https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • John Donne: Az évforduló

    (ford.: Kálnoky László)

    Királyok s kurtizánjaik,
    rang, báj, ész minden fénye itt,
    s a nap, mely a múló évszakokat
    teremti, most egy évvel korosabb,
    mint mikor megláttál s megláttalak:
    minden a pusztulás felé halad,
    csak szerelmünk nem lesz halott;
    nem ismer holnapot, sem tegnapot,
    bárhogy rohan, számunkra közeli:
    első, végső, örök ünnepnapját üli.

    Két sír lesz, mely minket bezár,
    egyben nem válás a halál.
    Ó, jaj, mint más fejedelmek, magunk,
    kik egymásban fejedelmek vagyunk,
    vakok leszünk holtan és süketek,
    bár esküs édes-sós könny éltetett;
    de lelkünk, hol a vágy az úr,
    s más érzelmek csak bérlők, megtanul
    így élni, vagy nő ott fent vágya még,
    ha testünk sírba száll, s lelkünk sírból kilép.

    Ott boldogok leszünk megint,
    de csak úgy, mint a többi mind;
    most királyok vagyunk, s nem látható
    itt lenn több ily király s alattvaló.
    Van-e nálunk sebezhetetlenebb,
    ha árulónk csak egyikünk lehet?
    Távozzanak félelmeink,
    szeressünk méltón, s nőjön éveink
    száma, míg tollunk hatvanat jegyez:
    uralmunknak csak a második éve ez.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: Asszonyi állhatatosság

    (ford.: Jékely Zoltán)

    Szerettél hát egy napig kereken,
    holnap, ha elhagysz, mit mondasz nekem?
    Új esküdet előbbről keltezed,
    vagy – változás esett,
    mondod, kettőnkben, s már másak vagyunk?
    Zsarnok a vágy: félvén fogadkozunk;
    hát tettet s esküt megmásíthatunk?

    Vagy azt: halál s frigy egyaránt felold,
    s szerelmi eskü addig köt, amíg
    halál-más álomtól fölbontatik?
    Vagy, hogy szándékod igazold,
    azt, hogy: mert csel s csapongás vezetett,
    most hát hű is csak álsággal lehetsz?

    Hiú bolond, én, kifogásaid
    megcáfolhatnám sorra itt,
    de bölcsebb, ha hagyom:
    holnap tán én is így gondolkozom.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: Dal

    (ford.: Eörsi István)

    Kapj el hulló csillagot,
    Ejts teherbe egy tököt,
    Súgd meg, hol a tűnt napok,
    Vagy ki patkolt ördögöt,
    Hablány hol zeng, s mi segítsen,
    Hogy az irigység ne csípjen,
    S hol kél
    A szél,
    Mely tisztes lelkeket segél.

    Furcsa dolgokra vagy itt,
    Vonz, ami nem látható?
    Vágtass tízezer napig,
    Míg nem hull hajadra hó,
    S elidőzve a csodáknál
    Esküdj meg, hogy sose láttál
    Oly szép
    Nőt még,
    Akiben lobog a hűség.

    Ha lelsz egyet, írj haza,
    Zarándoka hadd legyek:
    Mégse tedd, hisz érte a
    Szomszéd házig sem megyek,
    Hű volt tán, míg megismerted,
    De én mégsem keresem meg,
    Úgyis
    Hamis
    Lesz jöttömig hárommal is.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: A szerelem növekedése

    (ford.: Vas István)

    Szerelmem nem oly tisztán egyszerű,
    mint gondoltam, mivel
    szívós, akár a fű,
    és minden zord évszakon áttelel.
    Hazudtam télen át, hogy végtelen,
    hisz tavasszal még nőtt e szerelem.
    S ha ez a szer, mely bajt több bajjal űz el
    – a szerelem – nem puszta kivonat,
    de keverék, s lélekre-testre hat
    naptól-kapott, buzgó erejű tűzzel –
    úgy elvont csak akkor lehet nekünk,
    ha Múzsánk van csak s nincsen kedvesünk.
    S mint minden, melynek része sok elem,
    hol gondolat, hol tett a szerelem.

    S talán tavasszal nem is lett nagyobb,
    csak láthatóbb a szerelem,
    mint naptól csillagok
    nem nőnek, csak ragyognak élesen.
    Mint sok virág fakad egy gyökeren,
    a szerelem új szerelmet terem,
    s mint több kört vet a vízen egy kavics,
    úgy sokasul e szerelem ma is,
    s mint sok szféra egyetlen ég körül,
    minden szerelem benne tömörül.
    Minden tavasz új meleget kínál,
    s mint békében sem törli a király
    a háborús adót – a kikelet
    növését nem csökkentik a telek.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: A bolha

    (ford.: Vas István)

    Nézd ezt a bolhát s benne azt,
    mily semmiség, mit tőlem megtagadsz.
    Engem, majd téged csíp megint,
    s közös vérünk e bolhában kering,
    s nem mondhatod, hogy becstelen,
    nem bűn ez még, s lányságod veszte sem.
    Meg sem kért és már kéjeleg,
    dagad, mert kettőnkből egy vért szedett –
    ennyire nem is volnánk képesek.

    Három lét benne lel hazát,
    nem egyesíthet így a házasság.
    E bolha: te meg én, s nekünk
    templomunk lett és nászi fekhelyünk.
    Szüleidnek morogni kár:
    bennünket a vérerek fala zár.
    Megölnéd? ez könnyű neked,
    de magadat is megölnéd – ne tedd,
    hármas bűn ölni hármas életet.

    Kegyetlen, mégis körmödet
    ártatlan vér bíborja festi meg?
    E bolhának, ha vétke volt,
    csak az a csepp, melyet tőled rabolt.
    S azt hiszed, győztél érvemen,
    mert nem vagyok gyöngébb, s nem vagy te sem?
    Erényed annyit változik
    – ha engedsz –, amennyit e bolha itt
    az életedből a halálba vitt.

    Forrás: —

  • Ladányi Mihály: Szép vagy

    Tűzijátékot gyújtanék neked szerelem,
    káprázatos rakétákat,
    hogy elbűvöljelek,
    hosszú verssorokat, hogy körülöleljék tomporodat,
    és égő mondatok hálóiba
    fogjam melledet…

    De lebiggyeszted a szád, csak akkor ragyogsz föl,
    mikor tükörbe pillantasz.
    Szép vagy, mint egy húsevő növény,
    álmos és izgalmakra éhes;
    csókom ijedt állata végigmászik karodon, nyakadon,
    aztán égető nedvek emésztenek el.

    Néha boldogan mesélnék fekete napjaimról,
    a kövekről, amiket
    a feneketlen szakadékba cipelek,
    szánnivaló énekeimről,
    amiket az emberek fülébe üvöltenék,
    hogy felébredjenek,

    az őrült órák kalapácskattogásáról,
    amit egész éjszaka hallok,
    míg nézem a hold lassan menetelését
    a fal penészvirágai közt.
    Szemem leragad reggel a villamoson,
    de aztán újra rád nyílik, szerelem,
    mert te vagy az én napom, tündöklő-tomporú!

    Most
    e kocsmában várok rád,
    ahol piszkos abroszokon
    kiloccsant borcseppek vöröslenek,
    s a fejeket támasztó karok erdejében
    riadt kutyatekintetek
    csillagai közt

    a világból,
    mely a cigarettafüst ősködéből kifordul sisteregve,
    tested forró pusztái villognak csak szemembe,
    ahol, kopott csavargó,
    kiszáradt torokkal kószálok és
    háromnapos szakállal,

    s már csak fáradt, véres szemem
    néz szembe a világgal.

    Forrás: Magyar Bábel

  • Simon István: Várok rád

    Várok rád tereken, utcán,
    a megbeszélt helyeken.
    Kezemben szál cigarettám
    ragyog és ég melegen,
    elhamvad, s újra kinyílik,
    mint éveken át a virágok.
    A megbeszélt helyeken mindig
    állok és várok.

    Tudom, hogy vár minden a földön:
    rétek esőt, fényt a kalászok,
    őzek a nyárt; sárga bőröndöm
    álma a szép utazások;
    a gyerek várja, hogy felnő,
    a felnőtt a holnapokat,
    öreg a sírt, nép a derengő
    új századokat.

    Mégis – legyen példa akármi –
    haragszom, hogyha te késel;
    bosszant, hogy állni kell, várni,
    s fogadkozom persze elégszer.
    Így, harcban a zajjal, a csenddel,
    szívemben mély zene zúg:
    „Mire képes néha az ember,
    hogy várni így tud.”

    Elhúznak a felhők; a percek
    futnak csattos karomon.
    De jössz – a sétány, hallom, mint perceg,
    jössz a kavicsos sárga úton.
    Tündér… már itt vagy, a vállam
    érinti kezed szelíden,
    s megtöltöd, mint fémet az áram,
    egyszerre szívem.

    Pironkodsz, mentegetődzöl:
    fodrász, szabó, közlekedés…
    Most kellene teljes erőmből
    szólni, hogy bánt az egész.
    De oly szép vagy, s szép ez a reggel,
    a város és benne az út,
    hogy én csodálnám, ha lenne még ember,
    ki ennyi szépért, jóért türelemmel
    várni se tud.

    Forrás: Verspatika

  • Simon István: Száz iramló nyári sor

    Nyáron, amikor
    a vékony
    keréknyom
    beomol,
    száll, ha kocsisor
    közeleg
    a meleg
    úti-por.

    Minden fa külön
    vakotás
    ragyogás
    a dűlőn,
    ég a színe-sincs
    békanyál
    is a nyár
    vizein.

    Akkor se rezdül,
    ha gólya
    lábolja
    keresztül,
    csak a por mesefény
    habozik
    a kocsik
    kerekén,

    s szél-fújta parázs
    lovacskán
    a szerszám-
    vasalás.
    S míg nyújtva nyakát
    mozgatja
    oldalra
    ajakát,

    nyálát habmadár
    tollaként
    szórja két
    zablaszár.
    Jön, jön a menet
    az úton,
    s behunyom
    szememet.

    Máris zöld kölyök
    zavartan
    a kasban
    zötyögök.
    Szemközt velem, de
    rakáson
    a három
    menyecske

    dil-dől ide, meg
    amoda,
    ahogy a
    kocsi megy.
    Mellük blúz alól
    mutatja,
    ha trappba
    fut a ló,

    s milyen kábulat
    lesni lenn
    meztelen
    lábukat.
    Létük kéjesen
    szíven üt
    tizenöt
    évesen.

    Fájok, szédülök,
    ámulón
    bámulom
    a dűlőt,
    s bárhogy nyeldesem
    vert pora
    nem fog a
    betegen,

    nem szűnik a láz,
    mert ma is
    ez a friss
    kocsi ráz,
    s vár a kiskapu,
    ami a
    patika
    illatú,

    sárga kabátú
    bodzafa
    oltalma
    alá bújt.
    S végül ahol is
    kiköt, de
    örökre
    a kocsis,

    ám még trap-trap-trap,
    nyári por
    bármikor
    fölcsaphat,
    s mindég leng, terül,
    ugyanaz
    legbelül
    a kamasz,

    ily lázbetegen
    amíg él, s
    te kísérsz
    szerelem.

    Forrás: Verspatika

  • Simon István: Csillagot láttam

    Csillagot láttam a szemedben –
    egy könnycsepp volt kibuggyanóban,
    még rá is csodálkoztam hosszan,
    és fájdalmasan megszerettem,
    mert én okoztam.

    Mert az életem annyi botlás,
    és mennyi álmom a romhalmaz:
    a könnyed kellett, amíg hallgatsz,
    egy tiszta csillag, hogy azon láss
    és légy irgalmas.

    Kis csepp, ha harmatényi ennyi,
    ám benne fájdalmad a tenger,
    mégis tűrted, hogy hideg szemmel
    ne ítéld azt, akit szeretni
    akarsz, mert ember.

    S éreztem, megszorítva formás
    kezedet – mellyel letörölted –
    hogy olyan kapocs rajta a könnyed,
    mint ami kicsi hegyi forrást
    óceánokkal összeköthet.

    Forrás: Verspatika

  • Ady Endre: Egy csókodért

    Elmúlt a régi, tiszta vágy,
    Amellyel egykor környezélek.
    Epesztő, forró, balga láz
    Égető lángja sorvaszt érted,
    Egy csókodért mindent od’adnék
    Egy csókodért nem kell az élet!

    Egy forró csók, egy ölelés…
    Lázas szivünk összedobogna…
    Aztán jöhet, mit bánom én,
    A kárhozottnak égő pokla!
    …Nincs kárhozat, mely ily gyönyörre
    Eléggé gyötrő, kínos volna!

    Forrás: MEK