Ujjaidon végigszámolhatod
gyűrűk nélküli ujjaidon
kezed fején kéklő ereken
sötéten vádló szemeden
már én számolgatom
gyerekeinkben osztom s kivonom
mire kellett a szerelem
ez az elaknásított szerelem
mégis micsoda oltalom
nem kéne kimondanom
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Tél van, egy kékpárnás kis rózsaszín kupéban
Utazom együtt veled.
Kedvünk kerek. Csókfészkek mind és őrült, léha-
puhák a szegletek.
Szemed hunyva, nem látod túl az ablakon, miképp
Grimaszolnak az esti árnyak
Démonjai, e formátlan civódó csőcselék,
Az éjsötét farkas-hadának.
Aztán arcodra furakszik egy aprócska csók…
Puha érintés, és mint bolondos, szemtelen pók
Nyakad felé tör, ó…
S megkérsz majd engem: «Keresd!» fejed lehajtva,
Üldözzük hosszan, ne félj, meglesz a mihaszna
Öntelt nagy utazó!
Egy kupéban, 1870. október 7-én
Koosán Ildikó fordítása
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Itt volt a Balaton. Túlnan
Badacsony derengett.
Kék és zöld és fény és pára.
Kereslek, kereslek.
Égbolt is volt, fák is voltak,
vihar is sistergett,
felhők, lombok kavarogtak.
Kereslek, kereslek.
A vonatfütty szerpentinje
ágakon tekergett,
füstben úszó kertek, házak.
Kereslek, kereslek.
Szólt a dzsessz, a vadlibákkal
trombiták pereltek:
„Jaj, az ősz!”
„Nem! örök nyár van!”
Kereslek, kereslek.
Mi se hittünk a madárnak,
ősi őszi jelnek –
sivatagban, égő porban
kereslek, kereslek!
Add a kezed, kis halottam,
eltűnt parton állunk,
légy türelmes, eljön értünk
igazabb halálunk.
Forrás: DIA – PIM
Énekeltünk, kóstolgatva
valamennyi szót,
és úgy, hogy az égő borral
torkunkon lefolyt:
„a szívemet a szerelem
körülfogta volt…”
Úgy daloltuk, minden cseppje
a szívünkre folyt,
hogyha szólt, hát a szívünkre
cseppent, csak ott szólt:
„a szívemet a szerelem
körülfogta volt…”
Ezt fújtuk csak, hogyha mást is,
ha más nóta szólt,
abban is csak, mint csalitban,
hogyha madár szólt:
„a szívemet a szerelem
körülfogta volt…”
Szekér az idő sarában,
zörgött, zakatolt:
alkonyatból éjszakába,
hajnalba hajolt –
tiszta az ég, csupa csillag,
mégsincs rajta Hold!
Reggel aztán ki látta meg?
Talán Irén szólt,
ujjával az égre karcolt:
ott röpül a Hold! –
Megismertem: az én szívem,
az én szívem volt!
Ringott a táj, és fölötte,
mint sirály, a Hold.
Azért égett oly pirossal,
mert a szívem volt:
s a szerelem, a szerelem
körülfogta volt…
Forrás: DIA – PIM
Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.
S hogy még gonosznak sem kell lennem,
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S mily könnyű szívvel! Hisz tudom már –
emlékeimtől visszakaplak.
Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük
fölépíthetem az egészet.
Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot… Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.
Mit rejthetnél el már előlem? –
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.
S a guruló vízgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan,
felállsz fürdés után, a kádban.
Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme, minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod,
s bőröd alatt az eret, izmot.
S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét, síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.
Én téged tudlak, és úgy tudlak,
mint az isten, ki megteremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
újból és újból megteremtlek.
Forrás: DIA – PIM
Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek:
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.
És szívemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted?
Figyelj ide hát, példát mondok:
ha fekszem álmatlan s képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek…
A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek –
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem:
én már csak tégedet szeretlek.
Forrás: DIA – PIM
Nincsen fája, nincsen bokra,
mégis erdő és susog,
puha lombokban alusznak
mogyorószín mókusok.
A nincs-fákon száz nincs-mókus,
nincsen-fűben fekszem én,
szerelemre, boldogságra
nincs-erdőben leltem én.
Be boldog lehetnék itten,
de hajnalban négy madár
csőrébe fogja az erdő
négy sarkát és tovaszáll…
Hull a könnyem, de szívemben
rezeg, búg még a derű,
s olyan édes gyerekhangon,
mint a nádihegedű.
Forrás: DIA – PIM
Mint gyermekkézzel rajzolt ábra:
olyan az alkonyati táj,
ahogy ráfonódik a fákra
csipkézve, lassan a homály.
Mint ákombákom az irkában,
a házak úgy dülöngenek,
úgy billen a madarak szárnya
s a tintaszínű fellegek.
És kéz a kézben, mint a rajzon
a kedves bámész figurák:
megyünk, míg fölöttünk az alkony
kibontja barnuló haját.
Megyünk, de úgy csak, mint a szellő,
és köröttünk az emberek
arc és hang nélkül, mint a lengő,
a szélben lengő levelek.
Egy kecske jő most vélünk szembe,
mögötte bottal kisleány…
a földön járnak vagy füzetbe? –
Hold ég a kislány varkocsán.
Ott ring a Hold, s fölszáll az égre,
s a sötétedő színeken
látom, ahogy felcsillan fénye
s véle a félszeg szerelem.
Forrás: DIA – PIM
Kedvesem voltál: minek tagadnád?
Ki tele korsóját nyújtotta
a szomjazónak s frissen szakajtott
hamvas gyümölccsel vidította
az éhest, nincs mért szégyenkezzen.
Nézz csak szemembe, milyen alázat:
eléd állok, te ezüsthangú,
köszönöm, hogy lehettem társad.
Hálát mormog a koldus szája,
s remeg kezében nyűtt sipkája.
S elmegy. Magával viszi orcád,
koldus, ki ilyen alamizsnát
kapott – a szíve miért fájna?
S már úgy gondol rád vissza, Kedves,
miként egy gyermekkori tájra.
Forrás: DIA – PIM
Jövevény, egy pillanatra állj meg! Anyád
sírjánál imádkozni voltál, vagy virágos
ággal zarándokoltál kedvesed emlékinél?
Ifjú vagy talán, világ zajától menekvő,
dúlt szívvel bolyongsz sírhalmom s csöndes
társaim halmai között? Állj meg, jövevény,
egy pillanatra, állj meg s olvasd e sorokat:
Egy férfi van eltemetve itt, szív táplálja e földet,
rothadó szájban sistereg a szó, s ölelő
karok keresnek társat, hasztalan. Ha fuvalat
éri arcodat: ő kiált felétek, ő csapkod rémült
kezekkel, ő hánytorog
soha nem nyugvó szerelme, kísértő emlékei
s zöld borostyán-bilincsei között.
Forrás: DIA – PIM
