárcsinálók nem fűszálak,
    levelek lesznek ismét – új szavak
    kellenek majd. Becsukom

    a szemem, eltűnik a nyelv. Felemás,
    fekete-narancssárga arcú macska
    fészkel vedlő bundámban, teázom,

    tenyeremben meleg csésze, soha többé
    nem érzem ezt, így. Az asztal a szeszélyes
    tányérokkal tompán, hamvadva ragyog,

    kinézek rád: mint fák vagy mondatok,
    véletlenszerű vagy a téli konyhában,
    belém jutsz, kikopsz, idővel eltűnsz,

    de ahogy egy elnyűtt, gyászos, sekélyes
    dallamra táncolsz egymagadban
    a járólapokon, kezedben kanál, a hajad
    kukkra áll, gyönyörködöm meglepődött
    testedben. Akár ki is mondhatom,
    habár csak egyszer, habár a szó

    elszáll:
    akarom.
    Akarom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Áldottak az éjszakák

    A nappalok s a fény merev
    formákba öntenek.
    Külön vagyunk, határaink
    tiszták, nincs senkinek

    velünk érintkezése. Mint
    a sürgönypóznák, hogyha a
    drótjuk szakadt, nem küldenek
    s nem kapnak tétova

    jelzéseket a tág világ
    felé s felől. – Csak száz s nehány
    kilométerre vagy, de ha
    ezerre lennél vagy nehány

    méterre, mindegy volna, mert
    erős a fény és visszatart;
    és nem jöhet közel
    a messzi part. –

    A nappalok s a fény merev
    formákba öntenek,
    de áldottak az éjszakák:
    lágy kapcsoló-közeg

    a dús sötét. Az ég meleg
    és roppant nagy kosár,
    és minket, mint ma-kelt
    csibéket összezár

    pihés ölén. A sürgöny-
    póznának számtalan
    új drótja nő, és érzem:
    már nem vagyok magam.

    S határát vesztett testem
    és tested szétterül
    a sűrű légbe, s itt vagy
    a bőrömön belül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gárdonyi Géza: Egyezés

    Minden keréknek más a fordulása
    s minden embernek más a kereke.
    Ma is zúg még a babiloni lárma:
    bomlott óra a világ élete!

    De mink kettecskén ugye tulipánom:
    nem disputálunk semmin a világon.
    Amit te mondasz, szép lelked zenéje,
    s az én lelkem, miként az erdő mélye,
    visszhangzik rá híven figyelmesen.
    S amit én mondok, azt te, kedvesem,
    mosolyogva, bólintva hallgatod,
    legfeljebb ha a szóban akadok,
    szép selyemszálként fűzöd a beszédbe,
    ami csak lánynak juthat az eszébe.
    Mi néked kedves, kedves nékem is,
    mi néked ízlik, ízlik nékem is;
    ha te nevetsz, én is vidám vagyok;
    ha te bús vagy, én is csak búsulok;
    s ha én susogva szíved kérdezem,
    csókkal felelsz rá, én szép kedvesem.

    Forrás: Gárdonyi Géza

  • Robert Rozsgyesztvenszkij: Zápor

    – Várj! Ne siess!
    Mély csend, azután megint
    makacsul:
    – Ne siess!
    A fényeveszített földre
    sötétség teste lapul.
    Lezúdul a zápor,
    mint igazság,
    szálegyenes.
    Csapzott madarak
    rezdítik az ázott
    lombkoronát…
    Hogy robban az égi harag!
    Sose bánd!
    Zúg-zeng a vidék.
    Sose bánd!

    Rendít hegyeket, komoran fenyeget,
    felhorkan az ég…
    Várj még!
    Felejtsd,
    ami bánt.
    Felejts
    mindent, ami bánt!
    Én elfeledtem már
    mindent, ami fájt.

    Lesz úgyis
    elég…
    Ázott madarad
    megszárogatom,
    leszek forró szél erdőben, ha kívánod.
    Tenger túlpartjáról
    elhozom azt a
    halványszirmú virágot.
    Ha kívánod –
    holnap
    érted támad a reggel.
    Ráírom az égre:
    „A nap ma
    érte, miatta
    kel fel…”

    Csörtet az éjben előre,
    zilálja a zápor a fákat.
    Ha kívánod –
    az ólomszürke csapás
    nyomban tovavágtat.
    Várj! Ne siess!
    Szólj végre, felelj!

    Szólj végre, felelj!
    Vagy
    nem hiszed el?

    Hiszed majd, hogyha
    az éjjel
    elrobajlik a zápor,
    s ámul a föld,
    teli fénnyel,
    és te kinézel,
    s látod az ablak hajnali kékjeiben,
    hogy a távol
    ég alján sugaras-szelíden
    napként kel az égre,
    kigördül az égre
    szívem.

    Forrás: Robert Rozsgyesztvenszkij

  • Gyurkovics Tibor: Áldás

    Megadatott még úgy szeretnem,
    ahogy még sosem szerettem,
    hogy kitárom az ablakot,
    és látom, hogy a nap ragyog.

    Hogy bedől a fény a szobámba,
    a szemembe, szívembe, számba,
    és én magam is ragyogok.
    Megadatott.

    Szikrázik, száguld rejtekem,
    lopódzik be a naplemente,
    mielőtt lebukik a nap,
    arany sisakban lássalak.

    Téged, akit még úgy szeretnem
    megadatott, ahogy nem szerettem
    senkit se, talán csak Istent,
    ki benned végül is fölismert:

    hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
    s övé vagyok. Megadatott.
    S megengedte, ha már alig lát,
    hogy megoldjam a saruszíját.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyóni Géza: Lelkek cseréje

    Egész lelkem kapod a dalban:
    Megalázott s királyi gőgös,
    Vérig kínzott és mégis szánó,
    Magasirató, mást dajkáló,
    Hívő s pogány egy pillanatban,
    Vétkes, vágyas és szűzártatlan –
    Egész lelkem kapod a dalban.

    Egész lelkedet add cserébe:
    Soktitkú fátylad lebbentsd félre!
    Csak a szemed s az ajkad látom.
    Szemedre és ajkadra szálljon
    Titok, kívánság, öröm, álom
    S amit csak rejt a lelked mélye:
    Soktitkú fátylad lebbentsd félre!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: Szerelmes vers

    Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,
    majd hűvösen int s tovaúszik.
    És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény
    permetegén ragyog által a kék.
    Sárgán fut az ösvény,
    vastag avar fedi rég!

    Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
    már csöppen a csönd a falakról,
    engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
    hull a levél, közelít a fagy és
    eldől a merev rét,
    hallod a halk zuhanást.

    Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!
    s nem szeretek már soha mást.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gárdonyi Géza: Az utolsó álom

    Az Isten művész-keze évről-évre
    virágot sző a mezők szőnyegébe:
    s minden fűszálnak szép virága nő.
    Az ember: fűszál. A virág: a nő.

    Oh csak én éltem hosszú bőnyaramban
    virágtalanul árva-egymagamban.
    Körülöttem boldog madárkák daloltak;
    virágok, füvek egymáshoz hajoltak.

    S ím ősz jöttével mikor már a nap
    nem küld virág-nyitó sugarakat,
    mikor már a dér fehérlik a fákon,
    megjelenik az én rég várt virágom!
    Egy fehér szegfű: egy fehér leány.
    És égi szemmel, némán néz reám.
    És én is nézem mély szívdobogással,
    álmot gyanító szent csodálkozással.
    – Nekem nyíltál-e?
    Felelj: – Neked
    az Isten megszánt, – melléd ültetett.

    Forrás: Lélektől lélekig